Megfizették a sokkterápiák árát a megreformált országok

Bolíviában titokban dolgozták ki a brutális megszorítások részleteit, Nagy-Britannia nagyjából tudta, mire számíthat, Oroszországnak pedig nem is nagyon volt választása. A korábbi tapasztalatok alapján a gazdasági sokkterápiák rövid távú céljukat jellemzően elérik, hosszú távon azonban súlyos társadalmi hatásokkal járnak. Megnéztük, hogyan működtek a híres sokkterápiák.

Bolívia közel húsz év katonai diktatúra után készült demokratikus választásokra 1985-ben. A diktatúra éveinek örökségeként a gazdaság romokban hevert: az államadóság jóval meghaladta a költségvetés teljes összegét, az infláció pedig 14 ezer százalékos volt.

A választás két meghatározó figurája egy korábbi diktátor, Hugo Banzer és egy korábbi elnök, Victor Paz Estenssoro voltak. A szavazás nem hozott egyértelmű eredményt, hetekig tartó bizonytalanság kezdődött, és hogy pontosan milyen háttéralkuk köttettek ez alatt, sosem került nyilvánosságra. Végül Pazt kiáltották ki győztesnek, aki néhány nap múlva kinevezte az ország egyik leggazdagabb üzletemberét, a Bolíviában Goni néven ismert Gonzalo Sanchez de Lozadát egy válságkezelő csoport élére, majd tizenhét napra eltűntek a nyilvánosság elől.

Ebben a tizenhét napban a válságkezelő csapat Goni palotájának legfelső emeletén tanácskozott, és semmilyen információ nem szivárgott ki. Végül Bedregal tervezési miniszter az ország elé állt a következő csomaggal: az élelmiszer-támogatások teljes megvonása, minden árkontroll feloldása, az olajárak háromszáz százalékos emelése, a köztisztviselők fizetésének befagyasztása egy évre, jelentős leépítések az állami vállalatoknál, a privatizáció megkezdése.

Az eredmény nem maradt el. A tizennégyezer százalékos infláció két éven belül tíz százalék alá csökkent. Az Economist 1986 novemberében a modern idők legnagyobb szabadpiaci sikerének nevezte a bolíviai programot, a New York Times pedig arról írt: végre bebizonyosodott, hogy a neoliberális fordulat diktatúra és haláltáborok nélkül is végrehajtható, több más latin-amerikai országgal, elsősorban Chilével szemben.

A sikert elsősorban egy fiatal harvardi professzornak, Jeffrey Sachsnak tulajdonították. Néhány hónappal a választás előtt Sachs (aki később az ENSZ fejlesztéspolitikáért felelős igazgatójaként is dolgozott) szemináriumot adott, ahol imponáló magabiztossággal vezette le, hogyan kellene megoldani a bolíviai gazdaság problémáit - írja a New Yorker Sachs pályáját összegző cikkében. "Ha ilyen okos, miért nem jön La Pazba, és mutatja meg a gyakorlatban?" - jött a kérdés a közönség soraiból. A kérdező Carlos Inturralde, Bolívia későbbi külügyminisztere volt, hét héttel később pedig Sachs gépe le is szállt a bolíviai fővárosban. A sokkterápia részleteit Sachs dolgozta ki, az eredményeket látva a gazdasági sajtó igazi sztárként kezelte (a New York Times például a "demokratikus kapitalizmus evangélistájának" nevezte).

A demokratikusan végrehajtott neoliberális fordulat történetével az egyetlen baj, hogy nem igaz - írja a sokkterápiákról szóló könyvében Naomi Klein. Bár a chileihez hasonló brutális módszereket (ahol például egész futballpályákat rendeztek be kínzókamrának) nem alkalmazott a kormány, számos tiltakozó szakszervezeti vezetőt egyszerűen elvittek a világtól távol eső, észak-bolíviai falvakba, és nem engedték őket haza egészen addig, amíg az intézkedések életbe nem léptek. Ráadásul - írja Klein - a kormányt ugyan valóban demokratikusan választották, de a kampányban egyik jelölt sem beszélt semmiféle megszorításról, sőt, jellemzően újabb jóléti intézkedésekkel kampányoltak.

A fizetések reálértéke két évvel a program meghirdetése után 40 százalékkal voltak alacsonyabbak a kezdőszintnél, korábban volt olyan pillanat is, amikor hetven százalék volt a különbség. 1985-ben 845 dollár volt az egy főre jutó nemzeti össztermék, két évvel később 789 dollár. 1983 és 1988 között a társadalombiztosításra jogosult bolíviaiak száma 61 százalékkal csökkent. (Az adatok az American Banker magazin 1987. március 13-ai számából, illetve az Inter-American Development Bank bolíviai országjelentéséből származnak.)

Több mint húsz évvel később Bolívia továbbra is Dél-Amerika legszegényebb országa, a lakosság 30 százaléka kevesebb mint napi egy dollárból él, írja a BBC. A sokkterápia óta a gyerekhalandóság ugyan csökkent, de lényegében semmilyen más mutató nem javult, a jövedelmi szint hasonló, mint húsz évvel ezelőtt. A lakosság jelentős részének gyakorlatilag semmilyen más lehetősége nem maradt megélhtése biztosítására, mint a kokatermelés.