Mi is a nevetek? Karthago? Á, az nem jó, legyen Krix-krax

Vágólapra másolva!

A legendás Karthago zenekar az idén ünnepli 45. születésnapját. A legmagasabb állami könnyűzenei kitüntetéssel, a Máté Péter-díjjal elismert együttes nagyszabású, különleges koncerttel készül a jubileumra a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. A Karthagónak már a megalakulása után néhány hónappal hihetetlen sikerei voltak: a hatalmas tömeg miatt sokszor megállt a forgalom a klubjuk előtt Budapesten, még a rendőrség is kivonult. A nyolcvanas évek meghatározó és legnépszerűbb magyarországi rockegyüttese lett. A zenekar dalai minden slágerlistán az első helyen voltak. A Karthago a 45 év alatt több mint 6200 koncertet adott külföldön és Magyarországon. Szigeti Ferenc, a Karthago zenekarvezetője az Origónak elmondta, hogyan alakult meg a Karthago, miként akart beleszólni a zenekar működésébe Erdős Péter, a Kádár-korszak popzenei irányítója, és arról is beszélt, hogy a nyugati sikerek után gondolkodtak-e azon, hogy disszidálnak. Interjú Szigeti Ferenccel.

Vági Barbara

Vágólapra másolva!

Karthago Szigeti Ferenc Requiem zenekar Erdős Péter

Az idén negyvenöt éves a Karthago - mi a titok, hogy ennyi évtizeden át változatlan felállásban együtt maradt a zenekar?

Talán az, hogy szerencsés csillagzat alatt született az együttes. Olyan srácok kerültek a bandába, akik komolyan gondolták a zenélést.

Az évtizedek alatt barátok lettünk, sokat koncerteztünk, turnéztunk együtt, évekig jártuk az országot, és külföldön is nagyon sokszor léptünk fel - több mint hatezer koncertet adtunk 45 év alatt.

Ma is ugyanúgy tudunk együtt nevetni, bolondozni, ha elindulunk egy-egy fellépésre, a színpadon pedig tele vagyunk energiával. Hivatalosan is mi vagyunk az a zenekar, amely a leghosszabb ideje változatlan felállásban együtt van - erről kaptunk is egy oklevelet a magyarországi Guinness-book-tól.

Egészen kicsi gyerekkorában már zenét tanult - ha jól tudom, zongorázott. Mikor kezdett gitározni, és miért váltott?

Kőbányai vagány gyerekként rengeteg csínytevésben volt részem - többször betört a fejem, verekedtem, galerik tagja voltam, egyszer még a kezemet is átszúrták egy késsel. Szerencsés vagyok, mert sem ideget, sem ínat nem talált el.

Hazamentem, és a nagymamám szedte ki a kezemből a bicskát, majd az orvosnál egy öltéssel összevarrták. Ha akkor komolyabban sérül a kezem, ma nem gitározhatnék.

Zongoráztam, zeneelméletet tanultam már általános iskolás koromban. Édesanyám és a nővérem is kiválóan zongoráztak, én is nagyon hamar Vivaldi menüetteket játszottam. Nem túlzottan szerettem, de később nagyon nagy hasznát vettem, hogy megtanultam zongorázni és jól ismerem a kottát. Hetedik osztályos lehettem, amikor Tommy Steele-ről láttam egy filmet a televízióban. Tommy Steele egy angol énekes volt - a britek az angol "Elvisként" szerették volna híressé tenni, végül nem futott be annyira, mint Presley. Steele gitározott és énekelt, lenyűgözött a film. Ekkor szerettem bele a gitárba. A suliban megkérdeztem, hogy van-e valakinek gitárja. Az egyik osztálytársam másnap hozott egy gitártestet – húrok viszont nem voltak rajta. Húsz forintért megvettem - az akkor nem volt túl nagy összeg. Elballagtam a Rákóczi út 60-ba, hogy húrokat vegyek a gitáromra. Persze, fogalmam sem volt, hogy milyen húrok kellenek rá. Kérdezték, hogy milyet kérek, azt válaszoltam, hogy amilyen van.

Végül úgy húroztam és hangoltam be a gitárt, hogy ha üresen megpengettem, C-dúr szólalt meg.

Mollokat egyáltalán nem tudtam fogni a gitáron. Gyakorolni kezdtem, és énekeltem az akkordokra. Beneveztem Kőbányán a Ki mit tud?-ra, amit meg is nyertem. Kőbányán ez óriási dolog volt akkoriban. Néhány nap múlva az énektanárom az óra végén odahívott és azt mondta:

Feri, láttalak a Ki mit tud?-on, de szerintem nem így kell gitározni, ahogy te játszottál.

Én ugyanis hüvelykujjal fogtam le a húrokat. Két hét múlva hozott nekem egy finn nyelvű gitárkönyvet, amiből egy szót sem értettem, de a benne lévő akkordrajzok alapján elölről kezdtem a gitártanulást. Persze később, amikor már a Corvinában játszottam, az OSZK stúdiójába jártam gitárórákra és énekórákra, hogy folyamatosan tovább képezzem magam.

Egészen fiatalon milyen zenéket hallgatott? Ki inspirálta?

Volt egy Pacsirta rádiónk és természetesen a Szabad Európát hallgattam. Cseke László volt a műsorvezető, aki mindig a legújabb angol-amerikai dalokat játszotta. Ha megjelent egy új Rolling Stones, Uriah Heep, Deep Purple vagy Beatles-dal, azt azonnal felvettem a „Mambó” nevű szalagos magnómmal.

A dalok elejét és végét sokszor nem tudtam rögzíteni, mert többnyire belebeszélt Cseke László, de az is előfordult abban az időben, hogy politikai okokból zavarták az adást.

Azután a dalokat addig hallgattam és tekergettem oda-vissza a magnetofonon, ha kellett százszor és akkordonként, amíg meg nem tanultam játszani, énekelni. Akkor már voltak iskolai zenekaraim, amelyekkel klubokban léptünk fel – vagy például a kőbányai Pataki Művelődési Házban -, és a legújabb dalokat már ott is eljátszottuk.

Ki volt a kedvenc külföldi zenekara?

A Deep Purple, a Led Zeppelin és persze a Beatles. Akkoriban két tábor volt - voltak a Rolling Stones-rajongók és a Beatles-rajongók. Én az utóbbiba tartoztam. Véleményem szerint korszakalkotó volt a Beatles. Annyira, mint például ma Magyarországon Azahriah. Addig Elvist, Chuck Berryt és más rock and roll sztárokat hallgattunk. A Beatles azután mindent felborított - elképesztő robbanás volt a zenei világban. Nagyon sok számukat megtanultam, ma is bármikor el tudom játszani ezeket a dalokat. Azután a Sigma nevű zenekarommal, amely akkoriban az Egyetemi Színpad együttese volt, egy lemezfelvétel lehetőséghez is jutottunk. Ezen a kislemezen egy saját szerzeményem található, egy gitárszám, a címe: Nyári emlék. 17 éves voltam akkor, a lemez 1966-ban jelent meg.

Az amatőr rockzenekarok után a már profi Corvina tagja lett 1970-től 1978-ig. Már híres zenekar volt, itthon és külföldön is sokat koncerteztek. Hogyan került az együttesbe?

Az egyik kemény rockzenekarommal játszottam minden szombaton a Rottenbiller utcában, az Állatorvosi Egyetem klubjában. A Corvina akkor már egy jól működő, ismert zenekar volt, ahol Novai Gábor volt a basszusgitáros. Őt azonban elvitték katonának. Soltész Rezső volt a szólógitáros és zenekarvezető. Úgy döntött, hogy inkább ő veszi át Novai Gábor helyét, tehát basszusgitározik majd az éneklés mellett, és gitárost keresett. Egyik szombaton eljött az Állatorvosi Egyetem klubjába, meghallgatott, majd odajött hozzám és megkérdezte, nincs-e kedvem a Corvinában gitározni. Gondolkodási időt kértem, mert az ő zenei stílusuk akkoriban meglehetősen távol állt tőlem, de végül igent mondtam. Így 1970. január elsejétől hivatalosan beléptem a Corvinába. Január 3-án már utaztunk is Biharnagybajomra, az év első vidéki fellépésére. Boldogan ültem a kisbuszban, és izgatottan vártam az első bemutatkozást. Aztán rengeteg koncert következett - évente úgy háromszáz fellépésünk volt. Több énekest is kísérünk. Akkoriban nem volt még playback.

Bejött például Aradszky László a színpadra, kiosztotta a kottákat, és csak annyit mondott: egyes, hármas, hetes. És azonnal játszottuk a dalokat a kottából - anélkül, hogy próbáltunk volna előtte.

Aztán bejött Szikora Jenő bácsi, a konferanszié, és mondta, hogy most Szécsi Pál következik. Pali feljött a színpadra, ő is kiosztotta a kottákat, elmondta, hogy melyik dalokat játsszuk el, milyen sorrendben, és azt is azonnal leblattoltuk. Nagyon fontos és hasznos volt, hogy tanultam zeneelméletet, szolfézst, tudtam kottát olvasni, ugyanis enélkül nyilván nem játszhattam volna a Corvinában. Később saját dalokat szereztem, Rezső pedig szövegeket írt - a repertoárunk pedig szép lassan kicserélődött saját számokra. A ’72-es Táncdalfesztiválon közönségdíjat nyertünk és harmadik helyezést. Azután több más fesztiválon is szerepeltünk nagy sikerrel és nagyon sokat jártunk külföldre is koncertezni. A Corvina rendkívül sikeres banda volt.

Aztán 78-ban egyik napról a másikra megszűnt a Corvina…

Azt hiszem, elfáradt a zenekar. A szétválásunk azért váratlan és meglepő volt, ugyanis egy német turné után kaptunk egy hét szabadságot, aztán az első próbán Rezső belépett és annyit mondott: kiszáll a zenekarból. Vége a Corvinának. A többiekkel döbbenten ültünk. Nem értettük, mi történt. Sokáig haragudtam Rezsőre, de évekkel később rájöttem: ez így volt jó. Ő felépítette a szólókarrierjét, én pedig megalapítottam a Karthago együttest.

Hogyan találta meg a Karthago tagjait?

Ifjúsági parkokba, klubokba jártam és nézegettem zenekarokat. Gidót például a Közgáz Egyetemen Aulájában találtam, éppen a Beatricében muzsikált. Bőrsapkában, harisnyával a fején olyan futamokat játszott, hogy csoda. A szünetben odamentem hozzá és megkérdeztem, nem lenne-e kedve a Karthagóban velem zenélni. Legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy szívesen jön.

Szerette a Beatricét, de akkoriban a Rice elég rossz helyzetben volt - politikailag üldözték őket, nem volt sok lehetőségük előre haladni.

Kocsándi Miklóst egy SOS nevű zenekarból hoztuk el. Azután a Budai Ifjúsági Parkban Kiss Zoli odalépett hozzám, hogy hallja, épp basszusgitárost keresek. Mondtam, hogy így igaz. Erre azt válaszolta:

hát én vagyok az!!

Eljött hétfőn a próbára, remekül játszott, fel is vettük. Ezután találtuk meg Takáts Tamást, akit egy kolléga ajánlott. Belépett a próbaterembe egy jóképű gyerek. Gondoltam is magamban: jaj, csak tudjon énekelni. Hát tudott, és nem is akárhogyan. Így lett végül teljes a zenekar. Nekiláttunk próbálni egy Bláthy Ottó utcai légópincében. Minden nap hat-hét órát gyakoroltunk, és rájöttünk, hogy addig minden srác másfajta zenei stílust játszott korábban, így mindenki a saját hangszerelési ötletét tette hozzá, ez pedig egy egészen különleges hangzást adott a Karthagónak. Arra is rájöttünk, hogy mind az öten jól éneklünk - így akár ötszólamú vokált is ragyogóan tudtunk a dallamra énekelni. A szakújságírók azt írták rólunk: a zenénk west-coast stílusú. Nem tudtuk, hogy ez mit jelent, de később kiderült, hogy az amerikai nyugati-parti zenekarokat hívták így, akik kemény rockzenére dallamos, vokális szólamokat énekeltek. Magyarországon korábban nem volt hasonló stílusú zenekar. Elkezdtünk játszani hétvégeken a Metro Klubban.

Az első vasárnap harmincan voltak. A másodikon háromszázan, a harmadikon nyolcszázan, a negyedik vasárnap pedig olyan sokan jöttek, hogy megállt a troli, nem lehetett közlekedni az utcán, még a rendőrség is kijött.

Eszelős sikerünk volt, végig tomboltuk teljes telt házzal az egész téli szezont. Márciusban aztán felhívott a Budai Ifjúsági Park igazgatója. Megkérdezte, hogy a május elsejei nyitó koncerteken fellépnénk-e a Karthagóval. Remegett kezem-lábam és mondtam, hogy persze. A koncertre tizenkétezer ember jött el. Bevettük Budapestet. 1981-et írtunk…

Erdős Péter, a Kádár-korszak popzenei irányítója nem akart beleszólni a zenekar szövegeibe vagy a működésébe?

Szerencsére nem túlzottan, illetve volt egy eset, amikor markánsan meg akarta változtatni a zenekar elképzeléseit. Éppen az első lemezt vettük fel, amikor bekéretett. Leginkább a szövegeket nézegette, mert a zenéhez nem nagyon értett. Tetszett neki, azt mondta: jó a zenekar, sikeres lesz. Aztán egy pillanatra csönd lett, majd azt kérdezte:

Mi is a nevetek?

Mondtam, hogy Karthago.

Á, az nem jó

- válaszolta. Aztán így folytatta: van egy sokkal jobb nevem ennél.

Kihúzott egy fiókot, belenézett, majd betolta és raccsolva - ami miatt meglehetősen viccesen hangzott - közölte: legyen a zenekar neve Krix-krax!

Ez zseniális lesz - mondta. Teljesen lefagytam. Halálra rémülten ültem vele szemben, tudtam, hogy ez a név borzalmas. De nem mertem ellent mondani, hiszen ő volt az „atyaúristen”. Félve azt kérdeztem: ez biztos, hogy jó név? Ellentmondást nem tűrően válaszolta, hogy igen, ugyanis a Karthago az olyan… semmilyen. A Krix-krax pedig egy erős zenekarnév. „Érzed?” - kérdezte…

Elkeseredve mentem ki a szobából, éjszaka nem is tudtam aludni, még a srácoknak sem mertem elmondani.

Közben persze tovább dolgoztunk a lemezen. Amikor elkészült, újra be kellett mennem Erdős Péterhez megmutatni a teljes lemezt. Belehallgatott és jónak ítélte. Az általam eltervezett forgatókönyv szerint végül felálltam, már fogtam a kilincset, és úgy lazán visszaszóltam:

ja, még egy dolog, Péter: akkor maradhat a zenekar neve, amit korábban megbeszéltünk?

Mi is volt az?

- kérdezte Erdős Péter.

Tudod, Karthago

- válaszoltam határozottan.

Ja, persze-persze! OK, menjen.

- mondta. Megkönnyebbülve léptem ki az ajtón. Így maradt egy kis blöffel végül a zenekar neve Karthago…. szerencsére…

Nem sokkal később az egyik székesfehérvári koncerten meghalt a közönség soraiban egy fiatalember. Ezután született meg a Karthago egyik legsikeresebb dala, a Requiem. Hogyan érintette a tragédia a zenekart?

Borzalmas tragédia volt. Akkoriban divat volt a fiatalok körében a szipuzás.

Ez a fiatalember a hírek szerint nem szipuzott, hanem valamiféle erős nyugtató gyógyszerre alkoholt ivott, így próbálta kábítani magát. A szíve azonban nem bírta.

Minket is nagyon ledöbbentett az eset, féltettem a zenekart is - miközben tudtam, hogy mi erről az esetről egyáltalán nem tehetünk. Másnap azon gondolkodtam, hogyan tudnék a fiúról valahogy szépen megemlékezni. Fogtam a gitárt és egy óra alatt megírtam a Requiem című dalunkat. Megmutattam a zenekarnak és úgy gondoltam, hogy egy akusztikus gitár és egy Hammond orgona kísérje csupán a dallamot. A srácok először kételkedtek kissé, azt mondták, nem rockos, túl érzelmes a dal, szerintük nem lesz jó. Végül abban állapodtunk meg, hogy egyszer eljátsszuk egy koncerten, és ha tetszik a közönségnek, megtartjuk, ha nem, elfelejtjük. A Budai Ifjúsági Parkban az egyik koncertünkön végül eljátszottuk.

A dal után tíz másodperc döbbent csend volt - zizegtek a hangfalak a némaságban, mi pedig nem tudtuk, mit reagáljunk. Ezután kitört egy óriási ováció, hatalmas sikoltozás, tapsolás. Nem hagyta abba a közönség, így újra el kellett játszanunk a dalt. Aztán harmadszor is.

Fergeteges siker lett. A Szabad Európa rádió pedig egyszer csak elkezdte néhány hét elteltével játszani a Requiemet. Az egyik barátunk szólt, hogy hallotta a rádióban. Fogalmam sem volt, hogyan jutott el hozzájuk a felvétel, Münchenbe.

De ekkor már felvették stúdióban is a dalt? Az jutott ki valahogy Münchenbe?

Nem a stúdiófelvétel, hanem a koncertváltozatot kezdték el játszani.

A Budai Ifjúsági Parkban is - mint ahogy a legtöbb helyen - az összes rockkoncertet rögzítették. Na, nem azért, hogy megmaradjon az utókornak, hanem, hogy az úgynevezett Ifjúságvédelmi Alosztály megfigyelhesse és elemezhesse, miket mondanak a rockbandák tagjai két dal között.

Minden koncertről jelentést kellett ugyanis írniuk. Tehát a felvétel megvolt és ezt a koncertfelvételt küldték ki Münchenbe. Ömlöttek a levelek a rádióhoz, így újra és újra, hétről-hétre le kellett játszaniuk a dalt. Évtizedekig nem tudtam, hogy került ki a dal. Azután néhány éve a Duna Tv-ben egy műsorban ültünk Kóbor Jánossal. A beszélgetés során elmondtam ezt a történetet, és azzal fejeztem be, hogy a mai napig nem tudom, hogyan került ki a koncertfelvétel a Szabad Európa rádióhoz. Kóbor János ekkor megszólalt:

én tudom. Én vittem ki.

Nagyon meglepődtem. Aztán Mecky - Isten nyugosztalja - elmesélte, hogy sokat jártak akkoriban az Omegával Németországba, és volt egy megállapodásuk a rádióval, hogy ha visznek magyar felvételeket, cserébe nyugati lemezeket kapnak. Tehát végül is Kóbor Jánosnak köszönhetjük, hogy a rádiók elkezdték játszani a Requiemet. Nem sokkal később felhívtak a lemezgyárból is, hogy vegyük fel a Requiemet és ők kiadják.

Persze, volt azért ennek pártpolitikai szála is, nem mindenki akarta, hogy megjelenjen a dal. A szocialista ifjúság képébe ugyanis nem férhet bele, hogy fiatalok meghalnak koncerteken „szipuzás” miatt.

Végül kompromisszumra jutottak: megjelenhetett a kislemez, de üres volt a borító és semmilyen reklámot nem kapott.

Nem sokkal később elindult a zenekar elképesztő sikere Nyugat-Európában is. Hogyan találták meg a Karthagót a nyugati országok?

Annak ellenére, hogy Magyarországon nem kapott reklámot a Requiem című lemez, hihetetlen sikere lett, aranylemezzé vált. Ezt a Hungaroton is felismerte, és kivitte a dalt a MIDEM-fesztiválra Cannes-ba, amely a világ legnagyobb zenei vására volt. Minden országnak volt standja, így Magyarországnak is. Ott lejátszották azokat a dalokat, amelyeket el akartak adni külföldre. Arra sétált egy osztrák lemezkiadó igazgatója és meghallotta a Requiemet. Eljött Budapestre a vásár után, megjelent a Hungarotonnál, és azonnal leszerződtetett minket. Ezzel egy időben benevezte a zenekart egy nyári nemzetközi dalfesztiválra, amely Ausztriában volt. Máté Pétert megkértem, készítsen egy nagyzenekari hangszerelést a dalnak - ezzel mentünk Ausztriába és el is nyertük a fődíjat.

Elindult egy nagyon komoly külföldi karrier - hihetetlen sikerünk volt Ausztriában, Németországban, Franciaországban és Svájcban is.

Szombaton volt a fesztivál, hétfőn pedig már a piacon volt a kislemezünk. Fogalmam sincs, hogyan tudták ezt a bravúrt megcsinálni. Később nagylemezünk is megjelent Ausztriában, Németországban és Svájcban is. Ausztriában aranylemez lett.

Ilyen külföldi sikerek után nem merült fel a zenekar tagjaiban, hogy disszidálnak?

A fesztiválgyőzelem után vasárnap délben együtt ebédeltem az osztrák lemezkiadó igazgatójával. Azt mondta nekem:

Figyelj ide, Franz, olyan promóciót akarunk nektek adni, amivel világhírű zenekar lehet a Karthago. Ehhez azonban itt kell maradnotok most, legalább fél évig. Televíziós műsorokban, rádiókban kell szerepelni, koncerteket szervezünk, lemezfelvételek, dedikálások, turnék várnak rátok. Összehozlak titeket az Opus zenekarral is. Nem megoldható tehát, hogy most hazamenjetek.

Este elmondtam a zenekarnak. Tudtuk, hogy abban a rendszerben - 1983-at írtunk - ez lehetetlen volt. Ha illegálisan kint maradunk, akkor disszidensnek nyilvánítanak minket, és büntetik majd a családunkat, minket pedig távollétünkben elítélnek. Óriási meghurcoltatás járt volna ezzel. Ültünk és gondolkodtunk. Itt van egy fantasztikus nemzetközi ajánlat, ott pedig Magyarország. Mi legyen? Nem tudtunk dönteni. Végül szavaztunk: egy kalapba mindenki bedobta a szavazatát és négy egy-arányban hazajöttünk.

Ön mire szavazott?

Én voltam az egy… Nagyon maradni szerettem volna. Láttam az igazgatón az őszinte lelkesedést, a hitét, tudtam, hogy nagyon komolyan gondolja a közös munkát. Igazán bízott a KARTHAGO-ban és a világsikerben. Elmondta egy riportban ezt a Magyar Televíziónak is. Ez a riport megvan. Én pedig pontosan tudtam, hogy ilyen lehetőség nem adódik minden nap egy zenekarnak…

Később beszélgettek erről a zenekar tagjaival? Nem bánták meg soha a döntésüket?

Azt hiszem, végül nem bántuk meg, Itthon is óriási sikerünk lett. Persze, utólag nem lehet tudni, mi történt volna, ha kint maradunk. Hittem az igazgatónak, tudtam, hogy valóban világhíressé teheti a Karthagót - láttuk, ahogy az Opus zenekart is világsztárrá tették. De akkor a zenekar így döntött - hazajöttünk. Ausztriában ennek ellenére még ezután is megjelent egy második nagylemezünk, és többször meghívtak különböző nagykoncertekre, fellépésekre – amelyekre azonban már nem mindig tudtunk kimenni. Nehézkes volt sokszor a hivatalos utaztatásunk…Végül lemondtak rólunk, egyre ritkábban hívtak. Itthon viszont töretlen volt a sikerünk és a mai napig koncertezünk, lemezeket készítünk, szeretnek bennünket, együtt vagyunk, együtt maradtunk immár 45 éve… és ez nagyon jó.

A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki 2015-ben. Hogyan érintette a kitüntetés?

Áder János köztársasági elnöktől vehettem át a kitüntetést, amely nagy megtiszteltetés. Nem gondoltam volna, hogy ilyen módon elismerik a munkámat. A KARTHAGO pedig később Máté Péter-díjat is kapott. Váratlan és megtisztelő volt ez a díj is. Mi nem csináltunk mást, csak zenéltünk, tettük a dolgunkat, koncerteken játszottunk, lemezeket adtunk ki. Lám, a zenekar nagy része már hetvenen felül van, és még mindig ugyanolyan aktívan dolgozunk. Lehet, hogy nem ugrálunk már akkorákat a színpadon, Tamás pedig nem mászik fel a traverzekre, de amikor színpadra megyünk, az örömünk, jókedvünk, energiánk lesugárzik a közönség felé.

A zenekar 45. születésnapját egy nagy koncerttel ünnepli a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon nyáron. Mit hallhat majd a közönség?

A Karthagónak több mint 6200 koncertje volt a 45 év alatt. Rengeteg csodálatos emlékünk van, számtalan magyar- és külföldi turné, a régi Szovjetuniótól- Kubáig. Amikor azon gondolkodtam, hogy hol is ünnepeljük a 45. születésnapunkat, eszembe jutott a Margitszigeti Szabadtéri Színpad. Gyönyörű helyszín, hatalmas színpad, különleges, csodás miliő, több ezer férőhellyel. Elmondtam az ötletemet a srácoknak és nekik is nagyon tetszett. Felhívtam Bán Teodórát, a létesítmény vezetőjét, hogy ott szeretnénk rendezni a jubileumi koncertünket nyáron. Nagyon örült neki. A koncert címe: „45 év dalai”. Márciusban kezdődnek a próbák és olyan dalokat is előveszünk, amelyeket húsz, harminc vagy negyven éve nem játszottunk. A nagy sikerszámaink mellett ezeket is hallhatja majd a közönség. Óriási, különleges buli lesz, nagyon várjuk.