A kíváncsiság legyen az erősebb...

Ollé János az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának tanársegéde. Témavezetője, Falus Iván ajánlására most weboldalunk olvasói is megismerkedhetnek eddigi kutatói munkájával. Az interjúból kiderül továbbá, miért érdemes a diákköri mozgalommal közelebbi kapcsolatba kerülni.

- Kérem, vázolja röviden eddigi tudományos pályafutását, az indulástól egészen jelenlegi pozíciójáig!
A Debreceni Egyetem fizika-pedagógia szakos hallgatója voltam, amikor a Neveléstudományi Tanszéken Perjés István tanár úr olyan hallgatókat keresett, akik szívesen közreműködnének egy kutatási projektben. Kíváncsiságom ösztönzött, hogy vállalkozzam az amúgy is érdekesnek tűnő feladatra: így ez lett az első kutatási projekt, amibe bekapcsolódhattam. A tanszéken később demonstrátor lettem, s több éven keresztül megfigyelhettem egy tanszék hétköznapi kutatási és oktatási feladatait. Később, már az ELTE pedagógia szakos hallgatójaként, másodéves koromban Falus Iván tanár úrral közösen kezdtem el dolgozni, elsőként egy kutatásmódszertani témájú, statisztikai elemző eljárásokról szóló tankönyvet kezdtünk el ketten írni, ami később meg is jelent. Gyakornokként több kutatásban is részt vettem elsősorban azért, mert így rengeteg tapasztalatra tehettem szert annak ellenére, hogy előre megadott, pontosan körülhatárolt problémákat kellett megoldanom. A megélhetésemhez szükséges anyagi forrásokat is inkább úgy próbáltam előteremteni, hogy a szakterületemhez kötődő munkákat vállaltam. A kötelező szemináriumi dolgozatok többsége számomra nem kényszerűségből megoldott feladat volt. Szinte minden esetben szabad választási lehetőségünk volt, hogy pontosan mivel is szeretnénk foglalkozni, ami teret engedett annak, hogy saját ötleteimet is ki tudjam próbálni.

Ollé János

- Miért éppen a pedagógia? Családi indíttatás vagy egyéni érdeklődés miatt fordult ebbe az irányba?

- Hogyan zajlott pontosan ez a véletlen beszélgetés?
Többször próbáltam kapcsolatba lépni a pedagógia szak felelősével, Sass Attila tanár úrral, hogy ismét jelentkezhessek, de soha nem találtam bent a tanszéken. Ezt "égi jelnek" tekintettem, ami azt üzeni, hogy ne próbálkozzam többet. Egy nap aztán elhatároztam, hogy most megyek be utoljára emiatt. Amikor felfelé mentem a lépcsőn, láttam, hogy ott jön velem szemben, éppen hazafelé indult. Talán egy-két percen múlott az egész. Később a pedagógia szép lassan elcsábított a fizika szaktól, és amikor Debrecenből Budapestre jöttem, akkor már egyértelműen azt éreztem, hogy nincs visszaút...