Kétmillió ember veszett oda az iraki-iráni háborúban

25 évvel ezelőtt kezdődött az a háború, amely miatt még mindig erőszak tombol a Tigris és az Eufrátesz völgyében. Az iraki-iráni konfliktus közvetlenül vezetett az 1991-es öböl- és közvetve a 2003-ban kezdődött iraki háborúig. Az 1980 és 1988 között folyt háborúban közel kétmilliónyian vesztették életüket, és a második világháború óta itt haltak meg a legtöbben tömegpusztító fegyverek miatt. A véres harcokban azonban nem csak Irak és Irán volt érintett, számos nyugati állam is besározódott a főleg Iraknak nyújtott támogatás miatt.

Negyedszázada kezdődött a II. világháborút követő háborúk közül a legpusztítóbbak közé tartozó iraki-iráni háború. Az 1980. szeptember 22-én indult harcokban egyes becslések szerint kétmilliónyian is odaveszhettek, katonák és civilek egyaránt. Csupán négy ennél pusztítóbb háború volt a XX. század második felében (a koreai és a vietnami háború, illetve a kongói és a második szudáni polgárháború). A harcok azonban nem csak az emberek körében, illetve az érintett országok - főleg Irak - gazdaságában végeztek szinte mérhetetlen pusztítást, hanem jelentősen felborították a térség ingatag egyensúlyát, az általa keltett diplomáciai hullámok máig hatnak.

Szaddám álma

A háború kitörése nagyban Szaddám Huszein becsvágyának és hatalmi törekvéseinek következménye. Huszein szerette volna megszerezni a többségében arabok lakta, nyersanyagban - olajban - gazdag iráni tartományt, Khuzesztánt, és ennek segítségével az arab világ vezető hatalmává tenni országát. A tartomány a térségben - Mezopotámia, illetve Perzsia területén - a történelem során fennálló hatalmak már-már hagyományos vetélkedésének tárgya volt. A modern Irak már 1959-ben kinyilvánította területi igényét a térségben fekvő Abadanra és Korramshahrra.

Irak és Irán között mégis csak 1971-ben szakadt meg a diplomáciai kapcsolat, miután előbbinek nem tetszett, hogy több, a Hormuzi-szoros közelében fekvő addig brit fennhatóság alatt lévő sziget - Abu Músza, Nagy-Tunb és Kis-Tunb - iráni fennhatóság alá került.

Az erőszakot végül a Tigris és az Eufrátesz közös torkolata, a Satt el-Arab birtoklásán, illetve használatán kialakult vita váltotta ki közvetlenül. A vízi útvonal ugyanis roppant fontos gazdasági jelentőséggel bírt mindkét állam olajexportja szempontjából. 1974-ben Irak fegyveres támadást is indított Irán ellen, illetve a két hatalom a másik területén élő kisebbségeket igyekezett fellázítani, hogy destabilizálja az ellenfelet: Irán a kurdokat, Irak a khuzesztáni arabokat. A vízi úttal kapcsolatos területi vitákat és fegyveres konfliktust az 1975-ben megkötött algíri megállapodásban igyekeztek rendezni, ám ehhez utóbb egyik állam sem tartotta magát.

Irak odáig ment, hogy 1980-ban - pár hónappal a háború előtt - terrortámadást szervezett Irán londoni nagykövetsége ellen. (Az Irakban kiképzett túszejtő támadók közül csupán egy élte túl a brit SAS kommandó felmentő akcióját, Favzi Nedzsad életfogytiglanit kapott, de idén várhatóan ideiglenes szabadlábra helyezik.)

A könnyű győzelem reménye

Khomeini felvette a kesztyűt

Szaddám Huszein világi hatalmát is féltette az 1979-es iráni iszlám forradalomtól. Khomeini ajatollah és követői ugyanis abban reménykedtek, hogy a környező országokban elnyomás alatt élő síita vallású népesség is felkel vezetői ellen.

Ilyen előzmények után 1980. szeptember 22-én indított nagyszabású támadást Irán ellen Szaddám Huszein. Az időzítés kitűnő volt. A fiatal iszlám köztársaság hadserege ugyanis romokban hevert. A sah idejének katonai vezetőit elűzték vagy kivégezték, a sahot támogató Egyesült Államokkal megromlott viszony miatt pedig nem volt megfelelő alkatrész-utánpótlás az amerikai gyártású fegyverekhez. Irán egykor hatalmas haderejének jelentős részét szélnek eresztették, a katonaság a háború kitörésének idején vallásilag ugyan lelkes, de rosszul felszerelt kisebb milíciákból állt. A térségben ráadásul minimális volt az iráni védőerő, és az iszlám forradalom, illetve a teheráni túszdráma miatt a nyugati szimpátia is elfordult Irántól.

A konfliktusra végig jellemző volt, hogy az USA és a nyugati hatalmak, sőt a Szovjetunió is - a kisebbik rossznak tekintve - inkább Szaddám rezsimjét támogatták. A nyugatiak főleg olyan eszközöket szállítottak, amelyeket civil és katonai célokra egyaránt lehetett használni: nagy teljesítményű számítógépek, vegyi anyagok, helikopterek. Az USA ugyanakkor - titokban - Iránnak is szállított fegyvert abban a reményben, hogy cserébe az iszlám köztársaság latba veti befolyását nyugati túszokat fogva tartó libanoni szélsőséges szervezeteknél, hogy engedjék el a túszokat.

Persze Iraknak meg is kellett indokolnia a háborút, erre kitűnő ok volt egy Tarik Aziz iraki külügyminiszter elleni merényletkísérlet, megtámogatva a hadműveletet pár nappal megelőző kisebb - állítólag irániak által kezdeményezett - összecsapásokkal.

Szaddámot és hadseregét nem is kerülte el a siker. Széles fronton és mélyen behatoltak az iráni területre. Csakhogy, mint utóbb kiderült, alábecsülték az ellenfelet. A rossz és hiányos felszerelést lelkesedéssel pótolták az irániak, és nem jött be Szaddámék azon reménye sem, hogy a helyi lakosságot az iszlám forradalom ellen fordítsák. Novemberre 100 ezer iráni önkéntes sorakozott fel az iraki hadsereggel szemben. 1982-re pedig visszafoglalták az irakiak által megszállt területeket is. A harcok ezt követően javarészt Irakban folytak. Egyesek szerint ennek taktikai oka volt, Szaddám ugyanis így próbálta fenntartani a harci szellemet, és megtartani a nemzetközi szimpátiát. 1982-ben ugyanakkor Irak felajánlotta, hogy kössenek fegyverszünetet, ám a Khomeini ajatollah vezette Irán a harc mellett döntött, eltökélt szándéka volt ugyanis, hogy megdöntse a Szaddám-rezsimet.

Fegyvertelen gyerekek a géppuskák ellen

Frontra készülő iráni önkéntes

A főleg szovjet és francia haditechnikával felszerelt irakiakkal szemben Irán jóval szegényesebb, még a sah idejéből ott maradt amerikai, illetve líbiai és szíriai fegyvereket használt, de az Iraknak szállító Kína is ellátta bizonyos hadi eszközökkel. A háború az esetleges irányítás és a hiányos felszerelés következtében az első világháborúhoz hasonló, gyalogos rohamokkal és vegyi támadásokkal tarkított lövészárok-háborúvá változott.

A fronton kialakult egyensúlyt különböző módszerekkel igyekeztek megbontani a felek. A jobb iraki felszereléssel szemben Irán nagyobb embertömeget vetett be. A háborúban alkalmazott emberhullám-taktika emberek - gyakran gyerekek - ezreit vitte a biztos halálba. Megfelelő felszerelés híján ugyanis csak ezt a módszert látták a katonai vezetők a jóval profibb iraki hadsereg által telepített aknamezők felderítésére. A Paszdaran és Baszidzs milíciák "önkéntesei" között állítólag kilencéves gyermekek is voltak. Egyes beszámolók szerint előfordult, hogy gyermekek ezreit küldték a csatába, körülbelül húszas csoportokba összekötözve (hogy megakadályozzák a gyávábbak menekülését). Más beszámolók szerint lányokat is bevetettek, őket főként aknamentesítésre használták, míg a tizenéves fiúkat Allahra bízták, és fegyvertelenül küldték az iraki lövészárkok ellen, azzal a céllal, hogy így rettentsék el az ellenfelet.

A két fél már a háború első szakaszában igyekezett megakadályozni a másik utánpótlását, ezért főleg 1982 után - miután az USA látva az iráni sikereket, támogatni kezdte Irakot - rendszeressé váltak a kereskedelmi és a tankhajók elleni támadások a Perzsa-öbölben. A felek válogatás nélkül lőtték a közelben elhaladó hajókat. A londoni Lloyd's becslései szerint összesen 546 kereskedelmi hajót ért támadás, és 430 ártatlan tengerész vesztette életét. Főként Irán támadt kuvaiti hajókra, ezért az USA 1987-től - példátlan módon - megengedte, hogy a kuvaiti hajók amerikai lobogó alatt hajózzanak, mert így tudtak csak törvényesen katonai védelmet biztosítani számukra. A tanker-háborúnak is nevezett időszakban történt incidensek közül külön említésre méltó az IranAir 655-ös járatának lelövése. A 290 utast szállító polgári repülőgépet a USS Vincennes cirkáló lőtte le 1988 július 3-án. Az amerikaiak állítása szerint támadónak vélték a valójában emelkedő és a hajótól távolodó gépet. A gép minden utasa elpusztult. Az USA sohasem kért bocsánatot, jóllehet kártérítést fizetett a halottakért.

Tömegpusztítás

Egy a sokezer áldozat közül

A háborúban azonban nem csak kereskedelmi hajók és utasszállító repülőgépek kerültek a célpontok közé, hanem egymás városai ellen is számos légitámadást indítottak a felek. Ezt Irak kezdte 1985-ben Teherán taktikai bombázásával. Irán válaszul Scud rakétákkal szórta meg Bagdadot, mire az hasonlóan válaszolt. Irak összesen 308 rakétát lőtt ki sűrűn lakot iráni területekre, közel 13 ezer ártatlan ember halálát okozva.

Irak egy idő után vegyi fegyverekkel próbálta meg kicsikarni a győzelmet. A nemzetközi színtéren Irán ellen megnyilvánuló antipátia következtében a Szaddám-rezsim gyakorlatilag büntetlenül alkalmazhatott tömegpusztító fegyvereket a harcok során, melyekhez ráadásul jelentős nyugati segítséggel jutott. Irak tabunt, mustárgázt, szarint és cikloszarint vetett be a harctéren. A bevetett mennyiségre jellemző, hogy a világban - Japán után - Irán áll a második helyen a tömegpusztító fegyverek által leginkább sújtott nemzetek sorában. Hivatalos adatok szerint - ami nem tartalmazza a civil áldozatok számát - több mint 100 ezer iráni halt meg a vegyi támadásokban.

Sáros Nyugat

A világot gyakorlatilag kettéosztotta a háború, bár Irakot sokkal többen támogatták. A nagy olajfogyasztók ugyanis igyekeztek biztosítani érdekeltségeik befolyását, ez pedig egy viszonylag könnyen kézben tartható, korrupt világi diktatórikus rendszer esetén könnyebbnek bizonyult, mint egy öntörvényű, fanatikus vallási diktatúra esetében. Irán ráadásul több akcióval is maga ellen hangolta a nyugati közvéleményt. Elsősorban a teheráni túszdrámával, amikor az amerikai nagykövetség több tucat alkalmazottját ejtették túszul iráni forradalmi aktivisták, de nem segített magán Irán azzal sem, hogy semleges - jóllehet Iraknak szállító - kereskedelmi hajókra is rátámadt.

A nyugati államok többsége a fenti okokból Irakot támogatta, ugyanakkor az abban az időben - Iránhoz hasonlóan - elszigetelt államok Irán felé húztak: Izrael, Dél-Afrika, Líbia, Algéria, Dél-Jemen. A két rivális nagyhatalom - az USA és a Szovjetunió - más-más okokból titokban segítette Iránt is. Az amerikai támogatás okairól fentebb már esett szó. A szovjetek a fegyverszállítással Irán afganisztáni be nem avatkozását igyekeztek bebiztosítani.

Szétlőtt lakóház Khorramshahrban

Iraknak számos nyugati állam, cég - Hollandia, Nagy-Britannia, NSZK, Egyesült Államok, Belgium, Spanyolország, sőt Brazília és India - nyújtott segítséget a vegyi és hagyományos fegyverek beszerzésében, fejlesztésében és előállításában, így érthető, hogy a háború alatt és még utána pár évig a nyugat miért nem igyekezett megbüntetni ezek használata miatt a Szaddám-rezsimet. Irán ezt sokáig nehezményezte, miközben számos iráni veteránszervezet indított pereket különböző nyugati államok és cégek ellen a vegyi fegyverektől elszenvedett egészségügyi károk miatt. Nyugaton csak akkor telt be a pohár, amikor a végletekig eladósodott Irak 1990-ben megszállta Kuvaitot, amelynek 40 milliárd dollárral tartozott, de még akkor sem annyira, hogy megdöntsék a diktátor hatalmát.

Erre még bő tíz évet kellett várni. A 2001. szeptember 11-i támadások után terrorellenes háborút hirdető USA 2003-ban támadta meg Irakot és űzte el Szaddám Huszeint. A nagy nemzetközi rosszallás ellenére indított háborút tömegpusztító fegyverek miatt kezdeményezte az Egyesült Államok Nagy-Britanniával és Spanyolországgal karöltve. Olyan tömegpusztító fegyverek miatt, amelyeket azóta sem találnak és amilyenekkel a '80-as években ők maguk látták el Szaddám Huszein rendszerét.

Az irak-iráni háborúban közel kétmillió ember vesztette életét - teljesen értelmetlenül. A harcoknak ugyanis semmilyen területi haszna nem volt egyik fél számára sem. Ráadásul 1990-ben Irak - a fenyegető nyugati konfliktus előtt - elismerte Irán jogát a Satt el-Arab keleti partjára, amit egy évtizeddel azelőtt még hevesen ellenzett és ami miatt az egész konfliktus kitört.