Elalélsz a szépségtől! A Dead Can Dance a Sportarénában

A Sportarénában lépett fel a legendás Dead Can Dance. A még mindig elképesztő hangú énekesnő, Lisa Gerrard úgy köszönt el: I Love You. Történhetett-e baj? (Lisa Gerrarddal készült interjúnk itt olvasható.)

A képre kattintva galéria nyílik!

Ez a koncert felnyitotta a szememet: rájöttem, hogy mi a bajom mindennel, amit a Dead Can Dance 1991 után csinált. (A zenekarról, életművéről és 16 év után kiadott új lemezéről itt írtam részletesen.) Tulajdonképpen ez színtisztán funkcionális zene, ugyan ránézésre teljesen máshogy, ám lényegileg mégis ugyanúgy, mint mondjuk az ún. tuc-tuc zene. Utóbbi úgy működik, hogy: bombasztikus dobok + harsány szintik + egyszerű énekdallam = őrületes bulizás! A Dead Can Dance pedig: szépséges énekhang (Lisa Gerrard) vagy bölcs férfiú (Brendan Perry) + egyszerű, de egzotikusnak látszó dallamok egzotikus hangszereken + ütősök és dobok + lebegő szintivonósok = elalélsz a szépségtől! (Nem véletlen, hogy annyit használják filmzenékben.)

A képre kattintva galéria nyílik!

Nem is az ezzel a fő baj, hogy míg a lenézett tuc-tuc zene legalább őszinte: vállalja, hogy egyetlen funkciója van, az őrületes bulizás - addig a Dead Can Dance-félék azt hazudják magukról, hogy valami mélységes vagy magasságos dologról van szó bennük, miközben csak működtetik a jól kidolgozott formulát. Hanem az, hogy a formula működtetése kizár minden valódi izgalmat, meglepetést, játékot stb. - azt, hogy történjen valami. Igaz, így nem lehet semmi baj, de hát ennek lehetősége nélkül nincs zene, vagy legalábbis nincs Művészet, ami a Dead Can Dance nyilván szeretne lenni.

A zenekar az utóbbi időszakban különösen feltűnően ragaszkodik a formulához. Ugyanaz a vánszorgó tempó jellemezte végig a koncertet, de Tényleg. Minden. Egyes. Számot., kifejezetten buta dobokkal (amit nem mentett az sem, hogy néha az ütősök kicsit izgisebb ritmusokat játszottak), illetve úgy általában mindenféle dinamika nélkül. Valamint ugyanaz a néhány szintivonós hangszín, amit majdnem mindenhova be kellett tenni, nehogy véletlenül valaki egy pillanatra elfelejtse, hogy Komoly Dolgokról van szó. Oké, az egyik számban görögös, a másikban arabos, a harmadikban meg középkorias dallamok vannak, de ez feltűnően nem számít szinte semmit: ugyanaz a funkckója mindegyiknek, kis díszítgetés.

A képre kattintva galéria nyílik!

Arról nem is beszélve, hogy Brendan Perry, aki valami rejtélyes okból több számot kapott, mint társa, milyen szűkös készlettel rendelkezik énekesként - ez mindig is így volt, de az évtizedek alatt sokat romlott. Ráadásul néha megpróbál kilépni a keretei közül, de bár ne tenné: különösen fájt az Ime Prezakias című görög dal végén előadott nagyobb kiáltozása, vagy az egészen nyomasztóan bután ritmizált (pam pam pam pam) Tim Buckley-feldolgozása, a Song To The Siren.

A képre kattintva galéria nyílik!

Lisa Gerrard hangja persze még mindig elképesztő, sőt; mintha a lemezeken hallhatónál több volna benne az a szárnyalásba beékelődő kis rikkantásszerű élesség, amit talán a kelet-európai (tőlünk keletebbi) zenéből vett. De egyrészt keveset szerepelt, másrészt azért azokat a menthetetlen új számokat, amikről az jutott eszembe, hogy "bazdmeg, Enya", még ő sem tudta megmenteni. Jobb volt az a kevés régi szám, amiket a meglehetősen szép számú, ha a helyet meg nem is töltő közönségből sokan az első "mély szintibúgás + csengettyű" motívumról felismertek. (Én egy időben nagyon sokat hallgattam ezeket, de még akkor sem voltam képes ilyen bravúrra.) Jó volt persze hallani élőben a Host Of Seraphimot, és még jobb volt a kétórás koncertet lezáró harmadik ráadás, a Rising Of The Moon, oké, a kötelező szabvány mitikusszintivel, na de: Lisa Gerrard egyszerűen betöltötte az Arénát, aztán azt mondta, I Love You.

Ezt leszámítva egész egyszerűen hiányzott minden, amiért én szeretek zenét hallgatni, illetve ami miatt szerintem érdemes ilyesmivel tölteni az időnket. D

A képre kattintva galéria nyílik!