Egy üres fészek a semmi közepén, három védtelen tojással

Rengeteg ruandai kisgyerek kreativitása sérült meg, egész generációk meséi, fantáziái lettek semmivé a húsz évvel ezelőtti népirtás után. Varga Melinda magyar gyerekpszichiáter rajtuk próbál segíteni, és bár csodát hiába várnak tőle a szülők, sokan már annak is örülnek, ha kiderül, hogy a gyerekük csak hiperaktív, nem pedig az ő terheit cipeli. Hogy viselkedik egy utcagyerek az iskolában és hogyan tudnak segíteni a szegénységben élő afrikai gyerekek magyar kortársaiknak? Afrikában kerestük a választ ezekre a kérdésekre.

Egy üres fészek a semmi közepén, három védtelen tojással. Az anyamadár meghalt, senki nem védi meg a fiókákat. Valószínűleg ők is el fognak pusztulni - ezt rajzolta egy ruandai menekülttáborban élő lány a családjáról, Varga Melinda gyermekpszichiáter foglalkozásán. A fiatal magyar doktornő volt az első, aki sikerrel kezelte a 16 éves lányt, aki folyamatos fejfájásra panaszkodott. „A szimbólumok nyelvén beszélgettünk olyan dolgokról, amelyek nyíltan kimondva túl fájdalmasak lennének. A foglalkozás végére eljutottunk odáig, hogy a kislány azt mondta: az anyamadár valószínűleg minden tőle telhetőt megtett, önhibáján kívül szakadt el a családjától”, a kislány elsírta magát, megkönnyebbült, és elmúlt az évek óta tartó fejfájása.

Varga Melinda három éve jár dolgozni a Magyarország harmadán elterülő közép-afrikai országba, amely csaknem húsz évvel ezelőtt a második világháború utáni legbrutálisabb népirtást élte át. 1994-ben alig három hónap alatt 800 ezer embert mészároltak le két törzs, a hutuk és a tuszik háborúja során.

Ma a főváros, Kigali első ránézésre nem tűnik sokkal rosszabbnak egy magyar kisvárosnál. A vendégházakban van wifi és meleg víz, sorra épülnek az utak és új körforgalmak, a szupermarketekben pedig külön alkalmazott segít az embernek a bevásárlás után papírzacskóba pakolni. Egy európainak viszont nehéz megszokni, hogy ha fűre lép a városi parkban, akkor ordibáló, gépfegyveres katonák intik rendre; örülnie kell, ha egy nagy zöld gekkó mászik a szoba falán (hiszen megeszi a maláriát terjesztő moszkitókat), és vidéken már azzal is határtalanul boldoggá tudja tenni a vörös poros úton cipekedő kisgyerekeket, ha a terepjáró ablakából kidobja nekik a kiürült vizes palackjait. Az elmúlt évek gazdasági fejlődésének ellenére Ruanda még mindig a világ egyik legsűrűbben lakott, és egyben legszegényebb országa, az ENSZ 2012-es listáján a 167. legfejlettebb volt, többek között Szudán, Haiti és Pakisztán is megelőzt.

Varga Melinda Forrás: Varga Melinda

Melinda 14 éves kora óta készült Afrikába. 2010-ben, egy véletlen folytán, egy olasz munkacsoport tagjaként utazott először az országba. Meg akarták honosítani Ruandában az eredetileg Brazíliából származó Fenix programot, ami a nagyon szegény, de tehetséges gyerekek oktatásával, kreativitásának fejlesztésével foglalkozik. Erre nagy szükség volt, hiszen a ruandai népirtás még több generáció után is érezteti kulturálisan sokkoló hatását. A húsz évvel ezelőtti népirtásban elveszett a ruandai kulturális kincs nagy része, eltűntek a mesék, a dalok. A ruandai gyerekeknek nincsenek mesekönyveik, színes ceruzáik, gátolt a fantáziatevékenységük – ennek a fejlesztésében segít Varga Melinda.

Csodát nem, csak tudást

„Van az afrikaiakban egy csodavárás, hogy majd jön a fehér ember, és megmondja, hogy mit kell csinálni” – mondja Varga. Valóban, amikor egy európai Ruandába érkezik, szinte lehetetlen észrevétlennek maradnia. Ha egy pillanatra megáll az utcán, a fiatal, motoros taxis fiúk egymással versengve próbálják az ütött-kopott bukósisakot a kezébe nyomni, a két-háromszoros tarifa reményében. A kisiskolások egymást lökdösődve igyekeznek akár harmincan is bezsúfolódni a turisták fényképezőgépe elé, csodálkozva fogdossák a férfiak lábát, simogatják a lányok haját.

Az iskola Kigaliban Forrás: Tereza Hronová

A szőke, törékeny testalkatú, halk szavú magyar pszichiátert viszont már senki nem tekinti idegennek. A poros buszpályaudvar mellett lődörgő, koszos arcú utcagyerekek régi haverként pacsiznak vele, a ruandai kollégák pedig igyekeznek Melindától minél több, Európában is használt technikát megtanulni. A szimbólumjátékokon kívül vezetnek pszichodrámás csoportokat és kreatív kézműves foglalkozásokat is.

Melinda szerint nagyon fontos a ruandaiakkal kialakított partneri viszony. A kollégákkal közösen dolgozzák ki, hogy az Európában bevált technikák hogyan alkalmazhatóak egy másfajta kulturális közegben, „Az elején sok ruandai szülő csalódott, amikor rájöttek, hogy az európai ember nem hozhat csodákat. Napi szinten kell foglalkoznunk a problémákkal, keményen dolgozni, hogy azok megoldódjanak”- mondja. A kollégáknak tanított terápiás módszereket a későbbiekben majd önállóan is tudják alkalmazni a ruandaiak. „Nem alamizsnát várnak tőlünk, nagyobb segítség, ha hosszú távú tudást adunk nekik” - mondja a doktornő.

Megkönnyebbülés, ha csak hiperaktív

Melinda egyszerre több helyen vizsgál gyerekeket: egy jezsuita általános iskolában, egy gyermekpszichiátrián, és rendszeresen visszajár egy utcagyerekeket befogadó központba is. Ruandában gyakran küzdenek a gyerekek olyan problémákkal is, amelyek Európában is előfordulnak, viszont az afrikai országban nem ismerték azokat a módszereket, amelyekkel ezek diagnosztizálhatók és kezelhetők. Sokan például azért nem teljesítenek jól az iskolában, mert figyelemzavarosak, vagy a rajz- és íráskészséggel vannak problémáik. Amikor Melinda „európai” diagnózist állapít meg, a szülők megkönnyebbülnek: „örülnek, hogy végre van valami, ami nem a népirtás mély hagyatéka, ami nem a szülők fájdalmának a következménye”. A ruandai szülők nagyon elfoglaltak, kevés idejük van a gyerekekkel foglalkozni, de a szülői értekezleteken jó kapcsolatot tudtak kialakítani Melindával.

A magyar nő egyik munkahelye, a Szent Ignác Általános Iskola a második legjobb Ruandában, ide főként jobb módú szülők gyermekei járnak. A gyerekek angolul, franciául tanulnak, Melinda szerint túl sok időt töltenek tesztek írásával. Az iskola ruandai igazgatónője szerint nehéz beilleszteni a tanrendbe a kreativitásfejlesztő- és tanulócsoportokat. Délután van lehetőség arra, hogy éneket, táncot, drámát tanítsanak, és tartanak kézműves foglalkozásokat, AIDS-felvilágosítást is.

„Az elején nehéz a gyerekekkel, mert nem kitartóak, nehezen koncentrálnak” – mondja félig angolul, félig törzsi nyelven a számítástechnika tanár, miután megnyugtatott egy kisfiút, aki egy elrontott betűkirakó játék miatt ököllel püfölte a számítógép billentyűzetét. Melinda a tanulócsoportokban, és a személyes konzultációkon is foglalkozik a gyerekekkel. Szerinte a hagyományos iskolák problémáiban nincs nagy különbség Ruanda és bármelyik európai ország között: a gyerekeknek nincs annyira kedvük a tanuláshoz, a vizsgálathoz, de tisztelik a felnőtteket, úgyhogy megcsinálják, amit kérnek tőlük. „Az utcagyerekek viszont úgy dolgoznak, mint a kisangyalok. Nagyon igyekeznek, radíroznak, tökéletesre akarják rajzolni a vonalakat. Örülnek neki, hogy foglalkozunk velük, és minden erejükkel kapaszkodni akarnak a társadalomba” - mondja.

Forrás: Tereza Hronová

Tartalmas távkapcsolat

A gyermekpszichológus szerint erre a figyelemre nemcsak az utcagyerekeknek, hanem minden ruandainak nagy szüksége van. Melinda akkor sem szakad el Afrikától, amikor néhány hónapra hazatér Magyarországra. A Creative Planet alapítvány segítségével cserekapcsolatokat szervez ruandai és magyar gyerekek között, üzeneteket, rajzokat küldenek egymásnak. Budajenő és Telki általános iskoláiban 2011 óta működik a program. „Mesélünk arról, hogy hogyan élnek a gyerekek a világ másik felén, hogy nem magától értetődő az, hogy folyik a víz a csapból, hogy valaki iskolába járhat. A magyar gyerekek meglepően érzékenyek voltak, amikor először meséltünk nekik, rögtön elkezdtek ajándékokat készíteni, színes ceruzákat gyűjteni a ruandaiaknak.”

Ekkor született meg az alapítvány Kitekintés a világba programja, amelynek az a célja, hogy már nagyon fiatal korban bővítse a magyar gyerekek látókörét. A mottó: „Figyelnek rám, szükség van rám, együtt vagyunk”. Janda Zsuzsanna pszihopedagógus ötlete volt az, hogy a programban hátrányos helyzetű magyar gyerekeket is bevonjanak. „Számukra valóban kevés perspektíva nyílik, hátha megmozgatja őket, hogy vannak náluk is elesettebbek” – mondja.

Így kezdődött el a levélváltás a ruandai gyerekek és a Vadaskerti kórház gyermekpszichiátriai osztályának betegei között. „Ezek a gyerekek itthon szégyellik magukat, kiközösítik őket. A ruandaiakkal való levelezés során viszont igazi kis csapat formálódott belőlük” – meséli Melinda.

Forrás: Tereza Hronová

Az üzenetküldés egy nyári tábor jellegű önismereti csoportos foglalkozáson történt. Ide olyan, 14-18 éves gyerekeket hívtak, akik korábban részt vettek már a Vadaskert Kórház Napraforgó nevű önismereti csoportján. „Ők nem pszichiátriai betegek, mentálisan teljesen egészségesek, csak vannak hangulati, szorongásos vagy deviáns tüneteik, vagy olyan élethelyzetben vannak, amiért talán az átlagnál kicsit nehezebben birkóznak meg bizonyos problémákkal” – mondta Melinda.

A hat napos program során főleg saját magukkal, problémáikkal, élettörténetükkel, személyiségükkel foglalkoztak a gyerekek, és fontos volt, hogy csapatként is együtt tudjanak dolgozni. Ennek lezárása volt az üzenetküldési lehetőség: Melinda vitte ki a ruandai gyerekeknek a versekből, festményből, kollázsból álló közös művet.

„Együtt dolgoztak, egy célért, de mégis a kész műben minden egyes gyerek külön-külön is benne volt - mondja Melinda. - Afrika nagyon lelkesítette őket, egyszerre jelentett számukra egy nagyon eltérő, egzotikus országot, ugyanakkor tisztában voltak azzal is, hogy mennyivel rosszabb körülmények között élnek ott a gyerekek, és ez egy plusz erőt adott nekik. Megtapasztaltuk, hogy nemcsak a ruandai szülőknek, gyerekeknek fontos, hogy gondolnak rájuk Európában, hanem a magyar gyerekeknek is szükségük van a számukra ismeretlen világ felfedezésére”.

A cikk a DemNet Alapítvány V4Aid projektje keretében, az Európai Unió támogatásával valósult meg.