Dózsa Imre és Szumrák Vera: egy legendás házaspár egy abszurd világban - az Origo interjúja

Dózsa Imre és Szumrák Vera a balettvilág legendás táncművészei, akik évtizedek óta példaadó házasságban élnek. A Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész Dózsa Imrét, a Magyar Állami Operaház örökös tagját a múlt év végén nyolcvanadik születésnapján együtt ünnepelte a szakma és a közönség. Feleségével, az érdemes és kiváló művész Szumrák Verával, aki ugyancsak a Magyar Állami Operaház örökös tagja, jövőre ünnepelhetik meg házasságkötésük hatvanadik évfordulóját. A művészpár élete, pályafutása számtalan olyan tanulsággal szolgálhat, amely bárki számára iránytűként működhet a saját sorsát tekintve. Origónak adott interjújukban szó esik szakmai kérdésekről is, de ezúttal – megtisztelő módon – életük egyéb történéseit is megidézik.

Szumrák Vera 1954-ben végzett az Állami Balettintézetben, Dózsa Imre pedig 1959-ben. Következésképpen Vera még az Intézet 1950-es megalakulása előtt, az Operaház balettiskolájában kezdte tanulni a hivatását. Mi vitte a tánc felé?

Szumrák Vera: Az édesapám nagyon jó barátságban volt a legendás táncos-koreográfussal, Harangozó Gyulával. Egy alkalommal nálunk volt vendégségben, én pedig ötéves kislányként ott ugrabugráltam a felnőttek körül. Harangozó Gyula egyszer csak azt kérdezte az apukámtól: miért nem tanul balettozni ez a mutatós, ügyes kislány?

Édesapja a saját hivatása kapcsán került barátságba Harangozó Gyulával?

Sz. V.: Az édesapám története nem mentes a tanulságoktól. A trianoni döntés után, nyolcéves korában telepítették át a szüleivel, testvéreivel Léváról Magyarországra. Ugyanis a nagyapám, aki a MÁV főtisztje volt, nem volt hajlandó felesküdni a csehszlovák kormányra. Két és fél évig vagonban laktak, majd Rákospalotán kaptak egy házat ahelyett, amit Léván elvettek tőlük. Édesapám, miután kijárta az iskoláit, a MÁV-nál kezdett dolgozni, majd egy műanyagipari szövetkezetnek lett a műszaki igazgatója. Amikor 1953-ban az első Nagy Imre-kormány lehetőséget adott rá, akkor kiváltotta az iparengedélyt, és elment – akkori szóval – maszeknak. Nem volt a rendszer barátja, ugyanakkor kulturált, művelt ember, erős affinitással a művészetek iránt. Annak kapcsán kerülhetett barátságba Harangozó Gyulával, és mások mellett a nyugat-európai, egyesült államokbeli operaszínpadokat is megjárt Udvardy Tibor operaénekessel.

Budapest, 1958. május 11. Kaszás Ildikó és Dózsa Imre IX. évfolyamos tanulók vizsgára próbálnak az Állami Balettintézetben Forrás: MTI/Tormai Andor

Felteszem, lelkesen fogadta Harangozó Gyula javaslatát, hogy a kislánya kezdjen balettozni.

Sz. V.: Így igaz, ám úgy tűnt, hogy van egy kis szépséghiba a dologban. Ugyanis hivatalosan kilencévesen, második-harmadik osztálytól lehetett elkezdeni az Operaház balettiskoláját. Esetemben mégis eltekintettek ettől, és találtak megoldást a helyzetre. Az operaház főportásának velem egyidős lányával, Widinszky Máriával kettesben kezdtük el az első osztályt az Operaházban. Nagyon jó barátnők lettünk, gyakran bebarangoltuk az egész intézményt, de a tanulás sem látta kárát. Fél év után már előolvastunk az olvasókönyvből a harmadik-negyedik osztályosoknak. Tuba néni volt a tanítónőnk, Erzsi néni tanította a hittant. A balettmesterünk pedig Nádasi Ferenc volt.

Amikor 1950-ben Lőrinc György „kibrusztolta" az Állami Balettintézet megindítását, akkor az összes operaházi balettnövendék átkerült az új intézménybe?

Sz. V.: Az intézményváltás esetünkben az jelentette – mivel nem első évesként kerültünk át a Balett Intézetbe –, hogy több évfolyam elméleti anyagát kell majd „szűkített" idő alatt elsajátítanunk. Nádasi mester azokat vitte át a korosztályomból, akiket alkalmasnak tartott erre. Minden évben kétévnyi „kötelezőt" vágtam be, minisztériumi engedéllyel. Jó tanuló voltam, több gondom akadt a balettal. Ugyanis az egyik nyáron nagyon megnyúltam, a mester pedig megrémült: „Hogy fogok én neked partnert találni?" Végül megoldódott a dolog. Még nem töltöttem be a tizenhatodik évemet, amikor 1954-ben sikeresen elvégeztem az Intézetet.

Amikor négy évvel a diplomaszerzés előtt a tizenkét éves Szumrák Vera átkerült a Balettintézet felsőéves osztályába, a kilencéves Dózsa Imre is megkezdte ott az első évfolyamot. Ugyancsak „civil" családból indult?

Dózsa Imre: Én már háromévesen színpadra léptem a szegedi színház balettelőadásán, amikor az ügyeletes tűzoltót kicselezve kiszaladtam a takarásból a színpadra, ahol anyai nagynéném, Bartos Irén balerina táncolta egyik főszerepét. Kaptam ugyan tapsot, de aztán mentünk vissza a szüleim lakásába, a hatodik kerületi Rózsa Ferenc utcai bérházba, amely még magán viselte a háború nyomait. Az én édesapám mérnökember volt, a postánál dolgozott műszaki ellenőrként. Otthon rádiókat reparált, később ő is kiváltotta az iparengedélyt. Ő egyébként szögletesebb karakter volt, mint a kerekded lelkű édesanyám, bár mindkettőjüknek kedvére voltak az udvaron barkácsolt bábszínházban bemutatott bábjátékaink. Mindemellett elsősorban a nagynéném forszírozta, hogy a zene iránt fogékony, örökmozgó kisfiúként felvételizzek az induló Balettintézetbe.

Nagy volt az érdeklődés az új lehetőség iránt?

D. I.: Az első évfolyamra háromezer gyerek közül választottak ki huszonöt fiút, ugyanannyi lányt. A mi mestererünk Lőrinc György lett, az intézet első igazgatója.

Dózsa Imre még az intézet növendéke volt, amikor Szumrák Vera már több főszerepet is eltáncolt. Amikor végzett, nyilvánvaló volt, hogy képességei alapján hamar az élre kerül?

Sz. V.: Akkoriban semmi sem volt nyilvánvaló. Abszurd világban éltünk. Én például hívő családba születtem, számomra is természetes volt, hogy templomba járok. Később kiderült, hogy a dossziémba is beírták: klerikális családból származom. Mindemellett úttörő is voltam, igaz, csak rövid ideig. Egy 1952-es eset kapcsán még az is megfordult a fejemben, hogy az intézetből is kicsapnak.

1964. január 8. Sterbinszky László (b), Szumrák Vera és Dózsa Imre (j) balettművészek táncjelenetet adnak elő George Balanchine koreográfus Sztravinszkij, Csajkovszkij, Hindemith műveire írt táncetűdjeinek egyikéből Forrás: MTI/Keleti Éva

Mi történt?

Sz. V.: Akkoriban kellett ellátogatnunk egy Karl Marx-kiállításra, ahol a pajtásoknak is kötelező volt aláírni a vendégkönyvet. Én úgy írtam alá az elismerő bejegyzést: „Tóth Manci háztartási alkalmazott". Másnap reggel már ott álltam az igazgató előtt, és igyekeztem elmagyarázni Lőrinc Györgynek: Manci egykor nálunk dolgozott, és az aláírással azt akartam jelezni, hogy szerettem volna, ha ő is látja ezt a szép kiállítást. Akkoriban már évfolyamtársam, Orosz Adél volt a legjobb barátnőm, ő is azt mondta, az a legjobb, ha ezzel érvelek. Lőrinc György becsületére legyen mondva, hogy miután meghallgatta a „védőbeszédemet", nagyon nevetett. Ám amit tettem, azt mégsem lehetett szó nélkül hagyni. Végül a teljes iskola előtt fosztottak meg a fényes, selyemből kiszabott, jó tanulóknak kijáró úttörőnyakkendőtől. A ceremónia előtt a DISZ-titkár a vécében gyakorolta velem, miként tudja egyetlen mozdulattal lerántani rólam. Borzasztóan megalázó volt, de legalább folytathattam a tanulmányaimat. Utóbb pedig még előnyöm is származott a dologból: engem soha nem akartak beléptetni a pártba.

Miközben, ahogy említettem, hamar megtalálták a főszerepek.

Sz. V.: Ami a pályakezdést illeti: az első években az Operaház balettegyüttesében csak Róna Viktort „fedezték fel" az évfolyamunkból. Illetve Tóth Jánost, de őt főként karakterszerepekben foglalkoztatták, pedig Vasziljev szintű táncos volt. Nekünk, lányoknak nem sok reményünk volt rá, hogy kitűnjünk a karból, hiszen legalább tíz erős női szólista volt akkoriban – mint például Csinády Dóra, Pásztor Vera, Szarvas Janina, Müller Margit, Lakatos Gabriella, Kun Zsuzsa, Ugray Klotild –, és nekik sem volt elég szerepük. Ám az '56-os forradalom alatt olyan sokan elhagyták az országot az együttesből, hogy Harangozó Gyula, a balettegyüttes igazgatója elkezdte kipróbálni a fiatalokat. Az én első szerepem a három nagy hattyú egyike volt A hattyúk tavából, majd 1958-ban Ledér a Csongor és Tündéből, '59-ben pedig a Myrtha következett a Gisellben.

Sokan csináltak jelentős karriert azok közül, akik hátrahagyták az akkoriban nem sok mozgásteret biztosító hazájukat?

D. I.: A szólisták közül Rab István és Kovács Nóra futott be szép pályát Amerikában, akik azonban már 1953-ban elmentek, kihasználva egy kelet-berlini turné lehetőségét. Az '56-osok közül Csinády Dóra Németországban lett szólista.

Sz. V.: A Pásztor Vera-Vashegyi Ernő házaspár Svájcban ért el sikereket, saját tánciskolát is létrehoztak. Müller Margit, Szépvölgyi Imre csináltak még karriert Londonban. Illetve Miklósy Margit, aki a mi évfolyamunkon végzett, de ő is '56-ban ment el, majd idővel a londoni Festival Balletnek lett a szólistája. Az előttünk járó generációhoz tartozott Szarvas Janina, aki Bécsben kapott lehetőséget, de nem igazán futotta ki magát. Lehet említeni sikeres életutakat, de a többség esetében nem ez volt a jellemző.

D. I.: Aki tudott, az elment, amikor a gőz megemelte egy kicsit az országra borított fedőt. Ám szembesülniük kellett a ténnyel: másutt is voltak kiváló táncosok, és a hazaiak érthető okból előnyt élveztek.

Dózsa Imre még növendékként élte át '56 történéseit. Érzékelt utóbb bármi változást a Balettintézet légkörében?

D. I.: Eleinte nálunk is tartottak Szabad Nép-félórákat, illetve rendszeresen hívtak össze olyan gyűléseket, amelyeken ecsetelték, hogy mi az elképzelése pártunknak és kormányunknak a világról, illetve mennyi mindent kaptunk az ország vezetésétől. A Szabad Nép című lapból 1956 után Népszabadság lett, a Szabad Nép-félórák megszűntek, de az ideológiai képzésünkre továbbra is gondot fordítottak. Más kérdés, hogy az mennyire volt hatékony.

Miután Dózsa Imre is elvégezte a Balettintézetet, ugyancsak a Magyar Állami Operaháznak lett a tagja. Első szezonjában, az Operaházat igazgató Nádasi Ferenc főszerepet osztott rá a Bihari nótája című darabban. A táncjáték egy betétszámban – színház a színházban jelenetben – Párizst alakította, aki átadja az aranyalmát Vénusznak, akit Szumrák Vera táncolt. Mindez a magánéletükben is meghatározó szerepet játszott: a darab színre vitelének idején jött létre önök között az az érzelmi, szellemi egymásra találás, amely pillére lett 1963-ban megkötött házasságuknak. Miközben találkozásuk idején Imre még csak egy tizennyolc éves srác volt, míg Vera egy huszonegy éves, több főszerepen túljutott művésznő.

Sz. V.: Meglehetősen eszes lány voltam, egyben némileg infantilis. Nem tudom, persze, hogy ez a kettősség játszott-e bármi szerepet abban, hogy Imre személyisége magával ragadott. Éreztem, tudtam, hogy vele el tudnám képzelni az életemet.

Budapest, 1965. április 21. Szumrák Vera balerina, táncművész Létai Dezső koreográfus és Vujicsics Tihamér zeneszerző Cigánytánc című művét próbálja Forrás: MTI/Keleti Éva

Nádasi Ferenc mondta Szumrák Veráról: izzik benne a líraiság, és lángol a drámai erő. Ez csak a színpadi létezésére vonatkozik?

Sz. V.: Az egész személyiségemre. Találó megállapítás. Ami a színpadot illeti, ott a technikai tudás az alap, amit mindenkinek meg kell tanulnia. Ugyanakkor azzal együtt, hogy a személyiség hatással van a szerepkörre, a táncosnak képesnek kell lennie sokféle habitust megjeleníteni. Az én egyik első szerepem, a Giselle Myrthája sem írható le izzó líraisággal, lángoló drámaisággal. Imre lírai alkat, de azért eltáncolta a Mandarint, és más esetben is belekandikált a drámai karakter szerepkörébe.

Dózsa Imre repertoárját végignézve azért megállapítható: nem igazán táncolt negatív karaktereket.

D. I.: Ritkán.

Sz. V.: Svédországban például kiváló Jágót táncoltál. Ugyanakkor tény: ő maga volt a hős. Az olyan szerepekhez nem kellett sokat hozzátennie, csak „táncilag". Feltűnt a színpadon, és ott volt a herceg. Azóta sem láttam ilyet.

D. I.: Elfogult vagy. Mondhatnék neveket, akik képesek hasonlóra.

Sz. V.: Akikre gondolsz, ők mind zseniális tehetségek, hercegi szerepben mégis inkább látszottak karaktereknek, mint hősnek.

Végignézve egykori szerepeik felvételeit és a mai élvonalbeli táncosok produkcióit, azt éreztem: előbbiekben a bravúros tánctudás mellett több az átélt színészet, a katarzist segítő játék. Utóbbiak látványos produkciók, artistákat idéző technikai kunsztokkal. Elfogult vagyok, esetleg a nosztalgia homályosítja a látásomat, vagy valóban azt láttam, amit néztem?

Sz. V.: Tény, hogy a technikai bravúr felé moccant a műfaj.

D. I.: A technika került előtérbe, ami elvonta a fényt a lényegről, a művészetről. Háttérbe került az a szándék, amellyel a táncos megpróbál kifejezni valamit a helyzetekről, viszonyokról. Mostanában azonban kezd olykor visszatérni az ön által hiányolt megközelítés. Igaz, ez persze elsősorban a művésztől, egy-egy mestertől függ.

Sz. V.: A balett ugyanis nem jégtánc, amelyben az bűvöli el a nézőt, ha valaki képes négyszer is megpördülni a levegőben. A balett színpadi műfaj, s mint ilyen, a táncban elbeszélt történetnek kell elvezetnie a katarzishoz.

Pályakezdő éveikre visszatérve: milyen körülmények között indult a közös életük?

D. I.: Szerencsések voltunk, mert szülői hozzájárulással fel tudtunk venni annyi hitelt, amennyiből vettünk egy másfél szobás lakást a Groza Péter rakparton.

Sz. V.: Édesapám eladta a Škodáját, abból fizettünk be kilencvenezer forintot. A fennmaradó összeg törlesztése elvitte egyikünk komplett fizetését. Egyik nap Imre anyukájánál, a másik nap az enyémnél ebédeltünk.

D. I.: Reggelizni pedig az Operaház büféjében reggeliztünk, „felírásra", fizetésnapon törlesztve a péksüteményt. Mi magunk nem is nagyon értettünk a háztartásvezetéshez, hiszen gyerekkorunk óta a balett volt az életünk, amelyhez a szüleink biztosították a hátteret. Fiatal házasként történt meg velünk, hogy észrevettük: elfogyott otthon a só. Bementünk egy közeli fűszerüzletbe, és kértünk tíz deka sót. Mondták, hogy kimérve nem tartanak, csak kilóra. Félve kérdeztük, hogy mennyibe kerül. Mondtak egy bagatell összeget, mire mi mindjárt kértünk tíz kilót – gondoltuk, bizonyára akciós. El voltunk varázsolva, nem láttunk még túl a hivatásunk világánál.

 

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!