Nem akarták átengedni Magyarországra az ukrán határőrök a magyar színésznőt

Vágólapra másolva!

„Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor egy kisfiú odajött hozzám a János vitéz című előadás után, és azt mondta: "ugye, jöttök még?" Ezért és ilyenekért érdemes csinálni" - mondta Tarpai Viktória, a Déryné Társulat színésznője. Színházuk küldetése, hogy olyan falvakba, kistelepülésekre vigyenek színházi előadásokat, ahol talán soha nem voltak még színházban az emberek, vagy csak elvétve volt, van rá lehetőségük. Tarpai Viktória 2018–ban Los Angelesben, a Magyar Filmfesztiválon átvehette A sátán fattya című filmben alakított szerepéért a legjobb női főszereplő díját, majd 2021-ben Jászai Mari-díjat kapott. Most augusztus 20-a alkalmából pedig Magyar Érdemrend Lovagkereszt polgári tagozat kitüntetést. Szerepelt a Vidnyánszky Attila által rendezett A szarvassá változott fiú és a Déryné című filmekben – utóbbiban a címszereplőt alakította. Tizenhárom éves korától játszott a Beregszászi Színház színpadán. Azt mondta: Vidnyánszky Attilától kapta a színházi anyanyelvét, és Beregszászon tanulta meg a jó értelemben vett fanatizmust, az odaadást, a precízséget. Az Ukrajnában zajló háború miatt kevesebbet jár haza. Azt mondja: ha a határ közelébe mennek vendégszerepelni a Déryné Színházzal, akkor csak bámulja az otthoni hegyeket, és összeszorul a szíve. Interjú Tarpai Viktóriával.

Vági Barbara

Vágólapra másolva!

Tarpai Viktória Vidnyánszky Attila beregszászi színház Állami Déryné Színház A Sátán fattya

Aztán csodálatos elismeréseket vehetett át - például Los Angelesben a Magyar Filmfesztiválon A sátán fattya című filmben nyújtott alakításáért megkapta a legjobb női főszereplő díját 2018-ban. Hogyan tudta meg, hogy ilyen kitüntető elismerést kap?

A Nagy Zoltán Mihály azonos című művéből készült film az 1944. novemberi kárpátaljai történésekkel kezdődik, és a tizennyolc esztendős Tóth Eszter - akit én játszottam - sorsán keresztül mutatja be az eseményeket. Beregszilasról útnak indul néhány asszony, leány, hogy élelmet vigyen a „háromnapos munkára" behívott hozzátartozóknak. Azóta persze tudjuk, a „malenykij robot" sokkal tovább tartott három napnál. Tóth Eszter, a tizennyolc éves fiatal lány is köztük van, akit öt orosz katona megerőszakol. A lány teherbe esik és megszüli a gyereket, a Sátán fattyát. Ez megváltoztathatatlanul tönkreteszi nemcsak az ő, de környezete életét is. Ez a film rövid története. Csodálatos színészekkel dolgozhattam együtt az alkotásban: Trill Zsolttal, Szűcs Nellivel, Kristán Attilával, Györgyi Annával, Pregitzer Fruzsinával, Szilágyi Istvánnal és Kovács S. Józseffel például. Nagyon fontos volt, hogy ez a történet a mi kárpátaljai történelmünknek egy véres időszakát mutatja be. Több tízezer férfit veszítettünk el, amiről gyerekkorom óta megemlékeztünk minden évben. Ismertem családokat, akiket érintett is ez a borzalom.

Megrendítő volt, hogy végre - 70 év után - lehetett erről beszélni, hogy ez a film megszülethetett. Az idősek ugyanis vagy nem tudtak, vagy nem mertek erről beszélni. Végre ezen a filmen keresztül beszélhettünk róla; bemutathattuk, hogy min mentek keresztül ezek az emberek.

Számtalan közönségtalálkozón jártunk, ahol nyolcvanéves férfiak és nők könnyes szemmel köszönték meg, vagy mesélték el saját történetüket. Akkor azt éreztük mindannyian, hogy talán sikerült valamelyest enyhíteni a traumán, vagy legalább megsimogatni az emberek lelkét a film által.

A film kikerült a Los Angeles-i Magyar Filmfesztiválra.

Egyik nap kaptam egy telefont - éppen rendkívül nehéz időszakomban voltam, amikor kétségek gyötörtek, hogy jól csinálom-e a dolgom. A telefonban azt mondta a fesztivál vezetője, hogy novemberben ki kellene mennem Los Angelesbe a fesztiválra. Imádok utazni, nagyon szeretem a kalandokat, természetesen el is mentem. A díjátadón teljes nyugalommal ültem a helyemen, majd elhangzott Halász Gábor operatőr neve - aki az egyik legjobb operatőr. Átvettem az ő díját, mert Gábor nem tudott eljönni. Aztán az én nevemet hallottam. Micsoda? Teljesen kikapcsolt az agyam, de felálltam, kimentem, átvettem a díjat, és amikor visszaültem a helyemre, akkor kezdtem felfogni, hogy mi történt velem. Hatalmas boldogság volt.

2021-ben pedig a Jászai Mari-díjat vehette át…

A hivatásom kapcsán szintén egy nem túl könnyű időszaka volt az életemnek a Covid miatt, amikor egy e-mailben értesítettek, hogy felterjesztettek a díjra, és meg is kapom. Már az óriási megtiszteltetés, hogy valakinek eszébe jutott engem felterjeszteni, hogy erre a díjra érdemes lehetek. Többször elolvastam az e-mailt, alig hittem a szememnek.

Először édesanyámat hívtam fel - és mivel jóféle, sírós család vagyunk, mindketten elérzékenyültünk örömünkben a telefonban.

Természetesen nagyon boldog voltam, de ott motoszkált bennem, hogy ezt meg kell hálálni, meg kell szolgálni. Ez a díj egyben felelősség is, és arra ösztönöz, hogy még jobban, még nagyobb odaadással végezzem a munkámat, még többet adjak a közönségnek. Mert nekem a nézők a legfontosabbak. Közönség nélkül nincs színház. Megnevettetem, vigasztalom, elgondolkodtatom az embereket egy-egy alakításommal, ha minden jól sikerül. Az ő szeretetük az, ami egy-egy előadás után fel tudja emelni az embert. Végtelenül hálás vagyok nekik, ugyanis 2020-ban az Advent a Hargitán című előadásért megkaptam a Vastaps-díjat, amit a nézők szavaztak meg nekem. Ez hatalmas elismerés, talán az egyik legnagyobb.

Vidnyánszky Attila két filmjében is szerepelt: A szarvassá változott fiú című filmben és a Déryné című alkotásban. Milyen volt vele a közös munka? Mit adott önnek Vidnyánszky Attila?

Ó, a közös munka magától értetődő volt.

Tőle kaptam a színházi anyanyelvemet, ezt a fajta színházi létezést, és még millió dolgot tanultam tőle a filmek forgatása alatt is.

Vidnyánszky Attila gondolkodásra sarkallja a színészt, gondolatébresztő beszélgetések zajlanak a munka során. A szarvassá változott fiú forgatása után nagyon vártam, hogy újra együtt dolgozhassunk. Végtelenül boldog voltam, amikor a Déryné című színházi előadást rendezte, és én játszhattam Déryné szerepét.

Szeretem a próbáit, kibogarássza belőlem a lehető legjobbat. Nem mondja meg a megoldást, hanem visz, irányít, mond egy-egy gondolatot, kérdéseket tesz fel, amit meg kell válaszolni. Szereti azt a színészt, aki gondolkodik, ötletel.

Nagyon szeretem, ahogy a zenét alkalmazza akár a színházi előadások során, akár a Déryné című filmben. Lényegében kaptam tőle egy összművészeti látásmódot is. De adott egyfajta kíváncsiságot az egész színészi létezés kapcsán. Ezek ugyanolyan útravalók, mint amiket a szüleimtől és nagyszüleimtől kaptam gyerekkoromban, csak ezek már a hivatásomra vonatkozó útravalók. Persze, abban, hogy színész lettem, Vidnyánszky Attila édesanyja is segített, Évike néni indított el engem még gyerekkoromban. Később, amikor más rendezőkkel dolgoztam, akkor is be tudtam építeni a szerepekbe a Vidnyánszky Attila által tanítottakat. De természetesen vannak még meghatározó színházi rendezők, akik szintén hozzátettek a szakmai fejlődésemhez.

Jelenet a Déryné ifjasszony című előadásból
Fotó: Majnik Zsolt / nemzetiszinhaz.hu

Több mint négy évvel ezelőtt megalakult a Déryné Színház, amelynek az a küldetése, hogy olyan kistelepülésekre, falvakba vigyen előadásokat, ahol talán még soha nem voltak színházban az emberek. Hogy érzi magát a Déryné társulatában?

Tudtam, hogy ez egy vándorszínház lesz, ami nem állt tőlem távol, hiszen a Beregszászi Színházzal is rengeteget utaztunk. Az első években nagyon jól bírtam, buszból ki, buszba be, egy hét alatt akár kétezer kilométert utaztunk, és mindig a legjobbat igyekszünk nyújtani, hiszen minden településen vár a közönség. Töredelmesen bevallom, hogy mostanában már időnként kicsit elfáradok. A küldetés azonban rendkívül lényeges. Ahogy Déryné mondja a Herczegh Ferenc-darabban: mi egy láthatatlan kincset viszünk magunkkal.

Ez egy misszió, és teljes erőnkkel dolgozunk azon, hogy minden faluban, városban a közönségnek örömet okozzunk.

Hatalmas meglepetések érnek minket: volt olyan művelődési ház, amelyet tíz év után nyitottak ki újra, hogy fogadják a Déryné társulatot. Soha nem felejtem el azt a pillanatot sem, amikor egy kisfiú odajött hozzánk az előadás után, és azt mondta: "ugye, jöttök még?" És ez csak egy a sok közül, amiért érdemes csinálni. Hála, hogy létrejöhetett a Déryné társulat.

Ukrajnában továbbra is háború van. Hogyan jár haza, haza tud-e egyáltalán menni?

Tavaly júliusban a Déryné ifjasszony című tévéjátékot vetítettük több magyar településen. Rendkívül kellemetlen és ijesztő volt visszafelé, mert nem akartak visszaengedni a határnál Magyarországra. Látták az útlevelemben, hogy Nagymuzsalyon születtem, és azt mondták: nem mehetek Magyarországra.

Kérdéseket tettem fel: milyen bűncselekményt követtem el? Mi miatt történik mindez? Magyarázatot kérek. Azt elfelejtettem megkérdezni, hogy el akarnak-e vinni katonának, azért nem engednek át?

Aztán bevitték a vámházba az útlevelemet és sokáig nem adták vissza. Csaknem félórás hercehurca után végül átengedtek a határon. Bevallom, nagyon megijedtem. Ezt követően tavaly novemberben voltam Kárpátalján, A Sátán fattyát vetítették, és utána volt egy közönségtalálkozó. Ekkor már úgy mentem haza, hogy Sin Edina – a Beregszászi Színház vezetője – az ungvári főkonzulátussal és a beregszászi konzulátussal megszervezte az utamat. Azt kértem, hogy én elmegyek a határ széléig, ott jöjjön értem egy konzul és vigyen át a határon. Jött is értem egy diplomata autó. Odafelé nem is volt semmi gond. Visszafele azonban újra probléma volt a határnál - pedig akkor is diplomata autóval vittek. Negyed órán át vizsgálták az útlevelemet. A konzul úr azt mondta:

Viktória, az én útlevelemet három másodpercig nézték, az önét vegzálták.

Azóta nem voltam otthon. Pedig a háború előtt rendszeresen hazajártam. Nagyon szeretek otthon lenni, néhány napot eltölteni a házunkban, találkozni barátokkal, bemenni a Beregszászi Színházba, levenni egy barackot a fáról vagy kimenni az eperföldre epret szedni... otthon megszívom magam a hazai levegővel, és az hónapokra feltölt. Vidnyánszky Attilával és Kis Domonkos Márkkal, a Déryné Színház vezetőjével is beszéltem korábban, és azt kértem, hogy hadd maradhasson az életemben a Beregszászi Színház. Sin Edina, a színház jelenlegi vezetője is mindent megtesz azért, hogy maradhassak a Beregszászi Színháznál. Ez egy elvághatatlan szál. Azokon a deszkákon nőttem fel, onnan indultam és soha nem szakítom ki magamból. A mai napig hatalmas energiát ad. A háború kapcsán abban tudok csak bízni, hogy ami elkezdődött, egyszer véget is ér. El sem tudom képzelni, hogy a beregszászi férfi színészkollégáim min mehetnek keresztül, hiszen ők több mint két éve nem mehettek haza. Ha a határ menti településre megyünk vendégszerepelni a Déryné Színházzal, akkor csak bámulom az otthoni hegyeket és összeszorul a szívem. Fájdalmasan hiányzik, de van egy óriási bizodalmam, hogy ennek vége lesz, és mindent ott folytatunk, ahol abbahagytunk.