Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A kultúra megszállása című könyve után megjelent A tévé megszállása című kötete, amelyben számos ismert televíziós személyiség pályafutását, portréját írja meg. A magyar televízió indulásakor, a kezdetekkor kik dolgozhattak a tévében?
A magyar televízióban már régebben is voltak kísérleti adások, de a nagyüzem valójában 1957. május elsejével indult el. Ez volt a "nagy pillanat", amikor élőben közvetítették az aznapi felvonulást.
Ez a nap volt Kádár Jánosnak és a tévének is a nagy főpróbája.
Megüzenték a világnak, illetve a magyar társadalomnak, hogy Magyarországon „minden rendben van", és az 56-os forradalom „csupán egy fasiszta, nyilas csürhe randalírozása volt" – hiszen mindenképpen ezt a hazugságot akarták közvetíteni a világ felé. Élőben közvetítették Kádár beszédét is, amelyet egyébként két megbízható rádiósra bíztak, Szepesi Györgyre és Kovalik Károlyra. Előbbi ügynök volt, utóbbi azt mondta, hogy úgy kerülhetett a Rádióhoz, hogy megerősítette, már nem hisz Istenben. Állítása szerint ez volt a felvételi legfontosabb kérdése. És tényleg ez a lényeg:
1956 után csak azok kerülhettek a tévéhez – vagy akár a rádióhoz -, akik tökéletesen megbízhatóak voltak politikailag.
Elsősorban kommunisták, és néhány valaha talán jobboldalinak számító, vagy annak ismert ember. Utóbbiaknak a nagy része szerintem már korábban is – ahogyan az eredetileg a kisgazdák mellett feltűnő Kovalik is az lehetett – kripto-kommunista, azaz „beépített ember" volt. Ötvenhétben már zajlott a kegyetlen megtorlás, mindenhol tisztogatások voltak, igazolóbizottságok alakultak, mindenkit igazolni kellett, mindenkit ellenőriztek, aki a tévében dolgozott, vagy ott kívánt munkát vállalni. Aki egy kicsit is gyanús volt, nem vették fel, vagy eltávolították. De minden területen ez volt a helyzet. Jó esetben csak nem dolgozhatott, rosszabb esetben már mehetett is a bíróságra. Sokan a később ismertté vált televíziósok közül ekkor kerültek a tévéhez - például Horváth Ádám televíziós rendező is, aki évtizedekkel később a Szomszédok című sorozatot is készítette.
Róla majd egy kicsit később, egyelőre térjünk vissza 1957-hez: mitől válhatott gyanússá valaki, ami miatt nem vették fel a tévéhez?
Különösen figyeltek a származásra, a családi háttérre és természetesen az esetleges ötvenhatos múltra. Akik vallásos, esetleg konzervatív, polgári családból származtak nemigen mehettek a tévébe dolgozni. De voltak kivételek, például az említett Kovalik, vagy Vitár Róbert, de az ő odakerülésüknek viszont meg lehetett az ára. Utóbbiról tudjuk, hogy beszervezték és igen gátlástalan, ártalmas ügynök lett, aki eleinte korábbi regnum marianumos társairól jelentett. De azok szerepe az igazán fontos, akik „Kádárék belső nyomozói" voltak, akik a „mazsolázást" elvégezték. Megírom a könyvben többek között Ipper Pál történetét, aki ugye az ÁVH-tól indult, aztán rádiós, majd a televízió egyik emblematikus arca lett. Az ő feladata az volt 1957-ben, hogy rendbe tegye a vidéki rádiós szerkesztőségeket. Képzelhetjük, miről szólt ez valójában: kiket kell kirúgni, és kik a megbízhatóak, akik maradhatnak. És ne feledjük, ekkoriban ez élet-halál kérdés lehetett. Ipper persze belépett a munkásőrségbe is. Egy későbbi interjúban arról beszélt, hogy egy vidéki városban rádiós tudósítóként jelen volt az ottani '57-es május elsejei felvonuláson, de párhuzamosan munkásőrként a rendre is ügyelt. Na, ő Juszt László, Bolgár György és Mester Ákos mestere.
Kik voltak 57 után az első televíziós személyiségek, akik hamar ismertté váltak – és ők honnan érkeztek?
A televízió első ismert arca volt Megyeri Károly, Kovalik Károly és például Vitray Tamás – valamint a tévé sportcsapata, akik fontos feladatot kaptak a televízión belül. Hiszen a figyelemelterelés, a szórakoztatás volt a cél, és erre a magas színvonalú sport tökéletesen alkalmas volt.
Sokan a katonaságtól érkeztek – Vitray is a Politikai Főcsoportfőnökség hadnagya volt, de maga Megyeri is onnan „igazolt át".
A Néphadsereg, illetve az Idegen Nyelvek Főiskolája többük életrajzában felbukkan. Utóbbit Rákosiék hírszerző-iskolájának tartották. Érdekes ebből a szempontból, hogy
tele volt a tévé beszédhibás, nem túl megnyerő külsejű emberrel, de miért? Mert a lényeg nem az volt, hogy szépen, érthetően beszéljék a magyar nyelvet, esetleg jól mutassanak a képernyőn is, hanem elsősorban a megbízhatóság.
Ilyen szempontból a keresztény társairól jelentő Vitár teljesen megbízható volt. Hiszen, aki erre képes, azt bármire megnyerhetik. Az állambiztonsági múltjáról sohasem beszélő Vitár persze nemcsak őket figyelte meg, hanem például Vitray Tamást is. Érdekes volt a kapcsolatuk.
Vitár Róbertnek tulajdonképpen Vitray volt a nagy szakmai példaképe – ezt egy helyütt le is írta. De ugyanakkor irigykedett is rá. Elvileg barátok voltak, mégis folyamatosan jelentett róla.
Például, hogy nyugati kocsit vett magának, és hasonlókat. Közben a - nyilván zsarolással - beszervezett ügynök látta, hogy Vitray Nyugatra utazik, abban a rettenetes rendszerben is kivételezett életet élt, és a jelentések szerint magának is hasonlót kívánt. Emberileg gondoljunk ebbe bele. Ott van ő, akit ráadásul be is szerveztek, saját barátairól jelentett, de sokáig hiába adta el a lelkét az ördögnek – nála ez ráadásul tényleg így volt -, mégsem utazgatott úgy, ahogyan Vitray. Ez bosszantó lehet, ott állt Faust üres zsebbel. Végül megszervezte magának az aranyéletet, és ő is elmehetett Vitrayval Londonba – erről az utazásról is jelentett persze.
Jelentéseiben egyebek mellett azt írta, hogy Vitray nagyon megbízható, politikailag felkészült. Ez azért érdekes, mert utóbbi utólag úgy tesz, hogy mintha őt mindig is üldözték volna a televízióban. Dehogyis üldözték, hiszen a propaganda arca volt, és több olyan feladatot rábíztak, ami kiemelten fontos volt.
Amikor például fent eldöntötték, hogy Papp László nem lehet profi ökölvívó világbajnok – mert hogyan magyarázzák el a bányásznak, hogy a bajnok Papp László hirtelen dollárt keres –, a hír nyilvános közlését Vitray Tamásra bízták. Ő magyarázta ezt meg a nézőknek a televízióban. Utólag erről úgy ír a könyvében, hogy Papp László nagyon megsértődött rá, pedig ezt a kommentárt nem is ő írta, többen hozták össze, ő csak felolvasta. Különös, mert máshol mindig úgy nyilatkozott, hogy sosem szóltak bele a munkájába. Ennél a történetnél is elárulja magát, lehet mosakodni utólag, de a lényeg, hogy ez a párt, a diktatúra üzenete volt. Később aztán meghívta Papp Lászlót az Ötszemközt című műsorába. A nagy bajnok el is ment és ott is elmondta, hogy haragszik Vitrayra. Papp László ezt megtehette, akkora szaktekintély volt, olyan legenda, hogy ő elmondhatta. Más nemigen. Vitray aztán a könyvében azt magyarázza, hogy nem is értett az ökölvíváshoz. Mókás ez a megnyilvánulás is, hiszen egyrészt hogyne tudta volna, hogy miről szólt ez az ügy. Másrészt sportriporterként bevallani, hogy nem ért a bokszhoz, a futballhoz vagy a jégkoronghoz – meglehetősen különös. Akkor mégis hogyan, miért lett sportriporter?És miért közvetített annyit? Egyébként művelt, szépen beszélő ember, de nem értett sporthoz, aztán valamennyire nyilván beletanult. De akkor miért került oda? Nos, azért, mert oda rakták. Mert a sportriportereknek nyugatra is el kellett utazni. Olimpiákra. Szóval csak az igazán megbízható elvtársat rakhatták oda, akiről tudták, hogy nem fog lelépni, bajt keverni. Aki már bizonyított, akit oda lehetett tenni egy impexbe, a Kínai Nagykövetségre korábban. Vitray elvtársra lehetett támaszkodni. Félre értés ne legyen, Vitárral ellentétben jó riporter volt, művelt, szabatosan beszélt, de ennél sem több, sem kevesebb. Sokan mások úgy kerültek a tévéhez, hogy teljesen alkalmatlanok voltak, mások tehetségesebbek, de volt egy magasabb szempont: a megbízhatóság és a lojalitás Kádár-diktatúra irányába.
Akkor mindössze ez az egyetlen csatorna létezett: a magyar televízió egyes csatornája - később lett kettes csatorna is. Lényegében mindenki ezt nézte - sok millió ember. Nem is sejtették - nem sejthették -, hogy valójában kik ezek az emberek...
A társadalom jelentős többsége nem tudta, hogy valójában kik ők és hogyan kerültek a tévéhez. Volt azonban kivétel.
Mindig voltak olyanok, akik többet láttak, többet értettek az akkori világból. Akik nem nevettek Hofi tréfáin. Akik mondjuk otthon Márai könyveit rejtegették.
Mások meg ismerték a főkolomposokat korábbról. Egy szombathelyi ismerősöm mesélte, hogy ott ugye befogták és nézték az osztrák televíziót, és meglátták Paul Lendvait, a nagy kelet-európai szakértőt. Felkiáltottak:
nézd már, ez a Lendvai Pál a szombathelyi ÁVH-tól, a Bagolyvárból!
Akik régebb óta ismerték a tévés arcokat, ők természetesen tudták, hogy kicsodák. Ipper Pál például sokakkal – mondjuk Komlós Jánossal – együtt a katolikus egyház szétverésén dolgozott az ÁVH-nál, több embert beszervezett, megfélemlítette a fiatalokat, hamisított levelekkel manipulált. Őt például az egyházi vonalon biztosan sokan ismerték. Főleg azok, akik érintettek voltak. Nyilvánosan persze senki sem szólhatott. Ment volna vissza a börtönbe. Képzeljük el, hogy milyen érzés lehetett. Meglátni azt az embert a tévében kedélyeskedni, aki korábban tönkretette az életedet. És még azon is el kellett gondolkodnod, hogy a barátodnak elmondjad-e. Mi van, ha Vitárként őt is beszervezték és jelenti?
A hetvenes évekre enyhült a szigor? Bekerülhettek a tévébe olyan emberek is, akik családi háttere nem biztos, hogy megfelelő volt a kommunista hatalomnak, ellenben tehetségesek voltak?
Valamelyest enyhült, de én úgy látom, hogy
jellemzően azokból lehettek sztárok, akikre a tévé egyik nagy elvtársa rábólintott.
Ahogyan egy ismert zenész mondta a zenei világról, szerették azokat felfuttatni, akiket a rendszer megjelölt.
Ilyen atyaelvtárs volt Vitray Tamás.
Érdemes megnézni azoknak az embereknek is a hátterét, akiket ő felfedezett. Akár a rendszerváltás utáni időkre tekintve. Vagy vissza az öregekre. Mondjuk szegény Vágó István egy impextől érkezett – a Medimpextől pontosan –, ami konkrétan kábítószert terjesztett, csempészett. Valójában ő is a hálózathoz tartozott. Hogy beszervezték-e vagy sem, ebből a szempontból lényegtelen. Politikai karrierjéből láthatjuk, mennyire volt elkötelezett. Rózsa György édesapja pedig egy katonai lapban nyilatkozott egy alkalommal a nyolcvanas években. Azt mesélte, hogy a második világháborúban csatlakozott a Vörös Hadsereghez, ahol ő „amolyan politikai biztos" az átnevelendő magyarok mellett. Akkor ez még valószínűleg jól hangzott a propaganda-lapban, de ha ma valakiről azt mondják, hogy a Vörös Hadseregnél "amolyan" politikai biztos volt, körülbelül lehet tudni, hogy mi volt a feladata. Tehát ahogy Vágó Istvánnak, így Rózsa Györgynek sem kellett vizsgálni a megbízhatóságát. Utóbbinak is Vitray volt a mentora.
De a könyvemben is utalok rá, hogy minden történet és személyiség más. Rózsa György például soha nem politizált a rendszerváltás után.
Írok Baló Györgyről is, akit beszerveztek titkos munkatársnak, de kihátrált belőle, mert elég okos volt hozzá és a családi háttere is erősíthette. Ismert propagandista volt az apja, a háttere tökéletes volt, megtehette, hogy kiszállt az állambiztonsági munkából. Megint hozzátenném: ő is remek tévés volt.
Kepes András is teljesen megbízható volt politikailag.
Édesapja régi kommunista elvtárs volt, dolgozott különböző országokban, és amikor kiküldetésben volt, a gyerekeit itthon hagyta egy intézetben. Kepes megengedő az apjával szemben: azt nyilatkozta több helyen, hogy lényegében túszként hagyta itthon, ezzel biztosítva, hogy nem szökik külföldre. Ez persze nehezen elfogadható, hiszen akkor Kepes édesanyja miért nem maradt itthon a gyerekekkel? Neki muszáj volt protokoll-káderré válni a kommunisták alatt? Később persze Kepes András követte az apját külföldre, Libanonba például, ahol nyelveket tanult. Nyitott, több nyelvben beszélő, művelt ember lett – ráadásul édesapja révén tökéletesen megbízható. Alkalmas volt arra, hogy bekerüljön a televízióhoz és nyugatra is utazhasson. De ő is kétségtelenül tehetséges volt. És ez már egy másik időszak: ahogyan korábban a szelepekre volt szüksége a rendszernek, ez ekkor, a nyolcvanas években már különösen igaz.
Kellettek olyan emberek, akik rákérdeznek bizonyos dolgokra, de csak bizonyos dolgokra kérdeznek rá.
Ez erősítette a Legvidámabb barakk látszatát. És a televízió például Romániához, Csehszlovákiához és az NDK-hoz képest sokszínű, kulturálisan is magas színvonalú volt. Olyan témák is megjelenhettek, amelyek más szocialista országokban nem. Itthon például kritizálni lehetett egy-egy TSZ-elnököt. Vagy akár dokumentumfilmet is levetítettek, ami bemutatta, hogy vannak olyan vidékek az országban, ahol nagy a szegénység. Ez félig-meddig a látszólagos szabadság képét mutatta a Nyugat felé. Csakhogy minden ki volt módolva. Magyarország közvetítő szerepet töltött be Kelet és Nyugat között. Ide hoztak, illetve csempésztek be mindenféle nyugati technikai eszközöket - a COCOM-listát megkerülve -, a háttérben komoly üzletek köttettek, nem beszélve arról, hogy hitelre volt szükségünk. Már a rezsimnek. A hitelhez és az üzleteléshez viszont meg kellett teremteni a szabadság látszatát. Mert valahogy a nyugati országok társadalmainak is meg kellett magyarázni, hogy ugyan miért üzletelnek egy kommunista országgal. Erről szólt ez az egész, meg persze a szocializmus haldoklásáról. Nem Kádár vált egyre demokratábbá.
Kikről ír a könyvében, akik már a rendszerváltás előtt is politizáltak és most is, vagy akik akkor politizáltak, ma viszont tagadják?
Juszt László például már a rendszerváltás előtt is erősen politizált és ma is ezt teszi.
Sosem titkolta, hogy hova tartozik. Juszt Lajos miniszterhelyettes fia, aki Szófiában tanult. Nála meglehetősen érdekes kapcsolati szálak is megjelennek.
Szoros barátságot ápolt Szemjon Mogiljeviccsel, azaz „Szeva bácsival", aki a szovjet-orosz szervezett bűnözés kulcsfigurája.
Évekig itt éldegélt, ami nem meglepő, hiszen az elvtársak korábban „Carlost" és a terroristákat is itt bújtatták, üdültették. Juszt és „Szeva" is nyilatkozta, hogy barátságban voltak egymással.
De Juszt legalább nem tagadja meg a múltját.
Vitray Tamás a legtökéletesebb példa arra a karakterre, aki a rendszerváltás előtt politizált, a diktatúra arca, hangja volt, utólag ezt azonban tagadja, meghamisítja.
Azt állítja magáról, hogy mindig is demokrata volt és individualista. Ez egészen egyszerűen nem igaz. De ez is rendszerszerű, eljátszották ezt politikusok, KISZ-KB-vezetők, különböző értelmiségiek. És ez most már az egykori tanítványok érdeke is, nekik is úgy kell tennie, mintha egy igazi hőstől tanulták volna a szakmát, nem a kommunista diktatúra egyik arcától. Akiről a társadalom ötven éve hallgatja, hogy legenda, legenda, előbb-utóbb el is hiszi.
Tudjuk, hogy a régi rendszer kiszolgálói, legnagyobb talpnyalói 1990 után sietve próbálták lemosni magukról, hogy ők haszonélvezői lettek volna a Kádár-diktatúrának, és úgy próbálták feltüntetni magukat, mintha mindig is nagy ellenállók lettek volna.
Erről szólt az SZDSZ elitcsapatának a nyolcvanas években felépített legendája is. Muszáj volt nekik ezt elhitetni, hiszen továbbra is ők maradtak hatalmon mindenhol: az üzleti életben, a politikában, a médiában, a háttérben. Az más kérdés, hogy a nyílt hatalomátvétel az MDF miatt 1990-ben még nem sikerült.
Ki az, aki nem politizált sem a rendszerváltás előtt, sem azóta?
Például Rózsa György és Szilágyi János. Szilágyi János lényegében ugyanolyan közegből érkezett, mint Kepes András. Az ő apja talán még befolyásosabb kommunista volt – egy gazdasági háttérember –, aki később a Rádió elnöke lett, majd külföldön is dolgozott. Akkoriban ő is intézetben hagyta a fiát, Szilágyi Jánost. De ő teljesen másként reagált erre, nem olyan megértő, mint Kepes. Sokkal emberibb a reakciója. Az interjúkból az derül ki, hogy Szilágyi nem bocsátott meg az apjának, sőt, azt mondta: lényegében az apjának a Párt volt a mindene.
Szilágyi végtelenül szimpatikus, mert ő őszintén szembe néz a múltjával, kimondja az igazságot, ami rendkívül ritka.
A legtöbben ködösítenek. Nagyon nehéz felmondani a családi omertákat, felnyitni a sebeket, kimondani a titkokat. A legtöbben elhagyják, átírják a kényelmetlen, sötét részeket.
Kutatásai és a könyv írása során ki lepte meg a leginkább?
Nem nagyon tudnak már meglepni, nem azért, mert olyan okos vagyok, hanem, mert olyan sok iratot, dokumentumot, jelentést, cikket, hazugságok és tódítást olvastam az elmúlt évek alatt. Az is érdekes, hogy ki mire használta a kapcsolatait, a karrierjét, a megbízhatóságát.
Chrudinák Alajost a katonai hírszerzéshez köthetjük, de nemes, hazafias ügyeket is szolgált, nagyon sokat foglalkozott a határon túli magyarság sanyarú helyzetével.
De azt is meg kell becsülnünk a sok köpönyeg-forgató között, aki önmaga maradt. Még ha nem is értünk vele egyet. Például Szabó László, aki a Kékfény hírhedt propagandistája volt, az elnyomás tévén megjelenő ökle, de a rendszerváltás után visszavonult a médiából. Meghozta a döntést, és legalább nem kellett hallgatnunk, hogy azt magyarázza, „mekkora demokrata volt" és „belülről bomlasztotta a rendszert". A legrosszabbak a történelemhamisítók, illetve az a történelem-hamisítás, amelyben sokan részt vesznek. Ha velük készül ma interjú, azt látjuk, hogy a valóság kifordítása nagy erőkkel folyik.
Többek között Juszt László azt nyilatkozta, hogy a családi háttere lényegében hátráltatta a karrierjében. Ki hiszi ezt el?
Vagy azt, amikor a Vitrayk elhallgatják, hogy a megbízhatóságuk miatt kerültek a tévébe. Az is lehet, hogy ők maguk is elhiszik, hogy nem számított a kapcsolatrendszer vagy a családi háttér, és hogy ők lényegében lázadók voltak. Nem tudom. Az viszont biztos, hogy sokan valóságnak fogják fel ezt a ködképet. Nem beszélve a fiatalokról. Ezért jó, ha a szülők, a nagyszülők beszélgetnek a gyerekekkel, és elmagyarázzák, hogy milyenek is voltak azok az évtizedek. Ezért is fontos, amikor tőlük maguktól tudok, tudunk idézni.
Árkus József például elmondja, hogy politikai tiszt volt a Néphadseregnél, aztán a Népszabadsághoz került.
Megnéztem, hogy milyen cikkeket írt. Olvastam tőle olyan írást, amely lejáratta az ötvenhatos forradalmat, de olyat is, amelyben magasztalta az MSZMP-t. Érdekes, de rendszerszerű, hogy később ő is egyfajta szelep lett a Parabola című műsorával, amely a nyolcvanas években egy humoros, erotikus adás volt. Oda is megbízható ember kellett, és megtalálták Árkus József személyében. Aczélék rendszere ravaszul, de ügyesen működött.
Ha már a nyolcvanas években járunk: az évtized második felében, még a rendszerváltás előtt elindult a Szomszédok című sorozat. Erről is ír a könyvében. A sorozat átívelt a rendszerváltáson, és aki ma megnézni, vagy mosolyog rajta, vagy - ha nem élt akkor - akár el is hiheti, hogy minden rosszabb lett, mint azelőtt volt, ugyanis ezt sugallta szinte minden epizód. Miért így alkották meg a sorozatot?
Valóban ezt sugallta a Szomszédok, hogy minden rosszabb lett a rendszerváltás után, vagy legalábbis semmi sem változott. Pedig dehogynem. Persze, valós tények is megjelentek a sorozatban: minden drágább lett, hatalmas volt a munkanélküliség. De ennek a hátterét nem mutatták be. Sokkal veszélyesebbnek tartom azonban az általános üzenetet, azt a végtelen depressziós léthazugságot, amelyben az összes szereplő azt hangsúlyozta, hogy
„ne próbálkozzon az ember semmivel, mert úgysem sikerül".
„Minden rossz volt eddig is, és az is marad".
Ezt érezhették az emberek, ha nézték a Szomszédokat. Ezért is mutattuk be a „Hamis gulyás" első két részében ezt, megnézhető az ismert videómegosztón. Mert nézzük meg, miről is szólt! A sorozatban a vállalkozók vagy bűnözők, vagy tökkelütöttek voltak, mint az a bizonyos Gábor Gábor, akinek soha nem sikerült semmi, minden nagy buliból kimaradt, ráadásul reménytelenül szerelmes volt a kozmetikusnőbe. Egyetlen egyszer majdnem sikerült egy randevú, de a testi szerelemben akkor is csődöt mondott. Ebben minden benne van, hogy mit kellett gondolni akkor a vállalkozókról. Mondjam ki? Töketlenek. Az epizódok végén pedig károgó, a mai Facebookra való monológok hangzottak el. Ez hihetetlenül káros volt a társadalomra nézve, amelynek egy része egyébként is hajlamos arra, hogy feketén-fehéren, illetve reménytelennek lásson mindent. Szeretném, ha a könyveim is segítenének abban, hogy valahogy máshogy, igazabban lássuk az 1990 előtti világot. És tudjuk, hogy honnan kellett felállnunk '90 után.
