Az egyik legszerényebb magyar világsztár megszólal

Miller Lajos a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas magyar operaénekes

Kossuth-díjas operaénekes, a Nemzet Művésze, az Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Miller Lajos nemzetközi sikerei után hazájában főszerepek sorát énekelte, de arra is volt példa a Kádár-diktatúrában, hogy megpróbálták visszatartani egy jelentős külföldi felkéréstől. De aztán nem tudták megakadályozni, hogy világhírű legyen. Sztankay Ádám beszélgetett a nagy művésszel.

Szakmabelik szerint olaszos baritonhangja van. Az mit jelent pontosan?

Bár a főiskolán is tanultam olaszul, sosem beszéltem perfekt a nyelvet. Ám mindig meghallgattam lenmezről az adott szerepet a legnagyobb olasz énekesek előadásában. A fülemnek köszönhetően el tudtam sajátítani az akcentusokat, a fontos hangsúlyokat. Többször megtörtént, hogy az olaszországi előadások után az öltözőbe gratulálni érkező olaszok teljes természetességgel kezdtek beszélni hozzám pergő olasz nyelven. Mindig közbe kellett szólnom: „ Scusa, parlo solo un po' di italiano!", vagyis „Elnézést, csak egy kicsit beszélek olaszul." Mindemellett olykor még az anyanyelvi kollégáknál is jobban megértettem, hogy mit szeretne a rendező. Igaz ez a német, francia nyelv esetében is. Valamiféle metakommunikációval ráéreztem a rendezők szándékára. Megesett, hogy több gondjuk volt azzal az énekessel, akivel közös nyelvet beszéltek.

Pályafutása során a világ legjelentősebb operaszínpadain állt a közönség elé, egyebek között a Milánói Scalaban, a New York-i Carnegie Hallban, Metropolitenben, a Buenos Aires-i Teatro Colon-ban. Mely ország publikuma, színházi világa került legközelebb a szívéhez?

Magyarországon kívül tizenhat ország hetvenöt városában léptem fel. Mindenhol szerettek és ami különösen fontos: mindenhová visszahívtak. Az sem akármi, ha egyszer elhívják az embert, de ha másodszor is – az már jelent valamit. Nem szívesen teszek különbséget, de a nagyon eltérő kultúrájú Japán különösen nagy hatással volt rám. Megfogott a precizitásuk, a tisztaságuk – még úgy is, hogy rendkívül merevek. Az Operaházzal kétszer vendégszerepeltem náluk, és több önálló ária és dalestem is volt náluk.

Az ön esetében a színészi játék menyire része a hivatásnak?

Az átgondolt, érvényes rendezői instrukciók bármely nyelven inspiráltak. Ám arra is volt példa, hogy amikor valami marhaságra akartak rávenni, akkor még az adott nyelvet alig beszélve is összevitatkoztam a rendezővel, azt ajánlva: csinálja meg ő, amit kér, mert nincs harmóniában azzal, amit én belülről érzek, amit a szerep megkíván. Fakadtak belőlem a helyes színészi megoldások, hiszen egyrészt jól megírt szövegeket énekelhettem, másrészt az értelmezésükben sokat segített, hogy kivétel nélkül mindegyiket elolvastam az anyanyelvemen is – attól függetlenül, hogy milyen szinten beszéltem az adott nyelvet.

Fotó: Polyák Attila - Origo

A legnagyobb karmesterekkel dolgozott együtt. Kiket említene az elsők között?

Elsőként a honfitársaimat: Ferencsik Jánost, Lukács Ervint, Medveczky Ádámot, Kovács Jánost, Erdélyi Miklóst. A legnagyobbak közül többször vezényelt nálunk Lamberto Gardelli és Giuseppe Patané is, velük napi kapcsolatban voltunk. Patané az árokban szinte nem is a zenekart dirigálta, hanem együtt lélegzett, együtt énekelt velünk, a színpaddal. Zubin Mehtával Traviatát énekeltem Párizsban. Nello Santival pedig sokat dolgoztam. Nagyszerű dirigens volt Silvio Varviso.

A párizsi Traviata előadást Franco Zeffirelli rendezte.

Bűbájos ember volt, aki nem éreztette a nagyságát. Mi Zubin Mehtával beállítottuk az áriát oly módon, hogy az elejét hagyományosan mezza vocéval, vagyis félerős hangon énekeltem, de a végét a lehető leghalkabban fejeztem be. Amikor az első próbán elénekeltem, Zeffirelli följött a színpadra, megölelt, és arra kért: ezt mindig csináljam így.

Érzékelt különbséget a külhoni és az itthoni megítélése között?

A pályafutásom korai szakaszában nem éreztem itthon az igazi megbecsülést. Az hozott fordulatot, amikor a külföldiek elkezdtek odafigyelni rám. Idővel itthon is kiváló szerepeket kaptam. Valamint számos díjjal elismertek egészen a Liszt Ferenc és a Kossuth-díjig, illetve a Nemzet Művésze címig, az Operaház Örökös Tagságig. Ezzel együtt kissé fájdalmas, hogy nem lehettem sem érdemes sem kiváló művész.

1986-ig volt a Magyar Állami Operaház tagja, azt követően négy évig szabadfoglalkozású énekművészként lépett fel, majd 1991-ben ismét a budapesti operaházban énekelt. 1997-es nyugdíjazása után is fellépett ott, egészen 2007-es visszavonulásáig . A négy éves „pauzát" mi magyarázza?

Ami az előzményeket illeti: éppen Párizsba énekeltem, amikor az impresszárióm felhívott: énekelnék-e próbát a Rosztropovics házaspár egyik produkciójához. Róluk tudni kell: a világhírű gordonka művész és karmester Msztyiszláv Leopoldovics Rosztropovics és felesége, a kiváló orosz szoprán, Galina Pavlovna Visnyevszkaja barátságban voltak Szolzsenyicinnel. Rosztropovics pedig Brezsnyevvel szemben is nyílt levélben állt ki mellette, amikor az írót támadni kezdték. Később, Szolzsenyicinhez hasonlóan el kellett hagyniuk a hazájukat, majd Rosztropovicsot is megfosztották az állampolgárságától. A mi történetünkre visszatérve: én Prokofjev Háború és béke című operájához énekeltem próbát, amit Párizsban terveztek koncertszerűen előadni. A próbaéneklésre Anyegin nagyáriáját vittem oroszul. Ki is választottak a szerepre, boldogan jöttem haza, és azt kértem az Operaház akkori igazgatójától, Mihály Andrástól: engedjen ki még egy rövid időre, csinálunk egy koncertet a Háború és békéből Párizsban, majd Washingtonban, lemez is készül belőle, de hamarosan újra itt leszek. Hozzátettem: a pályafutásom szempontjából is sokat jelentene együtt dolgozni a Rosztropovics házaspárral, illetve az orosz és olasz operaénekesek krémjével. Mihály András azt mondta: eleget voltam már külföldön, szó sem lehet a dologról. Próbáltam tovább érvelni, hangsúlyozva: eszem ágában sincs kint maradni, itthon van a gyermekem, a feleségem, ám egy ekkora szakmai lehetőséget nem szeretnék kihagyni. Azt gondoltam, hagyom kicsit gondolkodni a direktort, de ő kötötte az ebet a karóhoz akkor is, amikor kicsit később újra rákérdeztem. Akkor olyan méregbe gurultam, mint egykor a vasútnál. Kimentem a titkárnőhöz, kértem egy üres papírt, és írásba foglaltam az azonnali felmondásomat. A Háború és békéből aranylemez lett, de a gyors felmondás mégsem volt a legokosabb ötlet.

Miért nem? Hiszen azt követően is sikerrel járta világot.

De milyen tempóban? Valóban rengeteg lehetőséget kaptam és mindnek meg akartam felelni. Volt egy olyan szériám, amely során Münchenben énekeltem egy Rossini operában, majd elutaztam Palermóba, onnan Chilébe, aztán Kanadába, majd a New York-i Metropolitanba, onnan vissza az újabb kanadai előadásokra. Volt mindebben Anyegin, Trubadúr, Álarcos bál, Rossini Mózese. Fél év után értem végre haza. A túlhajszoltság az egészségemnek sem tett jót, kialakult a reflux betegségem, ami azzal járt, hogy olykor köhögőrohamot kaptam a skálázástól. Idővel nem tudtam már nagyobb feladatokat vállalni.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Kisebbeket azonban igen, és 2007-ben sem önszántából mondta le a fellépéseit az operaházban. Kesselyák Gergely, aki 2006-ig volt az intézmény főzeneigazgatója, az előző évadban levélben közölte Önnel, hogy nem tart már igényt a művészetére. Miközben két héttel korábban megbeszélték, hogy mit fog énekelni a szezonban.

Arcul csapott, ami történt. Egy csokor virággal sem köszönte meg senki az addigi munkámat. Nem volt olyan előadás sem, amelyen elbúcsúzhattam volna a közönségtől.

Utóbb sem kapott elégtételt az Operaháztól?

Miután változott a vezetés, 2009-ben az Operaház Örökös Tagja, mesterművésze lettem. Az utólagos címek nem írják felült a már említett tényeket: két fontos szakmai elismerés is kimaradt a pályafutásomból, amiben a direkciónak is része lehetett.

Idővel már aligha édesapja 1956-os múltja miatt voltak képtelenek egyes dalszínházi vezetők arra, hogy száz százalékosan elismerjék a művészetét. Melyek lehettek a valós okok?

A szakmai sikerek a hazám sikerei is, mégsem okoztak mindenkiben egyöntetű örömöt. Failoni Nelly, egykori balerina, később neves impresszárió – a híres karmester, Sergio Failoni felesége, a zongoraművész Failoni Donatella édesanyja - sokat segített nekem az olasz szakmai kapcsolatok kiépítésében, ugyanakkor elmesélte: külföldi honoráriumaim összege nagyon bőszítette az Operaház akkori vezetését. Még úgy is, hogy nekem fillérre el kellett számolnom a Interkoncerttel, nem kevés jutalékot befizetve.

1986-ban esett az említett affér az Operaház igazgatójával. 1987-ben az év baritonjának választották Buenos Airesben, amikor Luciano Pavarotti lett a legjobb tenor. Annak kapcsán kapott gratulációt hátrahagyott „munkahelyétől"?

Nem.... De nem is lepett meg. A méltánytalanságok nem esnek jól az embernek. Ám aki nekem, mint énekesnek igazán fontos: az Giuseppe Verdi. Az ő művein keresztül tanultam meg a szakmát, a művészet lényegét. Sok más zeneszerzőtől is énekeltem, de Verdi volt számomra az első, a mindnek felett álló. Elmondhatatlan, hogy mennyit kaptam attól a csodálatos embertől. Tizenöt operájának a felét itthon énekelhettem el a másikat külföldön. Számomra ez volt a beteljesülés csúcsa.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Tavaly vármegyei Prima díjjal ismerték el mindazt, amit az opera és a zene népszerűsítésért tesz, s amely tevékenységének egyik csúcspontja az évente megrendezésre kerülő gyöngyösi operagála. Hogyan kezdődött ez a „küldetés", és mi adta hozzá a legfőbb inspirációt?

Hiszem, hogy amíg az ember él, addig folyamatosan tennie kell valamit egy nemesebb cél érdekében. Ez történt akkor is, amikor a hivatásomat gyakoroltam, s most is, amikor az opera, a klasszikus zenei műfajok népszerűsítéséért igyekszem megtenni azt, amit lehet. Katalinnal, jelenlegi feleségemmel kezdtünk bele ebbe a misszióba, amelynek első koncertjeit szűkebb lakóhelyünk, a mátrai Markaz község templomában rendeztük meg. Akkor még honorárium nélkül jöttek el fellépni az operai kollégáim, a templom pedig roskadásig megtelt. Idővel megkeresett a Gyöngyösi Baráti kör vezetője, Balázs Ernő, aki elmondta: szívesen együttműködnének velünk. Így született meg például a Bánk bán egyik „keresztmetszete" a gyöngyösi nagytemplomban. Nem sokkal később a Magyar Művészeti Akadémia is mellénk állt, s az ő támogatásukkal már honorálni is tudjuk a fellépőket. Ma már az Egri Szimfonikusok biztosítják a zenei kísértett Szabó Sipos Máté karnagy vezetésével, a koncerteket pedig a gyöngyösi Dr. Fejes András Sport- és Rendezvénycsarnokban tartjuk ezer fő feletti közönségnek. Persze ma sem tudunk sztárgázsit fizetni, az én jutalmam pedig a puszta öröm – valójában óriási boldogság –, hogy segíthetek az esemény megszervezésében. Mert ugyan nem vetem meg a könnyebb zenei műfajokat sem, de azok áradatában muszáj időnként fókuszba helyezni az operákat, a komolyzenei műveket. A maguk időtlen értékeivel, a bennük rejlő, örömforrásként szolgáló csodákkal.