Nem akarták átengedni Magyarországra az ukrán határőrök a magyar színésznőt

Jelenet a Déryné ifjasszony című előadásból

Fotó: Majnik Zsolt

„Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor egy kisfiú odajött hozzám a János vitéz című előadás után, és azt mondta: "ugye, jöttök még?" Ezért és ilyenekért érdemes csinálni" - mondta Tarpai Viktória, a Déryné Társulat színésznője. Színházuk küldetése, hogy olyan falvakba, kistelepülésekre vigyenek színházi előadásokat, ahol talán soha nem voltak még színházban az emberek, vagy csak elvétve volt, van rá lehetőségük. Tarpai Viktória 2018–ban Los Angelesben, a Magyar Filmfesztiválon átvehette A sátán fattya című filmben alakított szerepéért a legjobb női főszereplő díját, majd 2021-ben Jászai Mari-díjat kapott. Most augusztus 20-a alkalmából pedig Magyar Érdemrend Lovagkereszt polgári tagozat kitüntetést. Szerepelt a Vidnyánszky Attila által rendezett A szarvassá változott fiú és a Déryné című filmekben – utóbbiban a címszereplőt alakította. Tizenhárom éves korától játszott a Beregszászi Színház színpadán. Azt mondta: Vidnyánszky Attilától kapta a színházi anyanyelvét, és Beregszászon tanulta meg a jó értelemben vett fanatizmust, az odaadást, a precízséget. Az Ukrajnában zajló háború miatt kevesebbet jár haza. Azt mondja: ha a határ közelébe mennek vendégszerepelni a Déryné Színházzal, akkor csak bámulja az otthoni hegyeket, és összeszorul a szíve. Interjú Tarpai Viktóriával.

A Békemeneten a Margit-sziget színpadán szerepelt a Vidnyánszky Attila által rendezett előadásban. Amikor meglátta azt a hatalmas tömeget, milyen gondolatok voltak önben?

Nem volt túl sok idő a próbákra, ezért nagy volt az izgalom. Gondolatokat kellett megfogalmazni, érthetővé tenni, azt átadni, és azt éreztem, hogy minden előadásnak, így ennek is hatalmas súlya, felelőssége van. 

Amikor felléptünk a színpadra, elkezdtük énekelni a Himnuszt, megláttam azt a tengernyi tömeget, és megszállt egyfajta furcsa nyugalom.

Attól a pillanattól kezdve nem izgultam, a történet elkezdődött és folyt a maga medrében. Abban a 15 percben csak az előadásban éltem. Vitt a történet és annak tartalmi érzete.

Tarpai Viktória
Fotó: Talán Csaba

Gyerekkorában nem színésznek készült, hanem - ha jól tudom -, balerina szeretett volna lenni…

Igen, volt ilyen kósza ötletem kislányként. Talán 8 éves lehettem. Nagyon vonzott ez a világ, de nem valósulhatott meg, mivel tőlünk több mint 200 kilométerre lett volna professzionális iskola. Ezután sok minden kavargott bennem, de leginkább gyerekorvos szerettem volna lenni. Aztán tízéves koromtól gyerekstúdióba jártam, majd három év múlva már a Beregszászi Színház színpadán léptem fel. A színészet egyre komolyabbá kezdett válni az életemben. Persze, édesapám azt szerette volna, hogy mielőtt színész leszek, szerezzek egy polgári szakmát. A Beregszászi Színház azonban teljesen rabul ejtett.

A kárpátaljai Nagymuzsalyon nőtt fel. Milyen értékeket kapott gyerekkorában, amelyeket ma is őriz?

Nagyon erős alapot kaptam az élethez. A nagyszüleimtől megtanultam, hogyan kell tésztát gyúrni, abból csigatésztát formálni. A mai napig megvan a borda és az orsó, amivel nagymamám készítette a csigatésztát. Ereklyeként őrzöm. De megtanultam azt is, hogyan kell üstben szilvalekvárt főzni, mi a tradíciója. Minden évben készítettünk egy nagy rézüstben szilvalekvárt. Hogyan kel ki a kiscsirke a tojásból, milyen az, amikor lemegyünk a kertbe és epret szedünk, hogyan kell főzni a csirkepaprikást. Rendszeresen jártunk templomba - nem azért, mert köteleztek volna erre a szüleim vagy a nagyszüleim. Hanem azért, mert ez fontos volt már gyerekkorunkban is. Szorgalmaztak, hogy a stafírungot hímezzem ki. Erre persze még gyerekként azt mondtam: ne idegesítsenek ezzel engem. Aztán rájöttem, és most érzem igazán, micsoda érték ez több szempontból, hogy ott vannak a csodálatosan hímzett terítők és párnahuzatok, amelyeket nemcsak én, hanem az anyukám és a nagymamám is hímzett. Tudom, hogyan készülünk egy falusi esküvőre vagy temetésre. Mik a szokások, a hagyományok. Mit főzünk húsvétkor vagy karácsonykor, milyen tradíciók kapcsolódnak a disznóvágáshoz, és nyilván még sorolhatnám. 

Olyan gazdag gyerekkorom volt, aminek most kezdem érezni a jó értelemben vett súlyát. 

Mindig arra sarkalltak a szüleim, hogy rátermettek legyünk az életben. Tudjuk, kihez kell fordulni, ha bármi baj történik. Önállóságra neveltek, úgy, hogy mindig éreztem: ők ott vannak mögöttünk. Megtanultam, hogy mi illik és mi nem illik. Volt egy rendszer az életünkben. Hazajövök az iskolából, megírom a leckét és utána még vannak feladataim. Ez a rendszer, a mai napig hiszem és vallom, hogy sokat ad az emberhez. 

A rendszertelenség - akár a magánéletben, akár a szakmában - előbb-utóbb felfalja önmagát.

 

Olyan irányt kaptunk a szülőktől, nagyszülőktől az élethez, ami minden kincsnél többet ér.

Ha vettek volna nekem Budapesten a szüleim egy lakást, amit nyilván szerettek volna, de nem tehették meg, az nekem nem ért volna ennyit, mint az a rengeteg tudás, alap, amit kaptam tőlük. A nagymamám szilvás lepénye többet ért minden kincsnél, amikor itt tanultam Budapesten, és küldték a csomagban. Ha kinyitnám azt a batyut, amit az otthoni értékekkel töltöttem meg, rengeteg kincset lehetne benne találni.

Tarpai Viktória
Fotó: Talán Csaba

Mit kapott a Beregszászi Színháztól?

Tizenhárom éves koromtól szerepeltem a Beregszászi Színház színpadán. Óriási tanulási időszak volt. Elsősorban ott tanultam meg a színházi nyelvemet. De tanultam felelősséget is. Nem volt kellékes, fodrász, technikai személyzet, mindent mi csináltunk. 

Tudtam, hogy bármilyen nehézség adódik, meg kell oldani. Vagy így, vagy úgy. Nem beszéltünk a problémáról, hanem megoldottuk. 

Ha nem volt lapát, akkor kartonpapírt fogtunk össze, és arra sepertük fel a szemetet - mert mi takarítottuk a színpadot. Megtanultam azt is, hogy telefont még a színpad szélére se viszek. 

Lényegében kaptam egy második családot, egy összetartó közösséget.

Láttam, hogy a kollégák hogyan küzdenek; volt, hogy nem kapták meg a fizetésüket, és lényegében napról napra éltek. Az is előfordult, ha Magyarországra jöttünk vendégszerepelni, hogy a fiúk - Trill Zsolt, Tóth Laci, és még sorolhatnám - hajnali háromkor bepakolták a buszt - a jelmezeket, díszletet, technikát -, aztán megérkeztünk a helyszínre, ott kipakolták, felépítették a színpadra, majd átöltöztek és lejátszottak egy előadást. Rendszeresen hatalmas sikerrel. Aztán visszapakolták a díszleteket a buszba, és amikor hajnalban hazaértünk, még ki is rakodták a Beregszászi Színházban. De említhetem a lányokat is - Szűcs Nelli, Orosz Melinda, Vas Magdi vagy Béres Ildikó -, akik fogták a lapátot, seprűt, fertőtlenítőt, és az egész színházat rendszeresen kitakarították, ha úgy adódott, például egy fesztivál vagy egy felújítás kapcsán. De bárhová mentünk szerepelni, ők takarították fel a helyi színpadot is. Ez nem volt kérdés. Aztán este színpadra álltak, és csodálatos előadást láthatott a közönség tőlük. 

Vidnyánszky Attila olyan erős összetartó erőt biztosított a Beregszászi Színház minden művészének, ami páratlan. 

Azt is megtanultam, hogy hogyan kell bánni a hivatásunkkal. Nem lehet csak úgy félvállról odadobni a közönségnek az előadást. Mert a néző a legfontosabb - bárhol is lépünk fel. Tanultam szenvedélyt, türelmet, és azt is, hogy áldozatot kell hozni. Láttam a kollégákon az odaadást, a jó értelemben vett fanatizmust, de láttam azt is, hogy mindezek összességéből milyen csodák jöttek létre. Elképesztően erős alapot kaptam, ami mindenhol eszembe jut, bárhol is játszom. Ez a szilárd közösség hihetetlen erőt adott, és ad a mai napig.

Tarpai Viktória
Fotó: Talán Csaba

Mennyire változott meg az élete, amikor először hívták Budapestre dolgozni?

Amikor 2012-ben először hívtak Budapestre a Gózon Gyula Kamaraszínházba, egészen szokatlan volt, hogy ott volt kellékes, fodrász, technikai személyzet és súgó - akivel nem tudtam mit kezdeni, mert az sem volt a Beregszászi Színházban. Szabó Ágnes, a kamaraszínház vezetője hívott, és felkért egy szerepre az Üvegcipő című előadásban - amelyet Árkosi Árpád rendezett. 

Volt bennem kíváncsiság az újra, de természetesen nehéz volt kilépni a biztonságot jelentő falak közül. 

Teljesen új helyzet volt. De úgy gondolkodtam, hogy a színház - az előadás - a legfontosabb, és ott is próbálom a lehető legjobbat nyújtani. Aztán egy nagyon jó csapat jött össze, és Ági részéről egy megbízható támogatás, ami nagyon fontos volt. Mindemellett ott motoszkált bennem a tudat: nagyon jó dolog történt az életemben, de talpon kell maradni, mert ez egy új terep, mankók és kapaszkodók nélkül. Harmincöt előadást ért meg a darab, nagyon sikeres volt. A következőnél még nagyobb kíváncsisággal jöttem, és minden alkalommal az előadás sikere vitt előrébb. Jó emberekkel találkoztam, jó kollégákkal, és ők mindig átlendítettek egy-egy esetleges nehézségen.

A cikk a következő oldalon folytatódik, lapozzon!