Vajon elég-e egyetlen élet?

Andor Éva

Fotó: Talán Csaba

Órákon át olvastam. Nem tudtam letenni a könyvet. Amikor ránéztem az öreg vekkerre, akkor döbbentem meg, hogy késő délutánra jár az idő. Kint már szürkült. Fogalmam sem volt az idő múlásáról. Teljesen más világban léteztem az elmúlt órákban – amiből hihetetlenül nehéz volt visszazökkenni a saját életembe. Nem is csak olvastam... az agyam egy filmvászonra vetítette ki a történetet... vagy nem... inkább, mintha magam is jelen lettem volna minden történésnél. Láttam a főszereplőket, a fiatal nő történeténél éreztem a tenger illatát, a bőrömet végig simította a szél és láttam, ahogy lágyan meglebbenti a napernyők fodrait, Juli történeténél pedig rendre hevesebben vert a szívem. Közben Wagnert hallottam valahonnan egészen messziről festmények jelentek meg, mint egy álomban... A könyv felénél tartok. Összecsuktam, de nem tudtam mozdulni. El kellett telnie néhány percnek, míg lassan kúsztak vissza a gondolataimba a saját életem teendői. Közben beesteledett. Lassan mozdultam... sétálnom kell egy kicsit. Felvettem valami régi nadrágot, pólót, kinyitottam az ajtót, bezártam magam mögött, és lassan elindultam. Minden lassú volt körülöttem, az emberek is lassabban jártak, mint máskor - szürreális volt. Teljesen másként láttam a körülöttem lévő világot, mint azelőtt... mint reggel, vagy az előző napon. Egy jó könyv ilyen hatással van az olvasóra. Ritka érzés... de bizsergetően jó. A könyv címe: Nizzánál a tenger. Andor Éva írta. A barátnőm. Nézzék el nekem, hogy kissé személyesebb hangvételű interjút készítettem vele.

Otthon vagy? – kérdezte Éva, amikor valamelyik délután felhívott. 

Itthon – mondom –, mire sejtelmesen annyit válaszolt: akkor arra kanyarodok, adok neked valamit. Néhány perc múlva meg is érkezett.

"Írtam egy regényt. Szeretném, ha elolvasnád." 

"Regényt?" – kérdeztem, és remegő kézzel vettem át tőle a gyönyörű borítású kötetet, enyhe bizsergés futott át a gyomrom tájékán, mert éreztem, hogy egy új élmény vár, egy új életbe pillanthatok bele, egy új történet részese lehetek, amit ráadásul a barátnőm írt, végtelen kíváncsisággal akartam azonnal felcsapni a borítót és habzsolva olvasni, hátha megtalálom benne valahol a barátnőmet is, vajon egy-egy szóban, mondatban ráismerek-e, éppen nyitottam volna ki a fedelét, amikor Évi rám nézett: „írtam bele neked valamit. De csak akkor olvasd el, ha elmentem." 

Néhány percig még beszélgettünk, aztán rohant tovább a TV2-be, ma ő vezeti a Tényeket, készülni kell. 

Amikor elment, kinyitottam a borítót. Elolvastam, amit nekem írt. A szememet elöntötte a könny. Megtöröltem, felvettem a szemüvegemet és olvasni kezdtem a barátnőm könyvét. Aztán elveszítettem mindent, ami a való élethez köt. Egy teljesen más világba csöppentem... 

 

A könyvben meglehetősen hangsúlyosak az álmok. A te álmaid élénkek? 

Rendszerint intenzíven álmodom. A regényben pedig valóban jelentősége van az álmoknak. De az álom valamiféle szimbólum is. Azt mondtad, a könyv felénél jársz – később még hangsúlyosabbá válnak majd. 

Andor Éva
Fotó: Talán Csaba

A könyv története mióta formálódott benned, és mikor érezted úgy, hogy ezt meg kell írnod? 

A történet magja valamikor hat évvel ezelőtt bukkant fel. Azt, hogy írni szeretnék, már gyerekkoromban éreztem. 

Amikor megtanultam olvasni és felfedeztem az írott szó erejét, valamint azt, hogy léteznek fiktív történetek, a világom teljesen felfordult.

Persze, meséket azelőtt is hallottam, de a regény egészen mást adott. Azt gondoltam: ha olvasni tudok, talán írni is megpróbálok. A gimnázium első évében már írtam novellákat. Akkor valamiféle gyerekeknek szervezett országos versenyen díjat is nyertem a novelláimmal. Aztán az ELTE magyar szakára jelentkeztem. Az ott töltött évek meglehetősen elbizonytalanítottak abban, hogy valóban írjak-e. 

Miért? Az ember azt gondolná, hogy ha valaki még mélyebben megismeri a nyelv csodáit, még inkább vágyik arra, hogy írjon...

Dehogyis... Az ELTE-n ugyanis olyan könyveket olvastam, amelyek után azt éreztem, ilyet én soha nem tudnék írni. Ha az ember Thomas Mannt vagy Kunderát olvas, tudja: ez valami gyönyörűség. Ugyanakkor erősen meg is tépázza az írással kapcsolatos ambíciót. Aztán egy idő után átlendül ezen és azt mondja: természetesen nem írjuk meg a második Buddenbrook házat, de mégis hajt a vágy, hogy papírra vessük a történeteinket. Voltak próbálkozásaim, de soha nem éreztem, hogy amit addig leírtam, érdemes lenne a folytatásra. Az ELTE-n vettem kreatív írás-órákat is, meglehetősen jó tanáraim voltak, akik rendkívül jó esszéket írtak. Esszét én is írtam egyetemistaként. Az olyan terület volt, amit hamar megszerettem, és bátorítottak is a tanáraim. Az esszé furcsa műfaj: a tanulmánynál jóval szubjektívebb és kreatívabb. Nem fikció, de vannak benne olyan elemek, amelyek erősen a szubjektivitásra támaszkodnak. Kunderának a Halhatatlanság című könyvében például az egyik rész fikciós történet, a másik pedig egy esszé arról, hogy mit gondol a szerző Goethe egy bizonyos életszakaszáról. De visszatérve: az esszéken túl később évekig nem próbálkoztam az írással. 

Nem tudom felidézni, mi történhetett hat évvel ezelőtt, ami miatt mégis megszületett bennem a regény ötlete. Ráadásul a történet fordított irányban bontakozott ki bennem. Pontosan tudtam, hogy mi a vége a regénynek, és attól kezdve visszafele kezdtem gondolkodni.

Feltettem a kérdést magamban: miért történt mindez a szereplővel? Mi és hogyan vezetett idáig? A kérdésre megadtam a választ, ami azonnal újabb kétszáz kérdést szült. Ezeket az állandóan felmerülő kérdéseket kellett folyamatosan megválaszolnom, és ez vezetett végül oda, hogy kialakult a végső forma. Két szálon fut a történet, de van egy harmadik is, ezek a bizonyos esszéisztikus közbeszólások. Ráadásul először azt gondoltam, hogy a történetből egy 10-15 oldalas novella születik. Amikor leültem írni, magam csodálkoztam a legjobban, hogy mi történt... ugyanis kirobbantak belőlem a szavak, és csak írtam, írtam. Három évig dolgoztam a könyvön, míg végül készen lett körülbelül két évvel ezelőtt. 

Andor Éva: Nizzánál a tenger
Fotó: Talán Csaba

Számodra mi a legizgalmasabb az írásban? 

Egészen kábító érzés, hogy fogalmam sincs, honnan jönnek a gondolataim – amit talán ihletnek is neveznek. Kívülről? De honnan? Belülről? De akkor miért lepnek meg? Ez az élmény a legcsodálatosabb, és ez lendített tovább, hogy befejezzem a könyvet. 

A TV2 Tények műsorvezetőjeként ismer az ország – sokan gondolhatják, hogy az életed története is meglehetősen izgalmas lehet. Mielőtt ezt a regényt megírtad, nem gondolkodtál azon, hogy önéletrajzi ihletésű könyvet írj? 

Semmiképpen nem szerettem volna önéletrajzi ihletésű regényt írni. Lehet, hogy a korábbi próbálkozásaim éppen ezért akadtak el. Olyan érzésem volt, hogy nekem kevés, ha csak saját magamról írok. Nem érzem benne jól magam. 

Ha valaki megírja a saját élettörténetét, az lehet egy csodálatos remekmű. Én viszont ebben kényelmetlenül érzem magam – nem esik jól.

Másrészt pedig: miért fosztanám meg magam attól a hihetetlen élménytől, hogy belekezdek egy számomra is ismeretlen történet elmesélésébe? Mert valóban csak a legvégét tudtam. Írás közben alakult, formálódott a történet. 

Andor Éva
Fotó: Talán Csaba

A Nizzánál a tenger című könyvedet olvasva viszont egyértelmű, hogy a történetben megjelenő helyszíneket nagyon is jól ismered – tehát ezek saját tapasztalatok. 

Valóban jól ismerem azokat a helyszíneket, amelyek megjelennek a könyvben, vagyis szinte mindet – a tapasztalatok az enyémek. Ráadásul az is lenyűgöző volt írás közben, hogy a legapróbb mozzanatoknak is végzetszerűeknek kell lenniük. Muszáj, hogy ott, azon a helyszínen pontosan az történjen – nem történhet más. Nem lehet egy szereplő szőke, barna vagy vörös ok nélkül. Minden mozdulatnak, képnek, jellemvonásnak szervesülnie kell az egészben. Ha a szereplő iszik egy kávét, fontos, hogy akkor és ott csak kávét ihat – nem ihat üdítőt vagy nem mehet el helyette táncolni. 

A nagy íróknál éppen az a lényeg, hogy minden apró részletnél érezze az ember ezt a furcsa bizonyosságot, amely olyan, mint a gravitáció, hogy ott csak az történhetett, semmi más.

Nem feltétlenül azért, mert dramaturgiai szerepe van, de például atmoszférát teremt, vagy kifejezi az egyik szereplő természetét, érzéseit. Ha az ember ilyen módon próbál írni, leszokik a túlzásba vitt jelzőhasználatról és nem ír le felesleges dolgokat csak azért, hogy megteljen a papír. 

Mit kap az olvasó, ha elolvassa a könyvet? 

Látod, az írás élményéről könnyebb és jó is beszélni. De a könyvről.... arról sokkal nehezebb. Szeretném, ha az olvasó egy igazán különleges élményt kapna. De talán minden alkotó ezt szeretné... Ha valaki csinál valamit, akár egy ételt, amivel megkínálja a barátait, nyilván azt szeretné, ha ízlene, a vendég örülne neki. Én is pontosan ezt szeretném. 

Ha már megírtam, túllendültem a kétségeimen – mert írás közben jó néhányszor elbizonytalanodtam –, boldog lennék, ha az emberek, akik végigolvassák, olyan élményt kapnának, amit egy jó könyv adhat.

 A legtöbb, ha megmozgatja az olvasó gondolatait, fantáziáját. Talán napokig töpreng rajta. Ha a könyvet elolvasva tovább gondolkodik, nagyon boldog leszek. 

Andor Éva: Nizzánál a tenger
Fotó: Talán Csaba

Pontosan ezt éreztem... órákig olvastam, utána elmentem sétálni, de nem tudtam szabadulni a könyvtől – végig azon gondolkodtam, még a világot is másként láttam magam körül...

Ennél nagyobb öröm nem is érhetne...

A történetről még nem beszéltünk. Mi az, amit el lehet mondani a regény cselekményéről? Anélkül persze, hogy megtudnám a végét – ugyanis még a felénél tartok.

Egy fiatal nővel történik valami, ez volt tehát az első gondolatom hat évvel ezelőtt. Vagyis inkább egy kép. Ezután ki kellett találnom a labirintusból – és megszületett a könyv egész története. Kiderült, hogy nem is egy, hanem két nőről szól. Ők ugyan időben és térben talán nem is találkoznak soha, de valami közük mégis van egymáshoz. Az életük nagyon más. Az egyik nő történetében nincsenek nevek. Szerettem volna, ha az a szál kicsit álomszerű. A másik nő – Juli – története viszont nagyon is konkrét, és valószínűleg könnyebben befogadható – talán éppen emiatt. 

Írás közben végig izgatott egy gondolat: elég-e egyetlen élet? 

Az embereknek egy testük és egy életük van – a maga megszabott kereteivel. Viszont mindenkinek vannak álmai és fantáziája. Kinek több, kinek kevesebb. Miért is szeretik az emberek az irodalmat, és általában a művészetet? Pontosan azért, mert addig, amíg olvasnak, belemerülnek valaki más életébe. Ez a kérdés érdekelt nagyon, és ezért fut két szálon a történet. De hogy a két nőnek mi köze van egymáshoz, a végén derül ki. 

A könyv végén a köszönetnyilvánításod is egészen más, mint amiket eddig olvastam. Természetesen megköszönöd a párodnak, a szüleidnek, a testvérednek, a szerkesztőnek, de megköszönöd Caspar David Friedrichnek, Fassbindernek, a Berlin felett az égnek, a görög mitológiának, a Bibliának, Thomas Mannak, Kunderának, Wagnernek, és megannyi csodálatos művésznek...

Nélkülük nem jött volna létre ez a könyv... – közhely, de valahol mégis igaz. Az én köszönetem azonban ennél mélyebb, és komolyan is gondolom. Természetesen a családom az első – hihetetlenül sokat segítettek. Három-négy ember véleményére nagyon sokat adok. Ha azt mondták volna, hogy Éva, ezt inkább ne, akkor nem erőltettem volna. Nem volt bennem annyi magabiztosság vagy ambíció, hogy mindenképpen meg akarom írni ezt a könyvet. De azok az emberek, akiknek bíztam az ítéletében, bátorítottak. 

A felsorolt művészek közül többen már régen halottak, de hát nem kell, hogy éljen egy ember ahhoz, hogy döntő befolyása legyen az életedre. 

Nélkülük egészen biztosan nem jutottak volna eszembe azok a gondolatok és mondatok, amelyeket leírtam. Egész életünket áthatja a múlt, nemcsak a saját elmúlt időnk, hanem a közös múlt is, amit örökségül kaptunk. Ezért fontos, hogy minden nap olvassunk vagy hallgassunk meg egy jó zenét, nézzünk meg egy csodálatos épületet és egy lenyűgöző filmet, színdarabot, operát, amelyek úgy gazdagítják a világunkat, mint semmi más. Ezt nem én mondtam, Geothe írta a Wilhelm Meisterben. Umberto Eco pedig úgy fogalmazott: 

Ma a könyvek a mi véneink. Észre sem vesszük, de azáltal vagyunk gazdagabbak, mint az analfabéta (vagy aki nem az, de nem olvas), hogy ő csak a saját életét éli, mi viszont megszámlálhatatlanul sokat.” 

 

Andor Éva
Fotó: Talán Csaba

A Nizzánál a tenger című könyved már megjelent – milyen visszajelzéseket kaptál, és melyik az, ami leginkább megérintett? 

Néhány ember véleménye nagyon fontos volt számomra. Édesanyám már a kéziratot is olvasta, aztán amikor megjelent a könyv, újra elolvasta. Ő azt mondta: 

időnként elfelejtette olvasás közben, hogy a lánya írta. 

Ez csodálatos elismerés számomra. A párom volt az első, akinek odaadtam az első ötven oldalt. Könyörögtem neki, hogy próbálja az elfogultságát félre tenni. Ne azt mondja, amit szerinte hallani szeretnék, hanem azt, amit őszintén gondol. Olvassa el és mondja meg, lehet-e ebből valami. Amikor elolvasta, azt mondta: őszintén meglepődött. Akkor már tudtam, hogy folytathatom az írást. Nem a bók, nem a simogatás az, ami igazán segít, hanem ezek a visszajelzések. Az édesanyám és a párom véleménye. 

Lesz folytatás? Van új történeted, amit egy másik könyvben meg szeretnél írni? 

Egyrészt nagyon szeretném, ha kiderülne, hogy nemcsak egyszeri alkalom volt. De nem gondolom magamról, hogy író lennék. A Tv2 híradós műsorvezetője vagyok, a Tényeket vezetni mindig is álmaim munkája volt és az is marad. Csak most írtam egy regényt. Ebben a tekintetben bennem semmi nem változott. Azt nem tagadom, szeretnék még írni. Ha az új ötletek ezzel kapcsolatosan valamiféle reményre adnak okot, akkor remélhetem, hogy lesz másik regény, mert van ötletem. De hogy milyen lesz? Hamvas Béla mondta, hogy az igazán nagy művészeknek van egy mániájuk, és egész életükön át azt mondják, írják, üldözik – persze soha nem érik utol. Ismerek művészeket, tudósokat, akiket végtelenül tisztelek és szeretek, és hajlamos vagyok azt mondani, hogy Hamvas Bélának igaza van. Ezért aztán nagyon kíváncsi vagyok, hogy ha írok még egy regényt, az milyen lesz. De annyiban biztosan hasonlítani fog az elsőre, hogy máris benn állok egy labirintusban.
 

Azóta elolvastam a könyvet. Próbálom félre tenni az elfogultságomat – hiszen nagyon szeretem Évit. Szóval: elfogulatlanul egyet biztosan tudok: holnap újrakezdem, újra elolvasom, mert a történet lenyűgözött, a mondataival nem tudok betelni, és újra át szeretném élni azt a semmihez sem hasonlítható érzést, amit csak egy jó könyv adhat. 

Hogy miről szól a regény, itt olvashatja el.