Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A Körmendi Jánosnál egy évvel fiatalabb Kazimir Károly vízhordó fiúként került Erdélyi Mihály erzsébetvárosi színházához, s ebből a pozícióból jutott idővel színpadra. Erdélyi egykor Horthy Miklós fedélzetmestere volt az Ontario csatahajón, majd amikor színidirektor lett és Horthy Miklós meglátogatta, Kazimir Károlyt leventébe öltöztetve vezették elé, s őfőméltósága nagy jóindulattal nézett le rá.
A hadbíró házának új lakója ezt az epizódot is felidézi Körmendi Jánosnak, ahogy beszél mindarról, amit a háború során élt meg, de leginkább színházi élményeiről.
Erdélyi társulatában olyan, ott alkalmanként fellépő művészekkel is találkozhatott, mint Jávor Pál, Csortos Gyula, Honthy Hanna, a Latabár fivérek.
Kazimir Károly egy nap azzal a hírrel toppan be: Lehotay Árpád, az újranyíló Szegedi Nemzeti Színház igazgatója színiiskolát indít a városban. Körmendi Jánost akkor már rabul ejtette mindaz, amit új barátja a színház világáról elébe tárt. Maga is jelentkezik a képzésre.
A felvételi vizsgán Lehotay Árpád elnököl. Körmendi János A nemzeti dal első versszakát adja elő.
Mondja tovább!
- szólítja fel Lehotay.
Nem tudom
- feleli az aspiráns.
Szégyellje magát!
- mordul rá az elnök.
Kazimir szaval, énekel, monológokat mond. Mindkét fiút felveszik a képzésre.
Az oktatás tandíját liszt, cukor, zsír fedezi.
A növendékek statisztafeladatokat kapnak. Pár prózai szó drámákban, komédiákban; néhány tánclépés, kóristamunka operettekben, operákban.
Körmendi János első szöveges statisztaszerepét Balázs Béla Boszorkánytánc című partizándrámájában alakította. Szövegére évtizedek távolából már nem emlékezett, de arra igen, hogy lelkes, a kommunizmus iránt elkötelezett partizán fiúcskát alakított.
Eszmehű színpadi lelkesedése nem sokkal később valós küldetéstudattá alakult.
Lehotay Árpád képzése egy évig tart.
A vizsgák után az inkább elméleti kérdésekben erős Kazimir Károly Pécsre távozik táncos komikusnak és bonvivánnak. (1948-ban kerül be sikertelen színészi felvételije után színházrendező szakra.)
A maga vizsgáin Körmendi János erős színpadi érzékről, valamint komoly műveltségbeli hiányosságról tett tanúbizonyságot. Lehotay kurzusát elvégezve egy teherautó ponyvája alá bújva utazik fel Budapestre, és 1946-ban jelentkezik a Színiakadémiára.
(Az intézmény struktúraválás után, 1948 júniusától működik majd Színház- és Filmművészeti Főiskola néven.) Egy versel és egy helyzetgyakorlattal áll a bizottság elé, mindkettővel megnevettetve annak tagjait.
Ugyanakkor műveltségét is firtatják, így kiderülnek a hiányosságai, ahogy az is: nincs érettségije. A munkás és parasztfiatalok számára induló előkészítő kurzusra irányítják. Szállását az akkoriban alakult Népi Kollégiumok Országos Szövetsége biztosítja a színházi és filmes szakokra bejutott fiatalok számára kiutalt épületben.
A Budapesten járatlan Körmendi Jánost az akkor másodéves színészhallgató, Földes Gábor – 1957-ben végzik majd ki 1956-os tevékenységéért – kíséri el a budai, Nefelejcs utcai villához. A Horváth Árpád Kollégium még romokban, de már dolgoznak rajta. A felújítás idején inkább bohémtanya, tíz lakója az egyetlen fedett cselédszobában húzza meg magát vaságyakon. A tanulás mellett statisztaként megkeresett pénzüket pedig közeli kocsmában múlatják el. Annak iszákos tulajdonosa trendre parizerrúddal verni a feleségét, s a rúdból kiszakadó darabokat a kollégisták fogyasztják el.
Másik törzshelyük a Csiri-biri bár, a főváros melegeinek törzshelye. Ott a legmókásabb a műsor.
A Csiri-biri bár vezetője a 120 kilós Ari baba, aki mindig hosszú szipkát szív, s nem érdekli, ha a vendég poharába pottyan a hamu. A kollégium épülete – a pályán már nevet szerzett, valamint a kommunizmus iránt elkötelezett Gobbi Hilda buzgalmának eredményeként – egy-kettőre megújul.
A bohémvilágot elfújja a szél.
A kollégium ünnepélyes megnyitójára Rajk László is ellátogat, a diákokkal együtt énekli páratelt szemmel a korszak mozgalmi dalait.
A kollégium ideológiai képzéseit, a kritika-önkritika fórumokat diákvezetők tartják és felügyelik.
Akik örömüket lelik a fegyelmezésben, az olykor mélyszegénységből érkezett „alárendeltjeik" magalázásában.
Körmendi János visszaemlékezése szerint vezetőik olyan fiatalok voltak, akik polgári hátterüket eltagadva – műveltségüket azonban kihasználva – olvadtak be a kollégiumi szövetségbe, megalapozva majdani szakmai karrierjüket.
Mindemellett tanításaik, a világforradalom ideológiája a nagyon fiatal Körmendi János számára az adott korszakban nemcsak tetszetős volt, de megfért a korábban elsajátított vallási tézisekkel is.
A kommunista tanításokat a vallás hézagos, kizárólag a hitre hagyatkozó pontjainak tárgyilagos kiegészítésének tekintette. Úgy vélte, hogy Marx és Lenin intelmeit követve már a földön is elérhető a mennyország.
A népi kollégisták egymás között két csoportra tagolódtak: engedelmeskedőkre és parancsolgatókra. A Színház- és Filmművészeti Főiskola egészét tekintve azonban a népi kollégisták bármely ügybuzgó tagja a diákság vezérének, hangadójának és rémének számított. A népi kollégisták a főiskola szervezetében egy emberként üldözték a reakciót, a kispolgári mentalitást, a nyakkendőt, a kishitűséget, a körömlakkot, a renyheséget, a babonát és a tőkét. És kommunistaként terrorizálni próbáltak mindenkit - akit csak lehetett.
Körmendi János ügybuzgalmát jelzi, hogy 1948 tavaszán egy kollégista brigád tagjaként Révfülöpre utazott kultúraagitátori és népnevelői munkára. A színpadi műsort is magába foglaló projekt elhúzódott, így a csapat lekéste a vonatot és a vasútállomáson éjszakázott. Hiába a tavasz, az éjszaka hideg és esős volt.
Körmendi János megfázott, ami tüdő- és mellhártyagyulladáshoz vezetett.
A beteg kollégista pár hétig a betegszobában fekszik. Hatékony gyógyszerből hiány van, kezelése minimális. Társai közül Földes Gábor, Gera Zoltán, Szénási Ernő látogatják leggyakrabban, jobb híján mozgalmi dalokat dúdolnak jobbulása érdekében.
Elérkezik a tanítási szünidő, Körmendi János hazavánszorog Szegedre az édesanyjához, aki akkoriban italboltban dolgozik. Az asszony viszi el fiát a városi tüdőgondozóba, ahol összecserélik leleteit egy halálos betegével.
A haldoklók közé fektetik egy négyágyas szobába, édesanyjával közlik: napjai lehetnek hátra.
Körmendi János két hónapig fekszik a szobában, tízen halnak meg közben mellette. Ki békésebben, más borzalmak között.
Egy nap sakkozni kezd a mellette fekvő beteggel, aki sorra nyeri a partikat. Ám az egyiknél Körmendi János nyerő helyzetbe kerül. A végső, mattot jelentő lépése előtt azonban partnere felegyenesedik az ágyán, leveti magáról a kórházi inget, majd visszadőlve meghal.
Körmendi Jánosnak ugyanakkor mind jobb az étvágya. Tömi magába az édesanyja által behozott füstölt szalonnát, kenyeret, hagymát. Hízik, kerekedik.
Tanévkezdés előtt látogatja meg Földes Gábor, aki rácsodálkozik a biztos halált jelentő diagnózis és a barátja állapota közötti ellentmondásra.
Az orvosok hozzájárulását sem kérve átviszi Körmendi Jánost egy másik gyógyintézménybe. Ott megállapítják: a színinövendéknek nincs végzetes betegsége, de az „elfekvőben" összeszedett fertőzései miatt szanatóriumi kezelésre szorul. Földes Gábor beutalót szerez a mátraházi szanatóriumba.
Körmendi János egy évet tölt Mátraházán, élvezi a jó levegőt, a bőséges étkezéseket.
Mindeközben gyakran vált leveleket kollégiumi barátaival.
Körmendi János szanatóriumi kezelése közben Magyarországon lezajlik mindaz, amit a történelemkönyvek a „fordulat éve"-ként aposztrofálnak. A koalíciós pártok felszámolása, a Rajk-per, az élesített és élesedő osztályharc.
Amikor Körmendi János visszatér a kollégiumba, ott mindenki zárkózott, az arcok riadtak, állandó a feszültség.
Visszatérése harmadik napján a kollégium vezetősége hívatja. Megkérdezik: tartotta-e a kapcsolatot betegsége idején kollégiumi társaival. Válasza után elkérik a levelezését. Óvatlanul adja át a többségében humoros, szarkasztikus leveleket, melyekben sokat ugratják egymást a címzettek.
Fasisztákkal leveleztél!
- mondják neki másnap a kollégiumi vezetők. Szövegkörnyezetből kiragadott részleteket idéznek.
Azok alapján menesztik az egyik legtehetségesebb színinövendéket.
Körmendi János évtizedekkel később, de még a Kádár-diktatúra idején, 1987-ben megjelent önéletrajzi kötetében írja le a következőket:
Szaladni kellett volna a legfelső helyre és verni az asztalt: Rákosi elvtárs, a Színművészeti Főiskolán igazságtalanságok történnek! Tessék elképzelni, ott embereket nyírnak ki, méghozzá igaztalan vádak alapján. Kérem, akadályozza meg!... Mindezt nem tettem. Sőt magam is csatlakoztam a tömeghez, kik megbélyegezték az ellenséget. Túlságosan lojális voltam. Vagy túlságosan gyáva? De nem csak erről van szó. Hittem az Eszmében. Hittem, hogy a bekövetkezettek szükségszerűek. Mi, akkori hívők nem rendelkeztünk egyéni ítélettel és lelkiismerettel. Mindezt átruháztuk a mozgalomra. Ez volt – utólag megállapítva – a mi vétkünk. Súlyos vétek. A történelem számos elborzasztó példáját adja, hogy a fanatizmus, a »kollektív lelkiismeret« – bár emelkedett érzés, azzal a hátránnyal jár, hogy az egyénnek felmentést ad a morális latolgatás és felelősség alól. (...) Én is, mint minden velem együtt indult akkori fiatal, mindent a Pártnak köszönhettem. A Párt hívott tanulásra, szervezte meg életünket, fogta meg kezeinket. Én mindig szeretni akartam a Mozgalmat, de mindig félni kellett tőle... Nem is tőle, hívatlan prókátoraitól. Maiak nem érthetik.
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!
