Dózsa Imre és Szumrák Vera: egy legendás házaspár egy abszurd világban - az Origo interjúja

Dózsa Imre és Szumrák Vera a balettvilág legendás táncművészei, akik évtizedek óta példaadó házasságban élnek. A Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész Dózsa Imrét, a Magyar Állami Operaház örökös tagját a múlt év végén nyolcvanadik születésnapján együtt ünnepelte a szakma és a közönség. Feleségével, az érdemes és kiváló művész Szumrák Verával, aki ugyancsak a Magyar Állami Operaház örökös tagja, jövőre ünnepelhetik meg házasságkötésük hatvanadik évfordulóját. A művészpár élete, pályafutása számtalan olyan tanulsággal szolgálhat, amely bárki számára iránytűként működhet a saját sorsát tekintve. Origónak adott interjújukban szó esik szakmai kérdésekről is, de ezúttal – megtisztelő módon – életük egyéb történéseit is megidézik.

Miközben ismerkedtek a valósággal, addig Szumrák Vera édesapja vett egy buszbérletet?

Sz. V.: Lett aztán másik autója, mi is hozzájutottunk egyhez. Rendszeresen felléptünk a Szegedi Nyári Játékokon, ahol másfél hónap alatt az éves fizetésünket megkerestük. Azt félretettük, abból tudtuk megvenni mindazt, amire szükségünk volt. Mindez addig tartott, amíg Imre megkapta az első külföldi szerződését.

Szumrák Vera egy régi képet mutat magáról Fotó: Hirling Bálint - Origo

Az miként jött össze?

D. I.: Elsőként, a hatvanas évek végén, egy neves belgiumi társulat akart mindkettőnket leszerződtetni. Vezetői láttak minket az Operaház előadásaiban. A személyes találkozóra a körúti Royal Szálló halljában került sor. Éppen csak elkezdtünk beszélgetni az esetleges kimenetelünkről, amikor leült a közelünkbe egy ember – bőven hallóságon belül –, aki beletemetkezett az újságjába, csak sosem lapozott. Amikor aztán a találkozó után engedélyt kértünk a belgiumi munkához Lőrinc Györgytől – akkoriban már ő volt a balettigazgató az Operában –, azt mondta: szó sem lehet róla, hogy ketten együtt Nyugatra menjünk.

Sz. V.: Ám Imre hamarosan Svédországból kapott egy ajánlatot.

D. I.: Mariane Orlandónak kerestek új partnert egy darabhoz. Az ottani együttesnél táncoló kollégámnak, Kiss Istvánnak jutottam eszébe. Előbb persze a magyar illetékeseknek is rá kellett bólintaniuk, s azok nem tiltakoztak az egyszeri felkérés ellen. Orlando remek táncos volt, de olyan magas, hogy olykor még nekem is ki kellett húznom magam mellette. Miután sikeresen eltáncoltam Orlandóval a Hattyúk tavát, a stockholmi opera felajánlott egy nem csak konkrét darabra, hanem több szerepre szóló egyéves szerződést.

Sz. V.: Bementünk Orbán Lászlóhoz, a kulturális miniszter, Benke Valéria első helyetteséhez, és kértük, támogassa a kérésünket, hogy én is a férjemmel tarthassak. Orbán László azt mondta: Imre is csak akkor mehet ki, ha engem itthon hagy talonban. Számomra nem volt kérdés, hogy támogatom a külföldi pályafutását, bár tudtam, nem lesz egyszerű az élet. A férjemnek a Magyar Állami Operaházban is teljesítenie kellett a feladatait a stockholmi fellépések mellett, majd hamarosan a Deutsche Operbe is vendégművésznek hívták. Az intézmények egyeztették az előadásokat, de volt rá példa, hogy Imre este Stockholmban táncolt, majd ott tudta meg másnap délben, hogy egy sérülés miatt azonnal haza kell repülnie, hogy érkezése után színre lépjen az Operában. Még rendőri felvezetést is kapott Ferihegytől. A vészhelyzetektől eltekintve is lényegében napi váltásban kellett utaznia. Némi túlzással olykor azt sem tudta, hogy melyik országban van éppen.

Egy régi családi kép Szumrák Veráról és kislányukról Fotó: Hirling Bálint - Origo

Miközben a külhoni gázsija nagy részét – gondolom – az állami Interkoncert vette magához.

Sz. V.: A barna, szolgálati útlevelét pedig minden érkezéskor le kellett adnia a Ferihegyi repülőtéren, nehogy az ellenség kezébe kerüljön. Vagy ki tudja, miért. Nehéz időszak volt, különösen azért, mert már szerettem volna gyermeket vállalni, miközben a hivatásomat sem kívántam feladni.

D. I.: Hozzá kell tenni: az operaházak részéről nagyszerű gesztus volt, hogy vállalták az egyeztetést. Ugyanakkor komoly kihívás volt, de eszembe sem jutott, hogy feladjam az itthoni tagságomat. A ragaszkodás kölcsönös volt. Akkoriban történt, hogy a budapesti operaház balettegyüttese Monte-Carlóban vendégszerepelt, ahol meglátogattak minket Vera Amerikában élő jómódú rokonai. Az ilyen vendégfellépéseken különböző funkcionáriusok, belügyi munkatársak is az együttessel tartottak, akiknek akkor – mint megtudtuk – külön utasításba adták, hogy ránk fokozottan figyeljenek, nehogy magukkal vigyenek minket az amerikai rokonok.

Sz. V.. A hazaindulás előtt még a szobánkba is bejöttek, hogy lássák, összecsomagoltunk-e. Különös világ volt. Miután 1972 március 26-án megszületett az első gyermekünk, Mariann, Lörinc György közölte, hogy szeptemberben én táncolom Bordeaux-ban a Lányt a Csodálatos Mandarinban. A nyári hónapokban már arra készültem, tréningeztem. Akkor már azt is tudtam, hogy a bordeaux-i fellépés után itthon vár újabb feladat Maurice Béjart Budapesten színre kerülő darabjában, a Tavasz ébredésében. Utóbb kultúrtörténeti jelentőségűnek ítélték a Béjart-bemutatót, de én akkor azt mondtam: csak akkor vállalom, ha előtte meglátogathatom Imrét Stockholmban. Lőrinc György belement. Mai eszemmel úgy gondolom, hogy a Béjart-darab szerepajánlatával el akarta kerülni, hogy a bordeaux-i fellépés után meggondoljam magam, és a pályát feladva beérjem az édesanya szerepkörével.

Dózsa Imre a feleségéhez hasonló elhivatottsággal vágyott a szülői szerepre?

D. I.: A férfi elsősorban a társaként mellette álló nő késztetéseit érzékelve kezd ráérezni az apaság fontosságára. A gyermek utáni vágy akkor erősödik szándékká. Ugyanakkor az is hatott rám, hogy volt korábban két sikertelen kísérletünk. A második alkalommal Vera, a hónapokig tartó kórházi gondoskodás ellenére sem hozhatta világra a gyermekünket. Mariannra várva is ágynyugalmat rendeltek számára, miközben nekem nem volt könnyű megélni a munkából adódó távolléteket. Szerencse, hogy amikor a lányunk megszületett éppen itthon voltam. Naponta jártam a csecsemőosztályra, hogy láthassam Mariannt az üvegablakon keresztül. Az egyik alkalommal, amikor még alig volt egyhetes, belenézett a szemembe, és ahogy mozdultam, követett a tekintetével. Azt mondják, ilyen korú csecsemők esetében ez lehetetlen, mégis megtörtént. A születése után megváltozott az értékrendem. Egyszer azt mondtam, hogy mindenem a tánc, de akkor megértettem: valójában nem minden a tánc. A család a legfontosabb.

 

Egy 1985-ös portré Forrás: MTI/Bara István

Ha jól sejtem, leányuk már nem a Groza Péter rakparti lakásban kezdett cseperedni.

D. I.: Akkor már nagyobb otthonunk volt a budai vár környékén. Úgy tudtunk komfortosabb lakásokba átköltözni, hogy előtte mindenünket eladtuk: magnót, hűtőszekrényt, s a többit. Bementünk az üres lakásba, s elkezdtünk mindent újra felépíteni.

A lakás nőtt, ám az idejük nem lett több.

Sz. V.: A véletlen szerencsének köszönhetően került hozzánk Margit néni, akit Mariann Manyónak hívott. Nálunk is lakott a kislányunk óvodáskoráig. Különleges teremtés volt, korábban hercegi család gyermekei mellett is dolgozott.

D. I.: Reggel az ágyunk mellé hozta a letakart éjjeli edényt, majd mutatta a tartalmát, kommentálva, hogy egészségügyi szempontból mit mutat. Mariannt magázta, ragaszkodott hozzá, hogy a többi gyerekétől elütő, sárga homokozó lapátja, vödröcskéje legyen. Arra is volt késztetése, hogy elmondja a kislánynak, mely társadalmi státuszú családok gyermekeivel lenne illendő barátkoznia. Kértük, hogy ezt ne tegye, hiszen elmúltak azok az idők, amikor ez szempont lehetett, és nem lenne szerencsés, ha a gyermekünk ilyen értékrendhez igazodva menne óvodába.
Egyébként nagyon pedáns, gondos asszony volt.

Mariann születése után Szumrák Vera is folytatta a pályát, 1975-ben férjével együtt lettek érdemes művészek. 1979-ben pedig megszületett második gyermekük, Imre. Egy percig sem volt kérdés, hogy kislányuknak testvér kell?

Sz. V.: Amikor először akartunk gyermeket, a Mandarin első színre vitele alkalmával eltáncoltam a lehetőséget. A második próbálkozásunk is sikertelen volt, pedig előtte – ahogy Imre elmondta – kórházba is befeküdtem. Amikor Mariann születése másnapján bejött hozzám a nőgyógyászati klinika professzora, az volt az első kérdésem: „Ugye, lehet még gyermekem?" A professzor kedves mosollyal állapította meg: „ Maga valószínűleg nem normális, túl van egy nehéz szülésen, de már a következő gyermek miatt aggódik." Válaszoltam a kérdésére?

Nem kérdés.

Sz. V.: 1979-ben megszületett Imre. Majd 1980-ban, részben ismét Lőrinc György biztatására kiküldtek Párizsba, hogy táncoljam el A csodálatos mandarinban a Lányt, Seregi László koreográfiájában a l'Humanité Fesztiválon.

Felteszem, ez esetben ugyancsak az lehetett – legalábbis részben – a felkérés mögöttese, hogy a pályán tartsák. A sors azonban másként hozta.

Sz. V.: Ott ért a baleset, ami esetemben véget vetett a táncnak. Akkor borzasztó volt szembesülni ezzel a ténnyel. Ma már hálás vagyok a Jóistennek a történtekért. Megkímélt attól, hogy kikopjak a pályáról.

Hogyan történt a baleset?

Sz. V.: A táncjáték végén a műszak felhúzta a magasba egy kötélen a Mandarint táncoló partneremet, aki fogta a kezemet, húzott magával. Ott elkezdtünk forogni, az volt Seregi László Mandarinjának az apoteózisa. Párizsban azonban a műszakiak figyelmetlensége miatt a főpróbán kiakadt a kötél a gyűrűjéből. Visszaestünk a színpadra, a partnerem fejjel a vesémbe.

D. I.: Verát a saját felelősségére engedték ki a kórházból, majd eltáncolta az előadást. Amibe nekem nem volt beleszólásom, mert nem lehettem ott.

Sz. V.: Úgy éreztem, jobban vagyok, ezért vállaltam a fellépést. Miután hazatértünk, olyan fájdalmaim lettek, hogy az egyéves kisfiunk gyerekágya fölé sem tudtam odahajolni. Orvosok serege vizsgált meg, mire kiderült a nyilvánvaló tény: leszakadt az egyik vesém.

Itthon kezdték orvosolni, amit orvosolni kellett?

Sz. V.: A János Kórházban dolgozott egy zseniális specialista, aki úgy tudott megműteni, hogy nem kellett kettévágni, mint egy dinnyét. Ugyanakkor ő mondta ki a verdiktet: ez egy olyan sérülés, amely után még a sikeres műtétet követően is súlyos kockázata lenne, ha a korábbiakhoz hasonlóan terhelném a testem. Nem volt könnyű tudomásul venni. Évekig be sem tettem a lábamat az Operába, nem bírtam volna megnézni egyetlen balettet sem. Igaz, ebben annak a pernek is része volt, amelyet az Operaházzal szemben kezdeményeztem.

Miért kellett perelnie?

Sz. V.: A műtétet végző professzor kérte el a zárójelentéshez a baleseti jegyzőkönyvet. Az Operaházban azt mondták, hogy nincs meg. Amikor a professzor ezt megtudta, elküldött egy ügyvédhez, aki előbb azt javasolta, hogy próbáljunk peren kívül megegyezni az intézménnyel. A Operaház erre nem volt nyitott, következett a per. Korábban nem volt példa ilyesmire, komoly feszültségeket generált a lépésem. Végül nekem adott igazat a bíróság, jelentős kártérítést kaptam.

Milyen feszültségek adódtak a per kapcsán?

D. I.: A történtek miatt megbonthatatlannak gondolt barátság is megbomlott. Nem azzal a művésszel, aki a Mandarint táncolta. Régi történet, túl vagyunk rajta. Mindenesetre az élet furcsa játékokra képes. Többször voltam vezető pozícióban táncegyütteseknél, a ma már egyetemként működő Táncművészeti Főiskolán is, és mindig igyekeztem támogatni a diákok, kollégák előrejutását, segíteni őket különböző helyzetekben. Köszönetet nemigen kaptam, a viszonzás mindig máshonnan, mástól érkezett meg, és nem is annak kapcsán, amit én tettem.

Mondana példát az utóbbi helyzetre?

D. I.: Ilyen volt a Kiss Istvánnak köszönhető első stockholmi lehetőség is. Hasonlóképpen kerültem balettigazgatónak a chilei Balett de Santiagóhoz a kilencszáznyolcvanas években. 1986-ban az amerikai Jacksonban zsűriztem Nagy Ivánnal, aki egy évvel járt alattam az Állami Balettintézetben. Akkoriban éppen ő igazgatta a chilei együttest, de már a visszavonuláson gondolkodott. Kérdezte, nem lenne-e kedvem átvenni a feladatát. Volt kedvem hozzá.

Említette az évszámot. Akkoriban Augusto Pinochet tábornok vezette a dél-amerikai országot, akitől a világ nagy része elhatárolódott tőle.

D. I.: Nem is volt egyszerű menet. Még Amerikában voltam, amikor kaptam két repülőjegyet a chileiektől, mert velem volt Vera is, és természetesnek tartották, hogy a feleségem is elkísér a megbeszélésre. Persze engedélyt kértem a hirtelen jött chilei utazáshoz a washingtoni magyar nagykövettől, ám az első, második, harmadik megkeresésem után is azt a választ kaptam: hamarosan eldöntik a hazai külügynél, hogy mehetünk-e. Végül úgy döntöttem: a hallgatásuk beleegyezés. Chilében a színház egész vezérkara felsorakozott a fogadásomra, majd a megbeszélésen elém tettek egy üres papírlapot, és kérték, írjam le, hogy mit szeretnék. Annyit kértek, hogy tartsam szem előtt: ez Chile. Arra gondoltak, hogy a chilei balett maradjon is chilei. Egyébként más kultúra volt, mint amihez szoktam. Csak egy példa: a chilei politikusok nem csak eljártak a balettelőadásokra, még értették is, amit a színpadon látnak. Miután megállapodtunk, hazajöttem, ahol írattak velem egy igazoló jelentést arról, hogy mit csináltam Chilében. Azt elfogadták, nem kekeckedtek tovább. Akkor találkozót kértem az akkori külügyminisztertől, Várkonyi Pétertől, amelyen beszámoltam neki a chilei lehetőségről. Azt mondta: menjek inkább Mexikóba. Mondtam, nagyszerű gondolat, csak oda nem hívnak. Végül 1989-ben kezdhettem meg a munkát, a chileiek megvártak. Kiváló társulattal dolgozhattam, olyan koreográfusokat hívhattam meg, mint Ben Stevenson, Robert North. Nagy Iván remek együttest épített fel, jó repertoárral. Én Seregi-darabokat vittem ki, és magyar balettmestereket is. Sebestyén Katalin, Kaszás Ildikó, Flora Kajdani mellett Vera is dolgozott az együttessel.

A Kádár-világ döntnökei miért bólintottak rá végül a chilei munkájára?

Sz. V.: Utólag visszatekintve a kulturális nyitás szándékával. Tudták, hogy Imre személyében hiteles művész képviselheti az országot a különböző protokoll- és egyéb eseményeken a világ diplomatái körében. Abban akkor már biztosak lehettek, hogy nem fogja elárulni a magyar hazáját.

D. I.: Szerettem Chilét, Dél-Amerikát, ahogy Vera és a gyermekeink is. Becsültem a chilei népet, amely nem sajnálta a pénzt arra, hogy az élet számos területén a legjobbaktól tanuljon – nem véletlen, hogy Nagy Ivánt kérték fel a santiagói balett első igazgatójának. Ugyanakkor az ott töltött három év alatt tovább igazgattam az akkor már főiskolai rangú Balettintézetet is. Az évszakok eltolódása miatt a chilei szünetre esett az itthoni munka dandárja. Nem tudtam volna elszakadni a hazámtól.

Egy régi újságcikket mutat a házaspár Fotó: Hirling Bálint - Origo

A rendszerváltást még Chilében élték meg. Annak kapcsán mi ugrik be elsőként?

D. I.: A berlini fal leomlásáról a chilei televízió híradójából értesültünk. Egyébként pedig szinte mindenkit ismertem az előző rendszer magyar nagyköveteinek utolsó generációjából. Nemcsak a chilei feladatom, hanem korábbi külföldi munkáim kapcsán is. Elképesztően vegyes társaság volt. Akadt közöttük finom úriember is, de de erősen meglepő karakterek is kaptak nagyköveti megbízást a Kádár-rendszer külhoni képviseletére.

 

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!