Hamupipőke: Eltáncolt mese, ami mindenkit lenyűgözött

Vágólapra másolva!

„Anya, tudod, mi szeretnék lenni? Balett-táncosnő.” Talán ötéves lehet a hosszú, göndör, szőke hajú kislány, aki a Hamupipőke-előadás után, még a nézőtéren, a székek között araszolva mondja ezt az édesanyjának, közben a karját emeli, kecsesen, ahogyan látta a színpadon, pörög is egyet, aztán amint kiér a széksorból, megáll a nézőtérrel szemben és bájosan meghajol, kis szoknyája szélét is összecsippenti. A Müpában a Szegedi Kortárs Balett Hamupipőke című családi mesebalett-előadását nézték meg. A nézőtér tele volt egészen pici gyerekekkel – négyévestől egészen a tizenévesig, sőt, felnőttek is eljöttek, hogy megnézzék ezt a lenyűgöző produkciót. Az eltáncolt Hamupipőke-történet pedig életkortól függetlenül mindenkit elvarázsolt, a gyerekek mozdulatlanul, tágra nyitott szemmel nézték végig, a szülők és a felnőtt látogatók pedig újra gyerekek lehettek – ha csak alig másfél órára is –, és olykor mosolyogtak a csetlő-botló mostohalányokon, vagy a mókásan táncoló egércsapaton, olykor pedig könnyes lett a szemük a varázslatos táncokat látva. A koreográfus-rendező-művészeti vezető Juronics Tamás Kossuth-díjas művész tökéleteset alkotott, a táncosok pedig egytől egyig lélegzetelállítóak voltak – az egereket és a tündéreket játszó gyerekek, a VargaBalett Táncműhely növendékei pedig bűbájosan táncoltak, és közelebb hozták a nézőtéren ülő gyerekeket ehhez a gyönyörű művészethez, a baletthez.

Vági Barbara

Vágólapra másolva!

Müpa hamupipőke szegedi kortárs balett Juronics Tamás

Hogy mesélhető el balettben a Hamupipőke?

Vajon el lehet-e mesélni egy ismert történetet - Hamupipőke történetét - szavak nélkül, a tánc nyelvén, vajon a gyerekek megértik-e, élvezik-e majd a Prokofjev zenéjére légies, kecses mozdulatokkal eljátszott mesét? Láttak-e már balettet? Megérinti-e őket ez a semmihez sem hasonlítható, egyedülálló művészet? Ezekre a kérdésekre szerettem volna választ kapni, éppen ezért úgy ültem be a Müpa Fesztivál Színházának nézőterére a Szegedi Kortárs Balett Hamupipőke című előadására, mintha én is gyerek lennék, teljesen lecsupaszítottam a lelkemet, próbáltam megidézni azokat a gyerekkori pillanatokat, amikor először vittek el a szüleim egy koncertre vagy színházi előadásra, és újra ugyanazzal az izgalommal és kíváncsisággal vártam a produkciót, mint néhány évesen.

A nézőtér előfüggönyére vetített animáción egy szomorú történetet jelenik meg: a kislány Hamupipőke a szüleivel áll az esőben, hullanak az elsárgult falevelek, ám az édesanya lassan eltűnik, a kislány az édesapjával marad egy temetőben, még látszik, ahogyan az anya lassan emelkedik az égbolt felé, alakja halványul, végül fehér lesz, és végleg eltűnik.

A színpadon egy ház konyhája jelenik meg, pislákol a tűz a kandallóban, a fények játéka még mesésebbé varázsolja az atmoszférát. Hamupipőke – a szerepet Chiara Gionti játszotta –, gyönyörű, fiatal lánnyá cseperedett, és az édesanyjától kapott ládikát szeretné elrejteni.

A ládika egy mesés kincset, egy spicc-cipőt rejt.

Megérkezik az édesapja is – Czár Gergely –, akivel elbűvölő táncba kezdenek.

Az idill nem tart sokáig, megjelenik harsány lila ruhában és parókában a mostoha – Nyeste Adrienn –, aki eltúlzott, hangsúlyos mozdulatokkal jeleníti meg jellemét: gőgös, irigy és parancsoló. Hamupipőke és az édesapja közé férkőzik, a lányt ellöki, mindezt úgy, hogy az apa ne vegye észre. A színpadra lép a két mostohanővér is piros és rózsaszín ruhában és parókában – Letizia Melchiorre és Diletta Savini –, csetlenek-botlanak, Hamupipőkét ők is eltaszítják, de egymással is veszekednek. A két mostohalány folyamatosan alázza, gúnyolja Hamupipőkét, még a ládikáját is elveszi tőle, a féltve őrzött anyai örökséget egymásnak dobálják, végül Hamupipőke visszaveszi a ládát, és elrejti. A mostoha pedig seprűt nyom a megalázott lány kezébe, kiborítja a szemetest, szétszórja a holmikat, és otthagyja a lányt.

Az apa erről mit sem tud – elment, nem tudja megvédeni lányát.

Hamupipőke szomorúan dolgozik, fájdalmas tánca lélegzetelállító. Aztán a konyha sarkában lévő kandallóból előugrik egy egér. Bajban van, a farka beszorult egy egérfogóba és sehogyan sem tudja kiszabadítani. Hamupipőke először megijed, majd segít az egéren, aki szintén segítséget nyújt Hamupipőkének: együtt teszik rendbe a konyhát.

Újra megjelenik az apa, majd a gonosz mostoha és a két szánalmas, irigy lány is. Táncuk azt meséli, hogy a mostohaanya és a két nővér tovább kínozza, alázza Hamupipőkét, de az apja szemét eltakarják, ne tudja, hogyan bánnak a szegény lánnyal. Eközben már látszik, hogy az ablakon bekukucskál egy koldus.

Bekopog és belép. A koldus szerepében Kiss Róbert egészen lenyűgöző.

Mozdulatai először elesettek, de mégis minden tánclépésében, karlendítésében van valami megfoghatatlan erő, mintha nem is koldus, hanem valamiféle varázsló lenne. Rendkívül erőteljes a színpadi jelenléte – a mozdulatai csodálatosak, a nagy, fekete kabát és a rongyos kalap takarja ugyan a táncost, mégis minden mozdulata hangos, tele energiával, a legkisebbek is érzik: itt valami turpisság közeleg.

A mellettem ülő kislány az édesanyjának odasúgja:

anya, ez a bácsi varázsló?

És igen, valóban az, még a legkisebbek is értik Kiss Róbert lenyűgöző táncát. A két gonosz lány el akarja űzni a koldust, de Hamupipőke leülteti és egy tál levest ad neki, majd egy sállal is megajándékozza.

Prokofjev karakteres zenéje irányítja a táncosokat, akik a legpontosabban követik mozdulataikkal a zene hangulatát. A gyerekek is pontosan értik, érzik a táncok jelentését.

Ha a zene és a tánc humoros, a nézőtéren a kicsik felkacagnak, ha pedig komor a dallam, a tánc is erőteljesebb, és a legkisebbek is érzik: a gonoszság megjelent a színpadon.

A tánc rendkívül hatásosan jeleníti meg a színpadon az érzelmeket.

Bálra készülnek a mostoha lányai, kapnak is egy-egy élénk színű, díszes, piros ruhát. Hamupipőke is kap egy szép, halvány színű báli öltözéket édesapjától, de azt a gonosz lányok széttépik. Hamupipőke így nem tud elmenni a bálba. A kicicomázott mostohák elvonulnak, még az ablakból látni lehet, ahogy pávaként lépkednek, a szegény lány pedig egyedül marad otthon – temérdek munkával.

Ekkor jelenik meg a főegér – Nier Janka –, akinek Hamupipőke korábban segített, és magával hozta a kisegereket is – a VargaBalett tanítványait, akik mókás, bűbájos táncot adtak elő. Rendkívül kedves, bájos tánc ez, a gyerekek a nézőtéren nevetnek, aztán váratlanul a nézőtér oldalán, a lépcsőkön tündérek érkeznek – szintén a VargaBalett növendékei –, meg akarják lepni a táncoló egereket és Hamupipőkét, ezért a nézők felé mutatják: csendesen, nehogy elillanjon a meglepetés, végül felmennek a színpadra, és parádés táncot adnak elő az egerekkel és Hamupipőkével.

A mellettem ülő kislány odasúgja az édesanyjának:

„én inkább tündér szeretnék lenni, nem egér.”

Ekkor érkezik újra a Koldus, és egy varázsütésre a füstből előbukkan egy gyönyörű, csillogó égszínkék báli ruha. Hamupipőke magára ölti az álomszép ruhát, felveszi a ládikában őrzött spicc-cipőt, és elmegy a bálba.

A függönyt néhány másodpercre leeresztik, a koldus kilép a színpad szélére, és leleplezi magát: leveszi fekete köpenyét és a hercegi udvartartás elegáns öltözetében elvonul.

Tényleg néhány másodperc csupán, aztán újra felgördül a függöny. Egy csillogó bálteremben vagyunk – impozáns csillárok, hatalmas függönyök díszítik a termet.

A herceg – Vincze Lotár – előtt táncot lejt a két mostohalány, bumfordi, ügyetlen, erőszakos mozdulatokkal akarják meghódítani a férfit, de csak nevetségessé válnak. Aztán nyílik az ajtó, megjelenik a titokzatos Hamupipőke lélegzetelállító ruhájában és spicc-cipőjében. Kecses, visszafogott, finom táncba kezd – a herceg és a lány tánca mindenkit elbűvöl. Éjfélkor azonban a lánynak távozni kell.

A történet jól ismert:

hercegi küldönc érkezik az elhagyott spicc-cipővel – nem üvegcipő és nem is báli topánka, hanem a balett-táncos egyik legbecsesebb cipője, a spicc-cipő -, amely Hamupipőke lábára illik, a gonosz, hadonászó nővérek megszégyenülnek.

A gonosz mostoha által kihasznált és elnyomott apa is végre rájön az igazságra. A rosszak elnyerik büntetésüket, a jók pedig egymásra találnak.

Juronics Tamás, az előadás rendezője, koreográfusa egy korábbi interjúban azt mondta.

„Missziónak élem meg a felnövekvő nemzedéket arra nevelni, hogy a táncot jó nézni, hogy a mozgáson keresztül tökéletesen lehet történeteket kódolni, érteni.”

Ezen az előadáson ez a küldetés azt hiszem nagyon is sikeres volt. A Hamupipőke kifejezetten gyerekdarab, négy éves kortól könnyedén érthető, de a felnőtteket is leköti az előadás bája, látványvilága, kedvessége.

A hosszú szőke hajú kislány tánclépésekkel távozik a Müpából – közben végig csacsog, hogy mikor kaphat ő is egy olyan cipőt, ami Hamupipőkének volt, hol tanítják meg majd őt így táncolni, repülni, pörögni, és hogy igen, ő inkább tündér lett volna az előadásban, bár, az egerek táncát is nagyon szerette, de mégis inkább tündér, mert nekik gyönyörű ruhájuk és kicsi szárnyuk is volt. Az épület előtt még pörgött egyet a kislány, fel is akart ugrani, de az édesanyja megfogta a kezét mosolyogva, és elindultak haza.