Bicske felé volt dolgom a múlt hétvégén. Esti vonattal mentem. A szerelvény zsúfolt volt a rajta utazó migránsok miatt, akiket a Déli-pályaudvaron dolgozó önkéntesek tettek fel a győri személyre. "Na, megvolt az első sokk velük kapcsolatban" – méltatlankodott hazatelefonálva a mögöttem ülő férfi.
Mondata jól tükrözte az általános hangulatot: a mintegy 30 idegen a vonat jól körülhatárolható szegleteiben – leginkább a WC környékén – foglalt helyet, a "magyarok" pedig lopva mertek csak rájuk nézni. Utána meg összesúgtak.
Mivel az alkalmi utasok a mellékhelyiséget körülülték, volt, aki inkább visszatartotta a sürgős dolgát, csak ne kelljen odamenni. Az einstandolt szakasz körül kellemetlen szag terjengett; ki tudja, mikor láttak (láthattak) vizet utoljára? Fél óra után begördültünk Bicske-alsóra, ahol leszálltak. Felszabadult sóhajok, pont olyanok, mint amik egy BKV-buszt járnak át, amikor egy csöves végre letámolyog róla. De innen vajon merre mennek?
Kedd délelőtt a Délinél. Gyakran járok arra, feltűnő, hogy az eddig a zöldséges mellett várakozó menekültek most nincsenek ott. Augusztus 1-jén módosult a menekültügyi törvény, alighanem ennek van ilyen gyors hatása: Szerbiát biztonságos országnak minősítették, könnyebben lehet visszatoloncolni a határsértőket.
Léderer András, a Migration Aid nevű civil szervezet helyi koordinátora azonban tud egy héttagú családról, akiket Bicskére irányítottak. Őket várjuk, de kiderül, hogy hiába: átmeneti szállásukon közölték, nem várnak a segítségre. Minket viszont vár a bicskei befogadóközpont vezetője, úgyhogy nem téblábolhatunk tovább, immár "mélymagyar" szerelvényen tartunk nyugat felé.
A vasúttól a központig semmi rendkívüli, onnantól a város északi határánál lévő táborig viszont 100 méterenként jönnek szembe a migránsok.
A helyiek biztonságérzetét az egyre-másra feltűnő rendőrjárőrök javítják, egyelőre sikerrel.
A befogadó állomásnál a készenlétisek járnak ki-be. Mi nem mehetünk be, ezért az intézmény igazgatójával az állomás előtt találkozunk.
Székely Béla nem ma kezdte, 22 éve foglalkozik menekültüggyel, de ilyen nyomásra ő sem emlékszik, még a délszláv háború idejéről sem:
"200 százalékos a kihasználtságunk, a 464 férőhelyre jelenleg 900-950 ember jut, de voltunk már 1000 fölött is".
Szerinte még legalább 1-2 hét, amire fel tudják mérni, hogy a múlt szombattól hatályos új szabályozás után normalizálódhat-e a létszám, de a korábban mért napi 80-100 jelentkezőnek már most csak a töredéke érkezik hozzájuk.
"Az itt elszállásoltak jellemzően Afganisztánból, Pakisztánból, Kongóból, Szomáliából vagy Bangladesből érkeztek. Konfliktusokkal terhelt országok ezek, ahol a kormányok nem képesek ellátni a feladatukat – mondja az igazgató, akit itt muszáj félbeszakítanom, de a kérdésemet elhárítja. – Nem az én feladatom minősíteni, hogy ezek biztonságos országok-e, mi az ide érkezők ellátásáért felelünk."
Azt viszont megtudjuk, hogy a Bicskére érkezők átlagosan 3-4 hetet töltenek a befogadó állomáson.
„Még mindig nem vagyunk célország, csak útba esünk Nyugat-Európa felé.
Sokan nem várják meg, amíg a menekültkérelmüket elbírálják – ez is egy nyitott tábor, akármikor kisétálhatnak –, és gyakran azok is elmennek, akiknek lenne esélyük a pozitív döntésre, de nem várják meg, mert hosszú távon nem Magyarországon képzelik el az életüket, hanem Nyugaton, mert esetleg ott vannak már rokonaik, vagy úgy érzik, jobban be tudnak illeszkedni a társadalomba, mint itt" – magyarázza az igazgató.
Székely Béla munkáját jelenleg 21 közalkalmazott segíti, de a dolgozói összlétszám az önkéntesekkel és a különböző uniós programok útján ide érkezőkkel együtt 40 körül van. A debrecenihez hasonló eset itt szerencsére még nem történt, bár "ha sokan vannak összezsúfolva egy helyre, könnyebben előfordul, hogy az emberek idegesebben reagálnak". A rendőrség jelenléte éppen ezért elengedhetetlen, még az olyan ártatlannak tűnő helyzetekben is, mint az ebéd előtti sorban állás.
És ha már az étkezésről esett szó: a táborlakók naponta háromszor kapnak enni, emellett jogosultak orvosi ellátásra, a gyerekeket iskolába járatják – ha összejön a létszám, szeptembertől külön osztály lesz nekik az egyik helyi iskolában –, illetve havi 7125 forint költőpénz kapnak.
Az igazgatóval folytatott beszélgetést a porta árnyékából végignézte három bentlakó. Odamegyek hozzájuk, és szerencsém van: egy-két szót beszélnek angolul. Irakból jöttek, egyikük, a 37 éves Hareb Fallúdzsában dolgozott könyvelőként, honfitársa, a 35 év körüli Ilfan Kirkukból érkezett. Tavaly szeptemberben keltek útra.
"Túl sok országban voltunk – mondja Hareb, majd a jó előre bekészített térképemen már mutatja is az útvonalat, amelynek Bicske csak egy állomása. –
Belgiumba akarok menni!
Ott jól bánnak a menekültekkel, több barátom ott van már, és azt mondják, 6 hónap alatt minden papírt megkaptak."
Épp ennyi ideje várnak Bicskén arra, hogy döntsenek a menekültügyi kérelmükről. Kissé érthetetlen, mi tart ennyi ideig, már ha minden szava igaz a történetüknek.
"Akkor keltem útra, amikor a Dáás (az Iszlám Állam arab rövidítése – a szerk.) lerohanta a várost.
Szunnita vagyok, nem volt választásom.
A kormányt és a hadsereget a síiták uralják, ha nem harcolok a Dáás ellen, akkor ők ölnek meg, ha viszont a Dáás tudja meg, hogy katona vagy rendőr vagyok, akkor ők” – meséli Hareb, aki szerint a dzsihádisták titka a széles nemzetközi támogatás. Ő maga is látott csecseneket, afgánokat vagy épp európaiakat.
Ezen a ponton arra kér minket, ne fotózzuk le, mert a még Fallúdzsában élő családja könnyen bajba kerülhet. Sok mindent hallok otthonról: a férfiaknak szakállt kell viselniük, ez a farmer, amit most hord, biztosan nem lenne jó.
"Ez sem" – veszi át a szót Ilfan, majd egy pillanatra felhúzza az ingujját, és megmutatja a karjára varrt női alakot. A szavakat egyre nehezebben találja, de szerencsénkre arra jön egy angolul jól beszélő ismerőse, akinek hála ő is felszabadultabban beszél.
"Az izraeli CIA-nál dolgoztam"
– mondja, amikor a múltjáról érdeklődöm. "Micsoda?! A Moszadnál?" – kérdezem pislogva, innentől elég nehéz mindent elhinni, amit mond.
Ő azonban kitart emellett: "Az volt a dolgom, hogy a turistákat figyeljem. Kirkuk vallásilag elég vegyes hely, stratégiailag fontos helyen fekszik, talán ezért volt fontos az izraelieknek. Veszélyes munka volt, de szerettem. Mondjuk más lehetőség nem nagyon volt" – állítja a kurd férfi, de arra nem ad egyértelmű választ, hogy ha ilyen fontos munkája volt, mit keres Bicskén, és egykori munkaadója miért nem mentette ki őt. Meggyőzésképp mutat pár képet, amit a pesmergáknál (kurd harcosoknál) századosként szolgáló bátyjától kapott.
A jó ideje hallgatag Hareb ezen a ponton elnézést kér, de a helyét átveszi Ilfan földije, a 30 éves Abdullah. Az angol neki is nehezen megy, német szavakat kever közé, úgyhogy németül folytatjuk. Az Erbil mellől származó fiatalember még 2000-ben került ki Bonnba, autószerelőként dolgozott, de tavaly nyáron hazatért. Nem bírta sokáig, most megint Németország felé tart.
Sok minden szóba kerül: biztos például abban, hogy lesz egyszer független Kurdisztán, de annál, ami most otthon történik, még a kurdokkal kegyetlenkedő Szaddám Husszein idején is jobb volt:
"Lehet akármennyi olajunk, nyugalmunk soha nem lesz!"
És hogy mit érez itt nálunk? "Szeretem Magyarországot, de sok a papírmunka – mondja Abdullah, de hamar kiderül: neki Nyugat-Európa is csak átmenet. – Mit gondol, hova tartok? Haza akarok menni!"