Nincs jogunk nem segíteni

Nem volt egyszerű dolgunk, amikor elkezdtük írni ezt a cikket, mert Németország közben lezárta a határait, hogy enyhítsen az elsősorban Münchenre nehezedő migrációs nyomáson. Vagyis mi még a végtelen elfogadás időszakát tapasztaltuk meg a bajor fővárosban, de már akkor látszott, hogy ez így sokáig nem tartható. A helyiek már-már naivitásba hajló fogadókészségét azonban nem hagyhattuk szó nélkül. 

Riportunk előző részében Budapestről Münchenbe kísértünk migránsokat. A 7,5 órás vonatút alatt kiderült, hogy sokan abban sem biztosak, merre tartanak, csak abban, hogy Magyarországot nyugati irányban akarják elhagyni, és minél előbb. Az elsődleges cél Németország, de azt most még senki sem tudja megmondani, hogy ott meddig tart az emberek türelme – a vasárnap elrendelt átmeneti határzár mindenesetre elég intő jel.

Óriási a nyomás

Most körbejártuk a bajor fővárosba érkező migránsok fő elosztóhelyét, a főpályaudvart. Ide – legalábbis a határzárig – nemcsak a budapesti railjetekről özönlöttek az emberek: jöttek Dél-Európából induló vonatokkal vagy délbajor városokból, Passauból és Rosenheimből is.

Befogadásra várva Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

Bár Münchenre most valóban óriási nyomás nehezedik az Ausztrián eddig átrohanó napi több (tíz)ezer migráns miatt, Bajorország mégis arányosan részesül a Németország által elhelyezett menekültekből: 15 százalékuk kap itt menedéket.

Még jó, hogy németek

Ez persze aligha változtatott azon, ahogy a főpályaudvar környéke a múlt héten kinézett. Az volt az érzésünk, hogy

az őskáosz hiánya egyetlen dolognak volt köszönhető: Németországban vagyunk.

Amint befutott egy-egy szerelvény, amivel várható volt, hogy migránsok érkeznek, több tucat rendőr jelent meg a peronnál, végtelen fegyelmezettséggel és udvariassággal.

"Nem arra! Arra!" Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

A vonat érkezése után összeterelték a leszállókat – közben a nem migráns utasok egy peron szélén távozhattak –, és 10-15 perc alatt megértették velük, hogy mi fog következni: először az önkéntesek által fenntartott helyiségbe vezették őket, ahol élelmet, ruhát – és nem utolsósorban felvilágosítást – kaptak.

Nincs jogunk nem segíteni

„A főpályaudvaron 25 emberünk van szolgálatban, 4 órás váltásokban, München-szerte összesen 120. Sokan beszélnek arabul és más nyelveken” – mondta az Origónak Katia Kühne, a pályaudvaron tevékenykedő önkéntesek szóvivője. Katia 28 éves, médiamenedzsmentet tanul, de valószínűleg ilyen éles tesztre ő sem gondolt: folyamatosan kérdezik őt az újságírók.

A köszönet szavai mindenhol Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

Mi például azt próbáltuk megtudni, nem érzi-e, hogy a jóindulatuknak is van határa, vagyis hogy Németország befogadóképessége sem végtelen:

„Amíg háború van, és az emberek féltik az életüket, addig nincs jogunk azt mondani, hogy nem tudunk segíteni nekik.

Vállalni kell – és az EU-nak is vállalnia kell – ezt a kihívást; ha kinyitod a szíved, van esély arra, hogy más vallásúakat is befogadhatsz.” Kiderült az is, hogy – hasonlóan budapesti kollégáikhoz – ők is a közösségi oldalakon szerveződtek, „mert érezték, hogy segíteni kell”.

Csakhogy nem mindenki Szíriából, az életveszélyből érkezik, sokan a jobb élet reményében jönnek, vetettük fel.

Nem biztos, hogy mindenki az életveszély elől menekül Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

Katia egy pillanatra azért elgondolkozott, mielőtt válaszolt: „Nem jöhet mindenki egy országba, aki jobb életet szeretne, de ennek esélyét sem tagadhatjuk meg, egy év múlva talán okosabbak leszünk, hogy jól csináltuk-e, de szerintem Angela Merkel intézkedései nemcsak a menekültek, hanem Európa érdekében is születnek, még ha most nem is feltétlenül úgy néznek ki.”

Miért ne adjak?

Eközben pár méterrel arrébb, az önkéntesek bázisára a migránsokon kívül folyamatosan érkeztek az adományozók is. Akik ruhát hoztak, azokat kénytelenek voltak elküldeni, mert már nem tudtak a ruhákkal mit kezdeni.

Tanja két teli szatyornyi tisztálkodási szerrel érkezett, ezt hálásan fogadták.

„Nekem annyi mindenem van, miért ne adhatnék nekik?

– válaszolja, miután megkérdeztük, mi hozta őt ide, majd így folytatja. – Mindenkit nem fogadhatunk be, de most még van nekik hely. A baráti körömben nincs olyan, aki ez ellen lenne, legfeljebb olyanok, akik azt a kérdést vetik fel, hogy meddig leszünk képesek ezt csinálni.”

Tanja és az adomány Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

És hogy mit gondol a pályaudvaron tapasztalható, közel sem ideális állapotról? „Nem zavar a látvány. München egy nemzetközi város, hozzászoktam ehhez a környezethez. Nemsokára beállok önkéntesnek egy infopultba.”

Hauptbahnhof Zirkus

Tanja ugyan elnéző volt, de azt kár tagadni, hogy

a főpályaudvar környéke olyan volt, mint egy kórház, egy segélyközpont és egy cirkusz bizarr elegye.

A helyiek tisztelettel vegyes kíváncsisággal kémlelték, amint a menekültek eltűntek a pályaudvar északi bejáratánál felállított sátrakban, miközben a vakuk folyamatosan csattogtak a „sátras zónát” körülvevő kordon mellett.

Öt méterre a pályaudvartól Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

Arabul beszélő helyiek beszélgettek frissen érkezett honfitársaikkal a rögtönzött kerítés két oldalán, bent pedig az emeleti éttermekben kávézgató helyiek álltak kíváncsi libasorba, amikor befutott egy-egy migránsvonat.

Ezt muszáj látni Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

A látvány persze nem csak a helyiek számára szokatlan. „Olaszországból jöttem, kivettem két nap szabadságot, hogy lássam, mi folyik itt” – mondja Giulia, akit éppen plüsskutyaosztás közben kapcsoltunk le pár kérdésre. Mint mondja, Olaszországban közel sem ilyen jó a helyzet, nem volt semmi megszervezve, az embert még segíteni sem hagyták.

Giulia ajándékával Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

Nagyon tüchtig

A müncheni szervezettségre amúgy tényleg nehéz volt szavakat találni. Miután beszéltek az önkéntesekkel, a migránsokat orvosi vizsgálatra vitték, majd regisztrálták őket.

Végre a buszon Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

A vonat érkezése után legfeljebb egy órával már a buszra várakoztak, ami elvitte őket a müncheni befogadóállomásokra, ahol eldől, kit melyik tartományba visznek tovább – már ha van türelmük megvárni az átlagosan öt hónap alatt meghozott döntést, és nem mennek tovább Dánia felé.