"Ha nem törődünk az épülettel, akár fa, akár beton: elpusztul."

Az előadó harmincöt év alatt, 1967-1992 között összegyűlt interjúiból, nyilatkozataiból válogattunk. A szövegrészletek közelebb visznek Makovecz Imre alkotói műhelyéhez, szellemi gyökereihez, művészete forrásvidékéhez.

Hogyan kezdődött?

"...magam elé veszek egy virágot. Bizonyos törvények, az értelem és az érzékszervek segítségével le tudom írni, mint egy külsőleges dolgot, de ha tovább akarok haladni valamennyire is a növény valóságáig - mi is akkor a valóság érzékelése? Valamiféle azonosulási aktus: azonossal azonosat szeretnék mérni. Egy idő után azonban nyilvánvalóan nem futja ebből: nincs bennem több azonos a növénnyel. Akkor tudok tovább haladni a növény megismerésében, ha életre tudok kelteni magamban valamit, ami a növénnyel ekvivalens. Ha tehát az épület organikus jellegű, az nemcsak attól van, hogy mindenáron törekszem a körtéhez, a tökhöz vagy a disznóhoz való hasonlatosságra, hanem attól, hogy magamban olyan területeket mozgatok meg a munkához, amelyek egyébként nem mozdulnak meg: a tökkel, az uborkával, a disznóval ekvivalenseket, s ha megmozdulnak, akkor ott kint, az épületen szükségképp meg fog jelenni valami a tökből, a disznóból és az uborkából." (1967)

A képek a piliscsabai Stephanaeumot ábrázolják (1995)

Ember és épület

"...hol vannak kották a valóságban? Hol vannak méretek a valóságban? Én leírom egy tervemben azt, hogy ez a szoba mondjuk négy és félszer ötméteres. A valóságban ez a méret nincsen. Egyszerűen nincsen. Mégis megmérhető, mert van egy fikcióm, aminek alapján... Ez a fikció valamit rögzít. Ez a valami valójában megfoghatatlan kategória. Csupán az én igazi, szent, gyönyörű testem, amit az Úristentől kaptam, az én méreteim azok, amik egyáltalán valami támpontot adnak nekem. Nem véletlenül volt hüvelyk meg láb meg ezek a mértékegységek." (1981)

"Minden látvány minden egyes emberben a saját fizikai viszonylataira vonatkoztatva karakterizálódik, aszerint, hogy fölötte, tőle jobbra vagy balra van-e. Az emberek ne abból induljanak ki, hogy tudomásuk szerint egy ilyen és ilyen széles épület van valahol, hanem abból, hogy ők maguk ott állnak előtte vagy benne. És ez egy szoborra is vonatkozik, és bármire, aminek a látványával szembekerülünk. A konkrétum, amelyből kiindulhatunk, nem az a külső dolog, amellyel szemben állunk: először próbáljunk meg felébredni abban az állapotunkban, amelybe a látvány helyez bennünket." (1967)

"Az én építészetem humanizált építészet, emberközpontú. Mindig az arc berendezésére, a fiziognómiájára figyelek, mert nemcsak a kifejeződés helyét, hanem a formáját is megtalálom benne. Megnézel egy arcot, közvetlenül hat rád. Az én számomra attól olyan érdekes a világ, hogy meglátom benne azt, amiből az Úristen kivonult. Az emberi arc imaginárius földrajz. Ezért hasonlítanak az épületeim az ember arcára, fejére, a háztető meg az agykoponyára. A házaimat - alighanem egy Chagall-kép emléke nyomán - "látó házaknak" neveztem el, szemük van - a két ablak vagy a két ajtó -, szemöldökük, orrféléjük is, ez az ablakköz. Mindezzel a belső lényeget szeretném kifejezni, azt, hogy az épület - lény." (1977)

Szimmetria és természet

"A fa rugalmas. Egy faház, amíg élnek benne, ép marad. Még a közönséges, puha fenyőfa is százötven évig épségben marad, aztán is csak javítani kell. A faházat gondozni kell, Nyugat-Európában hatszáz éves ötemeletes favázas épületek állnak, ma is laknak bennük, persze gondozzák őket. Ha nem törődünk az épülettel, akár fa, akár beton: elpusztul." (1977)

"A szimmetria a legfontosabb vízió számomra. Egy tükörsima tó előtt ülve a tó mögötti hegy tükröződik. Ha a fejemet kilencven fokkal elfordítom, a tó partvonala a táj szimmetriatengelyévé változik. Ha ebbe "alulról" vagy "felülről" beleúszik egy hajó, és elmossa a hegy tükörképét, a szimmetria nem szűnik meg, csak meglepetés ér egy abszurd világban. A szimmetriában a jobbra-balra, lent és fent jelent valamit. Nem töri meg a szimmetriát, nem hiba, hogy a szívem balra van, hanem jelent valamit." (1977)