"Hivatott a Hegyi, mondván, nekem kell az útleveleket és az ausztrál vízumokat beszerezni az angol nagykövetségen a Harmincad utcában" - meséli Nádori. "Annak rendje és módja szerint egy hatalmas táskával meg is jelentem az épületnél. Egy lélek nem volt az utcán. Nem mentem be azonnal, mert a Harmincad utca és az Erzsébet tér sarkán két tank fordult éppen, az egyik pont velem szemben. Leengedtem mind a két kezemet, a táskát letettem a földre és csak amikor elfordult a tank, akkor léptem be a nagykövetségre. Másfél-két órát töltöttem el náluk. Ellenőrizni kellett minden útlevelet, átvételi elismervényeket kellett aláírnom. Visszafelé befordultam az Arany János utcába a Duna-part felől, és mint a kukoricák, hirtelen úgy pattogtak a golyók. Belőtték a golyószórók az Arany János utcát végig, ott értelmetlen volt megmozdulni."
"Egy kapuban dekkoltam jó másfél órát, ötven méterre az OTSB-től" - folytatja Nádori. "Mikor odaérek, látom, mekkora a tömeg a sporthivatal előtt, katonák vállapjait szaggatták le a civilek. A hivatal kapuja zárva volt. Mondja a portás, akit nagyon jól ismertem, hogy nem engedhet be senkit. Semmi sem hatotta meg, az útlevelek a legkevésbé. Ő parancsot teljesít, mondta. Kimentem, néztem föl az emeletek ablakaira, minden befüggönyözve. Az első emeleten dolgozott Hegyi Gyula, az elnök. Félhetett a tömegtől és a zűrzavartól, és ezért záratta be a kaput. Hegyi később tudta meg, hogy én már egy órája ott ácsorogtam, de hát a kapus olyan becsületesen betartotta a parancsot, hogy egy lélek se ki, se be. Közben ők meg izgultak, hogy mi történt az útlevelekkel. Kalandos volt."