Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Most, hogy az Iszlám Állam (IS) regionális tényező lett a Közel-Keleten (és brutalitása miatt állandó téma a világsajtóban), felvetődik a kérdés: miből telik nekik minderre? Kik állnak valójában mögöttük? Lehetséges donorként Katart, Szaúd-Arábiát és Törökországot emlegetik a leggyakrabban, de az igazság ennél egy kicsit bonyolultabb. Erről közölt elemzést a minap a BBC. A cikk szerzője Michael Stephens, a brit nemzetbiztonsági agytröszt, a Royal United Service Institute (RUSI) dohai intézetének igazgatója, aki szerint az okok 2012 környékére, a szír polgárháború második évére vezetnek vissza.
A Bassár el-Aszad elnök ellen küzdő fegyveres szervezetek között akkortájt akadtak olyanok – Liva al-Tavhid, Ahrar al-Sam, Dzsajs al-Iszlam –, amelyek katari és szaúdi pénzből működtek, miközben laza kapcsolataik voltak az al-Kaida hivatalos szíriai szárnyával, az al-Nuszra Fronttal. A dohai és a rijádi uralkodók célja ugyanis a szunnita politikai iszlám expanziója volt, ennek eléréséhez pedig jó eszköznek tűnt a síita kötődésű (alavita) Aszad-rezsim ellen fegyvert fogó csoportok finanszírozása.
A szír államfő megdöntésével ráadásul éket verhettek volna a közel-keleti síita (Irán–Szíria–Hezbollah) szövetségbe; nem véletlen, hogy a damaszkuszi vezetés gyengülését látva, a dél-libanoni Hezbollah erőteljes támogatásával Teherán is beavatkozott a háborúba, az erőviszonyok pedig ezután kiegyenlítettebbé váltak. A pénzt és a fegyvereket azonban valahogy el is kellett juttatni a szír „forradalmároknak” (damaszkuszi szakzsargonban: terroristáknak), ehhez Törökország biztosított megfelelő folyosókat a maga nagyvonalú határpolitikájával.
A harcmezőn 2013-ra világos cezúra alakult ki az al-Nuszra Front és az IS elődje, az Iraki és Levantei Iszlám Állam (ISIS) között. Sikeres előrenyomulása révén utóbbi beolvasztotta vagy elsöpörte az olajmonarchiák által pénzelt kisebb szervezeteket.
Vagyis Katarnak és Szaúd-Arábiának ha közvetlenül nem is, de indirekt módon bizonyosan felelőssége van az IS felemelkedésében, ha másért nem, a szövetséges csoportok hibás megválasztása és az Aszad-ellenes erők közti feltűnő zűrzavar kezelhetetlensége miatt. „A történtek a csapnivaló politika és naivitás következményei – vélekedik Stephens, majd így folytatja: – Ezen a ponton mindkét országnak mélyen magába kéne néznie, bár kétséges, hogy bármilyen efféle önvizsgálatot hivatalosan is beismernének.”
A damaszkuszi rezsim elleni háború tehát lényegében az al-Nuszra és az IS párbajává szűkült, a polgárháború kezdetén mégoly meghatározó szervezetek, mint például a Szabad Szír Hadsereg, mára kikerültek a közfigyelemből.
Közben az uralma alá hajtott kelet-szíriai és észak-iraki területeken az IS mostanra afféle kváziállamot hozott létre, amely a maga módján hivatali „apparátust” és bíróságokat tart fenn, emellett adót is szed – állítólag lényegesen kevesebbet, mint Aszad fennhatósága idején.
Mindebből az is következik, hogy a dzsihádista szervezet mára önfenntartóvá vált, vagyis a szunnita monarchiák közvetett segítsége csak a kezdőlökést adta meg nekik. Emellett ők rendelkeznek az elhódított területek kőolajlelőhelyei felett: becslések szerint az IS ma napi 9000 hordóval exportál, 25 és 45 dollár közötti árfolyamon, vagyis csak az olajbevételből egyetlen nap alatt legalább 225 ezer dollárra (mintegy 54 millió forintra) tesznek szert.
A kitermelt mennyiség egy része „hazai” piacon cserél gazdát, de van rá igény török Kurdisztánban és Aszad „maradék” Szíriájában is. Utóbbi ezért leginkább fegyverrel fizet, vagyis
az a képtelen helyzet állt elő, hogy a szír hadsereg olykor saját haditechnikájával néz farkasszemet.
Stephens szerint az első hallásra ellentmondásos helyzet nem példátlan a térségben, az 1975 és 1990 között dúló libanoni polgárháborúban is előfordult olyan, hogy rivális hadurak egymással üzleteltek.
Az IS ellen folytatott harc tehát éppen ezért nehéz: mostanra annyira beágyazódtak a térségben, hogy külső katonai segítség nélkül egyelőre nem lehet megtörni a befolyásukat. Államuk kezdetleges ugyan, de működik, a harctéri utánpótlás – a fiatalok fanatizálása révén – biztosított, a „polgárok” pedig függőségi rendszerbe kerültek az „állammal”, így lehetetlen megmondani, hogy a szervezet mennyire elfogadott.
Világos, hogy a helyzetet a szír és az iraki hadsereg nem képes egyedül kezelni, ahogyan esélytelenek lennének azok a szunnita törzsek is, amelyeket az amerikaiak kivonulása után végképp kiszorítottak a bagdadi – síiták dominálta – vezetésből, és ezért, jobb híján az IS fennhatósága alá kerültek.
