Emlékszik, mit csinált október harmadikán? Mi volt az első reakciója, amikor meghallotta, hogy bombatámadás érte az Orvosok Határok Nélkül afganisztáni kórházát?
Mindig ugyanaz az első reakcióm. Sajnos nem ez az első eset, hogy bombatalálat ér minket.
Háborúban ez minden segélyszervezettel, a Vöröskereszttel is előfordul.
Ettől persze még teljességgel elfogadhatatlan. Kunduzban az amerikaiak bombáztak, nem sokkal később Jemenben a szaúdiak, de attól még mindkettő szégyen és törvényellenes.
Lát arra bármilyen esélyt, hogy a jövőben ezeket el lehessen kerülni?
Miért, maga lát?
Nem igazán.
Na, ugye. De higgye el, az önkéntesek pontosan ismerik a veszélyeket, ettől még nem maradnak otthon. Azért mennek oda, hogy az áldozatokon segítsenek.
Persze hogy mindenkiben van egy kis félelem, az nem egy betegség, amit gyógyítani lehet.
De ha valaki fél, ne menjen háborús övezetbe.
Mi motiválja? Ha egy járókelő odamenne magához az utcán, és megkérdezné, miért kell odamenni, mit mondana?
Orvos voltam, mindig is az maradok, számomra nincsenek határok, a mások szenvedése ugyanúgy az én szenvedésem is. Ezért hoztam létre az Orvosok Határok Nélkül szervezetet, egyszerűen szükség volt rá. Pedig a kezdetekkor még sokkal nehezebb volt, nem volt felhatalmazásunk, hogy segítsünk a sebesülteknek a frontvonal másik oldalán. Mégis megtettük, mert nekünk minden beteg ugyanolyan fontos volt.
Sokan akkor jegyezték meg a nevét, amikor 1979-ben megszervezte, hogy az Ile de Lumiére kórházhajó vietnami menekülteken segítsen a dél-kínai tengeren. Mire gondol, amikor most eszébe jut?
Kezdetben az egész akció illegális volt, de nem törődtünk vele. Később aztán megkaptuk az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának a támogatását. Hosszú időbe telt, a munkánknak meglett az eredménye, hiszen az európai országok, köztük Franciaország több mint 100 ezer vietnami menekültet fogadott be.
Ha most visszanéz, látja ennek bármilyen hátrányát az országomra nézve? Ugye, hogy nem.
Épp ellenkezőleg: nagyon hasznos tagjai lettek a francia társadalomnak.
Elképzelhetőnek tartaná ugyanezt a mai menekültválság idején?
Szégyen, hogy most ugyanez történik a Földközi-tengeren, ahol a gyermekeink játszanak a strandon.
Mi pedig semmit nem tettünk az elején,
pedig ott van a haditengerészeti bázis Toulonban, küldhettünk volna hajókat. Amikor pedig mégis megtettük, már nagyon késő volt. Mi a tanulság? Európából kezd kiveszni a könyörületesség, egyre önzőbbek vagyunk.
Mégis miért?
Mert gazdagok vagyunk, és nem akarjuk átvállalni a terheket.
Ez azért nem minden uniós országra igaz.
Valóban. Jelenleg
Angela Merkel német kancellár az, akik megmenti Európa becsületét.
Kinyitotta a határt a menekültek előtt, ami még akkor is fantasztikus példa, ha most éppen szigorítani kell, hogy ellenőrizni tudják az érkezők nagy számát. Az év végéig Németország 800 ezer menekültet fog befogadni. Lehet, hogy most sokan vitatják, de higgye el, lépésről lépésre meg fog történni.
A német kormány törekvései ellenére egyre többen vallják azt, hogy a menekültáradatot meg kell állítani. Vegyük például Magyarországot.
Magyarország ellentmond a tényeknek, a menekültek nem akarnak itt maradni, csak át akarnak haladni az országon. Önök nemcsak az Európai Unió, hanem Schengen tagjai is, ahol a határokat csak rendkívüli esetben szabad lezárni.
Ha az ellenőrzés miatt kell szigorítani a határőrizetet, azzal nincs semmi baj, de fal építését teljesen ellenzem.
A lehető legrosszabb dolog pedig a menekültek szétválasztása. Nem a gazdasági migránsokra, a menekültekre gondolok. Köztük nem lehet különbséget tenni, az ő szenvedésük ugyanis mindig ugyanaz.
Ha ma lenne Franciaország külügyminisztere, milyen megoldást javasolna?
Befogadnám őket, de hát ezt már mondtam. Ha egyszer már befogadtunk több mint 100 ezer vietnamit, akkor most is meg tudunk birkózni ugyanennyivel. A terheket meg kell osztani egymás között, ez volt az Európai Bizottság első javaslata is. Ha ezt rögtön mindenki elfogadta volna, akkor semmiség lett volna az egész. Hány menekült van most Olaszországban? 150 ezer. És Görögországban? 240 ezer, és ők egyelőre ott is maradnak.
De nemcsak a terheket, hanem a perspektívát is meg kell osztanunk. Teljesen igazságtalan a dublini rendeletnek az a fejezete, amely kimondja: ott kell regisztrálni a menekülteket és lefolytatni az eljárást, ahol először az EU területére léptek. Ez egy földrajzi alapú döntés volt, márpedig egy ország kormányát meg lehet változtatni, a földrajzi elhelyezkedését nem.
Ez nagyon igazságtalan.
Ha van európai álom, akkor lennie kell európai hozzáállásnak is, hiszen a menekültek megsegítése nemcsak morális, hanem törvényileg előírt kötelességünk is.
Nem hiszem, hogy ez könnyű lesz. Magyarországon a kormány például plakátokon hirdeti, hogy az országot meg kell védeni az „illegális bevándorlóktól”.
Egyet kérdezek csak. Mit tettünk mi, amikor a magyarok 1956-ban menekültek? Örömmel üdvözöltük, és befogadtuk őket. Kérem, ezt soha ne felejtsék el.
Nem tettünk különbséget katolikus, protestáns, zsidó magyar között.
Szégyen jó és rossz emberekre osztani azokat, akik az életüket teszik kockára, hogy megmentsék a családjukat. A szenvedés ugyanis nem tesz különbséget emberek között.