Az egyik legszerényebb magyar világsztár megszólal

Miller Lajos a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas magyar operaénekes

Kossuth-díjas operaénekes, a Nemzet Művésze, az Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Miller Lajos nemzetközi sikerei után hazájában főszerepek sorát énekelte, de arra is volt példa a Kádár-diktatúrában, hogy megpróbálták visszatartani egy jelentős külföldi felkéréstől. De aztán nem tudták megakadályozni, hogy világhírű legyen. Sztankay Ádám beszélgetett a nagy művésszel.

Korábbi interjúban idézte fel Herz Ottó, a világhírű zongorakísérő alakját, akit egy budapesti kurzusán arról faggattak a leendő korrepetitorok: mi a teendő, ha olyan énekessel kell együtt dogozniuk, aki nem elég muzikális? Herz azt felelte: szeressék őket. Különös történet, már csak azért is, mert nehéz elképzelni egy kevéssé muzikális énekest.

A szeretet azonban sosem árt. Ugyanakkor aligha fogalmaztak pontosan a korrepetitornak készülő növendékek. Talán inkább arra gondoltak: vannak könnyebb, és nehezebb természetű énekesek. Ám egyikből sem hiányozhat a muzikalitás, pláne, ha hangszeres előzménye is volt a pályafutásának.

Az önében, úgy tudom, volt ilyen.

Édesapám, aki Sümegen volt állatorvos, mind a négy gyerekének megadta a lehetőséget arra, hogy zongorázni tanuljon. Én nyolc évig kitartottam, az öcséimet, a húgomat azonban nem ejtette rabul a lehetőség.

Ön már akkor zenei pályára készült?

Még nem sejtettem, hogy milyen pályára kerülök, mégsem akartam feladni a zongoraleckéket – miközben a sport volt számomra az első. A Honvédban eredményes hármas- és távolugró voltam, a Testnevelési Főiskolára készültem. Azonban bizonyos körülmények megakadályozták, hogy felvételizzek.

Mégpedig?

Nem titok: édesapámat 1956-ban beválasztották a járási Forradalmi Bizottságba. Már csak hivatása okán is mindenkinél jobban ismerte a vidéket, ő kísérte az agitátorokat mindenfelé. Egyebek között ő beszélte le szép szóval a falusiakat arról, hogy kirabolják a magtárakat. A forradalom leverése után, érettségim évében ítélték aztán másfél év börtönbüntetésre, amelynek a felét le is töltötte Baracskán. Ilyen háttérrel jó időre bezárultak előttem a felsőoktatási intézmények kapui.

Édesapja mennyire szenvedte meg a börtönben töltött időt?

Szabadulása idején Budapesten laktunk albérletben Gyuri öcsémmel. Egy reggel apánk csengetett be hozzánk, nagy szakállasan. Megindító pillanat volt, de utóbb nem hallottunk tőle egyetlen panaszszót sem. Szakmájánál fogva egy állattenyésztő telepen dogoztatták. Azt mondta: „Fiaim, olyan jó dolgom volt, hogy sosem ittam tejet, csak tejszínt!" Más kérdés, hogy a diplomáját elvették, soha nem praktizálhatott többé állatorvosként.

 

Fotó: Polyák Attila - Origo

 

Ön mit tehetett amikor kiderült, hogy nem tanulhat tovább?

Gógánfán élt anyai, Sebestyén nagyapám. Egyszerű postás volt, ám két méter magas, szőke, kék szemű férfi, akibe alighanem a fél falu szerelmes volt. Amikor úgy tűnt, hogy nincs mihez fognom, azt mondta: „A posta és a vasút biztos, nyugdíjas állást ad." Sportkapcsolat kapcsán kerültem a vasúthoz Tapolcára, mert bizonyos Pap doki, egy fogorvos volt az edzője az ottani atlétikai csapatnak. Közbevetőleg: annak volt akkoriban tagja Csermák József olimpiai bajnok kalapácsvető, aki később a magyar atlétikai válogatott dobó edzője lett, s tanítványai közül Zsivótzky Gyula az 1968-as Olimpián maga is bajnoki címet nyert. Én Tapolcán a vasútnál végeztem el egy három hónapos képzést, majd tehervonatra kerültem kocsikísérőként. Abban bíztam, hogy a vizsga után egy állomáson teljesíthetek szolgálatot, akár vonatfelíróként, s onnan majd határ a csillagos ég, az állomásfőnöki pozíció. Ahogy később az Operaháztól – más, de mégis hasonló okból –, úgy először a vasúttól távoztam viharos gyorsasággal, amikor kiderült: csak arra van lehetőség, hogy esőben, hóban, akár az éjszakákban is tehervonatokon zötyögjek.

Mi volt a pályafutásának következő állomása?

Családi kapcsolatoknak köszönhetően kerültem be a Budapesti Finommechanikai Vállalathoz. Betanított munkásként lettem revolver esztergályos. Sejtelmesen hangzik, de semmi köze a fegyverekhez. A félautomata esztergákat nevezték így.

Inspiratív közeg volt?

Szerettem azt a műhelyt, engem is a munkástársaim. Idővel mégis éreztem a késztetést: jó lenne igazi szakmát tanulni. Már csak azért is, mert hiába szerettek, nem nézték jó szemmel, hogy lelkesültségemben folyton túlteljesítettem a normát. Mondogatták a szakik: „Fiacskám, ne csinál ilyet, ne hajts bele minket abba, amihez nincsen kanalunk. Ne gyárts százötven darabot, legyen elég nyolcvan!" Akkor egy sümegi barátommal elmentünk a Hernád utcai szakmunkásképzőbe, hogy elektroműszerésznek tanuljunk. Onnan helyeztek ki gyakorlatra a Villamosgép és Kábel Gyárba. Lényegében akkor kaptam inspirációt az énekesi pálya felé.

Egy muzikális gyáregységben?

Nagyon jó társaság volt, csapatostul mentünk egyszer két napos kirándulásra Szilvásváradra, amit végigénekeltünk. Mielőtt vissza indultunk volna, odajött hozzám egy szerszámkészítő srác – az ő végtelen precizitást igénylő hivatása jelentette a szakma csúcsát – és elmondta: ő Possert Emíliánál tanul énekelni a Váci úti zeneiskolába, és úgy gondolja, nekem is érdemes lennel elmenem a tanárnőhöz, akinek szívesen beajánl. Possert Emíliáról tudni kell: jelentős operaénekesi karrierje után olyan hivatásukra készülő énekesek is nála tanultak, mint például Simándy József. Én három hópapig jártam hozzá, amikor édesanyám – akinek kiváló énekhangja volt, de a szülei hallani sem akartak arról, hogy énekelni taníttassák – megírta egy levélben: a Zeneakadémia énekesi meghallgatást hirdetett bárkinek, előképzettség nélkül. Possert Emília is támogatta az ötletet, hogy jelentkezzem.

 

Fotó: Polyák Attila - Origo

 

Nem remegett a lába a felvételin?

Tartottak egy előzetes meghallgatást, azt követően kaptam lehetőséget felvételizni a Zeneakadémián a Solti teremben. Volt bennem izgalom, de a lábam nem remegett. Ellenben a hosszú várakozás közben kiszáradt a torkom. Velem volt egy halasi barátom, basszista, akit utóbb ugyancsak felvettek. Gondoltuk, az lesz a legjobb, ha átmegyünk a Lyra vendéglőbe egy fröccsre. Mire visszaértünk, az ének tanszakos Deme Jóska, aki a terelgetésünkre volt beosztva, már az én nevemet kiáltozta. Mielőtt színpadra léptem, azt mondta: „Csak jó erősen, mással nem törődj, ezeknek hang kell!" Ennyi volt az útravaló. Felmentem a pódiumra, a bizottságból megkérdezték: „Mit hozott"? Mondtam: „Kodály Zoltán: Tiszán innen, Dunán túl." Négyszer énekeltem el az első versszakot... A fröccsnek is része lehetett abban, hogy a többi nem jutott eszembe. Azóta sem iszom fellépés előtt. A bizottság ugyanakkor jót derült.

És felvették.

Több száz közül hetünket. Előbb a két éves előkészítőbe kerültem, amely a három éves főiskolára adta meg az alapokat szolfézsből, összhangzattanból, valamint zongoraképzést is kaptunk, illetve egyebek között duetteket énekeltünk. Végül az öt éves tanulmányaim után további két évet végeztem az operaénekesi tanszakon.

Kik voltak a mesterei?

A főtanszakon a főiskola legjobb, legnépszerűbb mesteréhez, dr. Sípos Jenőhöz kerültem. Kedves, de szigorú mester volt, aki Olaszországban sajátította el az operaéneklés magasiskoláját. Összességében hét évig tanított, mert már az operatanszak előtt is tartott nekünk órákat. A zenei és technikai megalapozottságomat dr. Sipos Jenő kiváló korrepetitorának, Földeák Erzsébetnek köszönhetem. Az operatanszakon Varasdy Emil lett a korrepetitorom, akivel ugyancsak jól megértettük egymást, később több rádiófelvételt készítettem vele, illetve énekversenyeken is zongorakísérőm volt.

A főiskolai évek alatt miként tudott megélni?

Kaptam ösztöndíjat, de a kollégiumba apám múltja miatt nem vettek fel. Gyuri. öcsémmel laktam albérletben egy félig lebombázott ház felső emeletén a Madách téren. Telenként irdatlan hideg volt a fűtetlen szobában, majd megfagytunk, egymást melegítve aludtunk egy rekamién.

 

Fotó: Polyák Attila - Origo

 

Gyuri öccse ugyancsak művészi pályára készült?

Négy testvér között ő volt a legokosabb, de a sümegi elemi után a tanítója bányásznak küldte volna, pedig Gyuri elég vézna kis srác volt akkoriban. Végül a ferencesek segítettek rajta, a szentendrei gimnáziumukban érettségizett. A kispesti nagynénénktől járt ki hozzájuk naponta. Ő sem mehetett azonnal felsőoktatási intézménybe. Idővel aztán lekerült Mezőtúrra ahol mezőgazdasági gépészetet tanult, végül a gyöngyösi egyetemen lett docens. Néhány éve veszítettük el.

Ön a diploma megszerzését követően a budapesti Operaházhoz szerződött 1968-ban, bár több interjújában említette, hogy nem számított rá – egyebek között édesapja 56'-os múltja miatt –, hogy nagyívű pályát futhat be a társulatnál. Nem jutott eszébe más irányba próbálkozni?

Amikor az Operaházhoz kerültem, még nem láttam át, hogy milyen egyéb lehetőségeim lehetnének. Ráadásul akkor már nős voltam. Első feleségemmel, Zoltán fiam édesanyjával, Dobránszky Zsuzsával még a főiskolán ismertük meg egymást. Akkoriban albérletben laktunk, azt is fizetni kellett, a megélhetés is pénzbe került. Ugyanakkor, mivel az Operában csak kisebb szerepeket bíztak rám, elkezdtem énekversenyekre jelentkezni, hogy felmérjem: mennyit érek egyáltalán? Az egyik első az Erkel énekverseny volt, ahol harmadik díjat kaptam. Elindultam a Magyar Televízió Kodály énekversenyén is, ahol második lettem, mert elvették férfi kategória első díját, hogy a nőiben két győztest hirdethessenek. Aztán hamarosan, 1972-től már külföldi megmérettetéseken is részt vettem.

Arra miként volt lehetőség a Kádár-korszak kellős közepén?

Állami támogatással lehetett kijutni, miután az ember próbát énekelt a Filharmóniánál.

Melyek voltak a „versenykorszakának" legfontosabb állomásai?

Elsőként szocialista országokban jártam, díjat nyertem Karlovy Variban, majd Bukarestben döntősként kaptam különdíjat. 1974-ben már a Toulouse-i énekversenyen nyertem különdíjat. Ugyanabban az évben nekem ítélték Párizsban a Fairé-énekverseny nagydíját, valamint koncertet adtam az Aix-en-Provance-i fesztiválon, s megkaptam a Pompidou-különdíjat. 1975-ben a Trevisói Toti dal Monte-énekversenyen Verdi A trubadúrjának Luna szerepéért ítélte nekem az első díjat a Mario del Monaco elnökölte zsűri.

Hamarosan már főszerepekre hívták a külföldi operákhoz.

Elsősorban az énekversenyeknek köszönhetően, ám azoktól függetlenül is kaptam lehetőséget. A budapesti Operaházban énekeltem egy duettet a Poppea megkoronázása című opera elején, és az egyik 1975-ös előadáson ott volt a Müncheni opera intendánsa, aki egy másik énekest jött meghallgatni. Csodák csodája, hamarosan érkezett egy felkérés a Bayerische Staatsopertől René szerepére az Álarcosbálba, olyan partnerek mellett, mint Gundula Janowitz, Carlo Bini. Abban az évben Olaszországból is kaptam felkérést, ahol viszont az énekversenyek kapcsán ismertek, s azt követően énekeltem a Sienai nyári fesztiválon Gluck Iphigénia Tauriszban című operájában Oresztész szerepét. Kérdezték is utóbb az olasz kollégák: „Minek mész haza Magyarországra, itt a lehetőség, maradj itt!". Nekem azonban soha nem jutott eszembe elhagyni a hazámat.

 

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!