A politikai folyamatokra való közvetlen ráhatás lehetősége híján a köztársasági elnöki pozíció Magyarországon jobbára a ceremoniális és a reprezentációs feladatokban merül ki.
Göncz Árpád tízéves elnöksége legjavát is a többtucatnyi magas rangú találkozója tette ki, és mivel egy történelmi időszakban volt az ország legfőbb közjogi méltósága, az őt felkereső, illetve az általa meglátogatott politikusok névsora is kivételes.
Budapesten az 1990 utáni években ma már történelminek csengő nevek egész sora tette tiszteletét, a korabeli beszámolókból szemlézve pedig világosan látszik, mekkora várakozással volt a külvilág a keleti blokkból a Nyugat felé tartó Magyarország és régiója iránt.
A britek például kiemelkedtek a mezőnyből. Margaret Thatcher akkori miniszterelnök alig fél évvel az első demokratikus választások után már a magyar fővárosba látogatott. A Göncz Árpáddal folytatott találkozón a brit kormányfő arról a szerepről beszélt, amelyet a kelet-közép-európai kis államok játszanak a térség demokratizálódási folyamataiban: Thatcher szerint a példaadás szempontjából Magyarország kulcsszerepet tölt be a régióban.
A konzervatív politikus legfőbb üzenete azonban az Antall József miniszterelnökkel folytatott találkozón hangzott el, amikor azt mondta: Nagy-Britannia fenntartás nélkül, teljes szívvel támogatja Magyarország törekvését, hogy társulási szerződést kössön az Európai Közösségekkel.
A Budapest–London-tengelyen az államfők is aktívak voltak. Göncz Árpádot 1991 novemberében a Buckingham-palotában fogadta II. Erzsébet, az uralkodó pedig viszonozta is a látogatást: 1993 májusában Magyarországra utazott. A köztársasági elnök a következő szavakat intézte hozzá:
Célunk, hogy a magyar nép ismét foglalja el méltó helyét az európai népek családjában.
A két államfő 1999 júniusában is találkozott Londonban.
II. Erzsébet budapesti látogatása előtt néhány héttel Göncz Árpád egy másik fontos találkozón vett részt: 1993. április 22-én Bill Clinton amerikai elnöknél járt a Fehér Házban. Mi más lett volna akkortájt a megbeszélés témája, mint a délszláv háború és Magyarország euroatlanti integrációja.
Az elnöknek megfogalmazott szavai ma is elgondolkodtatóak: „Térségünknek tíz évre van szüksége ahhoz, hogy beilleszkedjék Európába, ám ha nem kap ehhez technikai segítséget, piacokat, tőkét, az integráció aligha sikerülhet, márpedig akkor a Nyugat sokkal nagyobb árat fizetne a kudarcért, mint amibe most a támogatás kerülne.”
Göncz Árpád egyúttal felhívta Clinton figyelmét arra, hogy
mennyire fontos Oroszország mellett Ukrajna támogatása is,
hiszen a közép-európai frontállamok stabilitása nem csak Oroszországon múlik.
Clintonnal nem ez volt az egyetlen négyszemközti találkozó, 1999 júniusában, a koszovói válság kellős közepén is járt nála. Az amerikai elnök akkor közölte: reméli, hogy „az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozatot tud hozni a koszovói rendezésről, és
amint megkezdődik a szerb erők kivonása Koszovóból, a NATO kész beszüntetni a Jugoszlávia elleni légitámadásokat”.
Ha már Koszovó és légitámadások: az ENSZ felhatalmazása nélkül indított NATO-akciót a Clinton–Göncz-találkozó előtt néhány héttel bírálta éles hangon a köztársasági elnök egyik illusztris vendége, Nelson Mandela.
A Nobel-békedíjas néhai dél-afrikai elnök nem kertelt: „Fenntartás nélkül elítélem a Milosevic vezetésével Koszovóban zajló etnikai tisztogatást, de
a NATO felelőtlen lépésre szánta el magát, amikor az ENSZ megkerülésével lépett akcióba, ráadásul a hadműveleteknek ártatlan polgári áldozatai vannak.
(…) Jelcin orosz és Clinton amerikai elnöknek kötelessége leülni tárgyalni, s békés megoldást kidolgozni Koszovóról.”
Apropó Jelcin. Göncz Árpád 1992 végén kétszer is találkozott vele. Októberben, Moszkvában, annak ellenére, hogy a látogatás nem hivatalos volt, mert az államfő Kő a kövön című drámája ősbemutatójára utazott az orosz fővárosba, de azért beiktatták a programba a Jelcinnel való találkozót.
Az ott elhangzottakat bárki elmondhatná ma is: Magyarország európai integrációja „nem jelenti a magyar külpolitika többlábúságának feladását, mint ahogy azokét az értékekét
sem, amelyek korábban is megvoltak a kétoldalú viszonyban. (…)
Magyarország és Oroszország között nincsenek ellentétek vagy ellentétes érdekek.”
Borisz Jelcin 1992 novemberében viszonozta a látogatást. Magyar kollégája akkor azt mondta neki, hogy „Magyarország közvetítő láncszem és nem ütközőzóna kíván lenni Kelet- és Nyugat-Európa között”.
A 1990-es évek elejének egyik legfontosabb külpolitikai aktusa a visegrádi együttműködés felélesztése, amelynek Göncz Árpád ugyancsak fontos szereplője volt. Bizonyára nem volt hátrány, hogy
Lengyelországnak és Csehszlovákiának akkoriban ugyancsak író és/vagy emberi jogi harcos elnökei voltak: Lech Walesa és Václav Havel.
A korabeli beszámolók jól tükrözik a baráti hangulatot. „A köztársasági elnök úgy vélekedett, hogy Walesa államfő személyében közvetlen embert ismerhetett meg. Nyitott politikus, s kész mindenfajta együttműködésre” – olvasható a magyar és a lengyel államfő első (1991-es budapesti) találkozójáról írt tudósításban.
A csehszlovák elnökkel, ha lehet, még jobban érezte magát: „A találkozó meleg, baráti hangvételét már jó előre megalapozta, hogy három jeles író ült az asztal mellé: Václav Havel és Göncz Árpád mellett Konrád György, a Nemzetközi Pen Club elnöke foglalt helyet.”
A hangulat annyira baráti volt, hogy az akkori közbeszédet uraló bős-nagymarosi vízlépcső ügye fel sem vetődött, mondván, azt a szlovák féllel kell megvitatni.
Lengyel vonalról Göncz Árpád fogadott egy Walesánál is illusztrisabb vendéget: 1991 augusztusában – a katolikus egyházfők közül elsőként – II. János Pál pápa járt Budapesten.
Göncz Árpád akkori mondataihoz nehéz lenne bármit is hozzátenni: „Mind a lengyel, mind a magyar nép emelt fővel állhat a világ színe elé, hiszen az első sebet e két nemzet ejtette a diktatórikus világrendszeren. 1956 küzdelmei napjainkra nyerték el értelmüket: hazánk független és szuverén állam."