A fizikai, a kémiai, az orvosi és az irodalmi díj után, de a közgazdasági előtt osztják ki. A díjazott itt is Alfred Nobel vagyonának kamataiból részesedik, idén 8 millió svéd koronával (mintegy 270 millió forinttal). A többi, Svédországban kiosztott plakettől eltérően a Nobel-békedíjat a norvég fővárosban, Oslóban adják át.
Állítólag azért itt, mert Nobel azt gondolta, hogy a halálakor perszonálunióban lévő Svédország és Norvégia közül az utóbbi kötődik kevésbé katonai hagyományokhoz (biztos indok nincs).
Az először 1901-ben átadott elismerés a hat közül az egyetlen, amelyet
nemcsak személyek, hanem szervezetek is megkaphatnak – és gyakran meg is kapják.
Talán az sem véletlen, hogy ennek kiosztása maradt el a legtöbbször: az elmúlt 114 évben összesen tizenkilencszer nem sikerült megtalálni azt, aki „a legtöbbet tette a nemzetek barátságáért, a fegyveres erők csökkentéséért vagy megszüntetéséért, illetve a békekongresszusok tartásáért és előkészítéséért”.
A jelöltek száma az elmúlt években folyamatosan rekordot döntött, idén 273 esélyest – 205 személyt és 68 szervezetet – tartanak számon. A díjat a norvég Nobel-bizottság ítéli oda hosszú kiválasztási procedúra után. Előzőleg ehhez a szervezethez futnak be a jelöltek nevei; javaslatot az tehet, aki „arra érdemes”: korábbi díjazottak, a nemzetgyűlések és kongresszusok tagjai, egyetemi tanárok, nemzetközi bírók és különleges tanácsadók.
Nekik a szabályok szerint titokban kell tartaniuk, kit ajánlottak, a díjkiosztó ceremónia előtti hetekben csúcsra járatott pletykáknak – ezekről mostanában Angela Merkel tudna mesélni – tehát semmilyen hivatalos alapjuk nincs.
A jelöltek nevei legalább 50 évig titkosak, így biztos tudásunk egyelőre csak az 1901 és 1964 között nevezettekről van.
Évről évre lehetne csemegézni a kétes történelmi figurák közül, de Benito Mussolini 1935-ös és Joszif Sztálin 1945-ös felterjesztése valószínűleg elviszi a pálmát.
Az előbbi példákból is látszik: a Nobel-békedíjak jogosságát elég ritkán övezi teljes konszenzus. Vannak persze olyan díjazottak – Martin Luther King, Malala Juszafzai, Teréz anya, Lech Walesa vagy Nelson Mandela – akiknek érdemeit elég nehéz elvitatni, de
előfordul, hogy egyeseket afféle megelőző szándékkal tüntetnek ki,
miközben mások – például Mahatma Ghandi, négyszer is – hoppon maradnak.
Barack Obama 2009-es Nobel-békedíja például tipikusan „megelőző szándékú” lehetett. Abban az évben lépett hivatalba az afganisztáni és az iraki katonai inváziót megindító George W. Bush után, a változás jelszóba csomagolt választási ígéretei miatt óriási várakozásokkal: be akarta fejezni a két háborút, sőt Guantánamót is be akarta záratni.
Ma már tudjuk: egyedül Irakból sikerült kivonulni, de az Egyesült Államok által hagyott törékeny politikai rendszer néhány év alatt a ma is tapasztalható káosz egyik biztos előzménye volt.
Valószínűleg történelmi pillanat volt, amikor Nobel-békedíjas Obama szerdán megkövette az 1999-ben kitüntetett Orvosok Határok Nélkül nevű szervezetet, amiért – „tévedésből” – porig bombáztak egy általuk fenntartott afganisztáni kórházat.
Nem kevés vitát váltott ki az Európai Unió díjazása 2012-ben. Noha a hivatalos indok, amely szerint az unió az utóbbi hat évtized – határain belüli – békéjének egyik szavatolója volt, nehezen vitatható, három évvel ezelőtt már
világosan látszottak azok az ellentétek, amelyek az idei migrációs válság alatt még kivehetőbbé váltak:
a centrum és a periféria országainak ellentéte, észak és dél életszínvonalának markáns különbsége vagy a nemzetállami hatáskörök és a mélyebb integráció propagálóinak évtizedes vitája.
Ha idén tényleg megkapja, Angela Merkel Nobel-békedíja mindkét oldalnak olaj lesz a tűzre.
Rendszeresen megkérdőjelezik a közel-keleti vezetők békedíjait.
Az 1978-as Camp David-i békefolyamat két főszereplőjét – Anvar Szadat egyiptomi elnököt és Menáhém Begin izraeli miniszterelnököt – még abban az évben díjazták (az egyezséget letárgyaló Jimmy Carter amerikai elnök 2002-ig várt erre), hasonlóan az 1993-as oslói egyezséget szentesítő és a következő évben elismert Jasszer Arafat palesztin elnökhöz és Jichák Rabin, illetve Simon Peresz izraeli kormányfőkhöz.
Pillanatnyi fellángolások voltak,
mert az izraeli-palesztin viszonyban máig nincs áttörés.
Ha Oroszországban megkérdeznénk az utca emberét, valószínűleg bosszúsan emlegetné Mihail Gorbacsov 1990-es kitüntetését, mint ahogy az 1973-ban nyertes Henry Kissinger amerikai külügyminiszter és Le Duc Tho vietnami kommunista vezető személye is némiképp meghökkentő (noha utóbbi visszautasította a díjat). A kettejük által fémjelzett 1973-as párizsi békeszerződésnek ugyanis
érdemi hatása nem volt a vietnami háborúra,
hiszen az még több mint két éven át, Saigon elestéig folytatódott.
Utólag legalább ennyire szürreális Aristide Briand francia és Frank B. Kellogg amerikai külügyminiszter 1926-os és 1929-es Nobel-békedíja. A két politikushoz fűződik a róluk elnevezett 1928-as paktum, amelynek aláírói kinyilvánították, hogy az egymás közti vitáikat kizárólag tárgyalásos úton rendezik. Tizenegy év múlva kitört a második világháború.