Nyolc éve, egy meleg nyári estén Dragan Dabić elhagyta belgrádi lakását, és világoskék pólóban,
szalmakalapban, fonott kosárral a kezében, hátizsákkal a vállán felszállt a 73-as buszra.
Már a külvárosban járt, amikor rendőrök állították meg a járművet. Civil ruhás nyomozók szálltak fel, kettő elöl, kettő hátul. Az utasok először azt hitték, ellenőrök szállták meg a buszt, ezért kelletlenül előkeresték a jegyüket. A szalmakalapos öregúr is a zsebébe nyúlt a bérletéért, amikor az egyik rendőr megragadta a karját.
„Dr. Karadžić?” – kérdezte. „Nem, én Dragan Dabić vagyok” – tiltakozott az idős férfi. „Nem, ön Radovan Karadžić” – ismételte a rendőr.
Az idős férfi ekkor már tudta, hogy nincs visszaút.
Tisztában vannak a felettesei azzal, hogy mit csinál?”
– kérdezte, de nem volt szerencséje. A szerb hatóságok pontosan tudták, mit tettek: elfogták a világ egyik legkeresettebb háborús bűnösét, aki 13 éve bujkált az igazságszolgáltatás elől.
A volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnöket vizsgáló hágai Nemzetközi Törvényszék (ICTY) csütörtökön az elmúlt évtizedek legfontosabb döntését hozhatja meg: nyolc év elteltével ítélkezik Radovan Karadžić ügyében.
Az ENSZ törvényszékének nem lesz könnyű dolga. Slobodan Milosević pere sem volt egyszerű, de ő még az ítélethirdetés előtt, a börtönben meghalt. Karadžić perében az a legfontosabb kérdés, hány vádpontban találják bűnösnek az ellene felhozott tizenegyből. Nem tudni azt sem, melyek lesznek azok a bűncselekmények, amelyekben megállapítják az egyéni felelősségét, és a bíróság szerint
mekkora volt a szerepe a srebrenicai népirtásban.
Az, hogy a volt elnököt elítélik, mindenki számára nyilvánvaló, kivéve magát Radovan Karadžićot. Az egykori politikus a Balkan Insightnak levélben adott interjúban még a saját ügyvédjének is ellentmondott, amikor azt állította: fel fogják menteni.
„Tudom, mit akartam, mit tettem, és még azt is, miről álmodtam. Nincs olyan bíróság a világon, amelyik elítélne, lényegtelen, hány magas rangú boszniai szerbet ítéltek már el” – üzente a börtönből a volt boszniai szerb elnök.
Radovan Karadžić tagadta, hogy tömeggyilkosságokra adott volna parancsot, sőt magát egyenesen
a béke fenntartójának nevezte.
Nem fukarkodott a jelzőkkel akkor sem, amikor kijelentette: szerinte inkább dicsérni, nem pedig elítélni kellene azért, amit a béke érdekében tett. A tömeggyilkosságokért pedig semmilyen felelősséget nem vállal.
Amerikai ügyvédje már óvatosabban fogalmazott. Peter Robinson azt mondta, „meglepődne”, ha ügyfelét elítélnék a srebrenicai mészárlásért, viszont azt már elképzelhetőnek tartja, hogy a kisebb vádpontokban bűnösnek találják. Az ügyvéd azt sem felejtette el megemlíteni, hogy a volt elnök pere a politikai áthallások miatt egyáltalán nem volt kiegyensúlyozott.
„Egy Karadžićhoz hasonló embert védeni egy nemzetközi bíróság előtt olyan, mintha egy mozgó vonatot próbálnék megállítani”
– nyilatkozta.
Akármi is lesz a hágai per kimenetele, egy nagy kérdés még mindig marad: enyhülést hoz-e az egykori áldozatok családtagjainak, és új korszakot nyit-e Bosznia és Hercegovina, illetve Szerbia történelmében. Az 1992 és 1995 közötti háborúban becslések szerint körülbelül 100 ezer ember halt meg, a legtöbb boszniai szerb azonban a mai napig úgy gondolja, hogy egykori vezérük ártatlan.
Szabadon kellene engedni, semmilyen bűnt nem követett el”
– foglalta össze a sokak által osztott véleményt egy háborús veterán.
Még nála is elfogultabbak a Szarajevótól 16 kilométerre fekvő Pale lakói, akik úgy gondolnak a háborús bűnökkel vádolt vezetőre, mint aki felvirágoztatta kis hegyi falujukat, miután támogatóival együtt oda vonult vissza az ostromlott boszniai fővárosból.
„Fáj a lelkünk Radovanért. Ki tudja, hogyan ítélik majd meg az ellenségei” – mondta egy nyugdíjas annak a palei kollégiumnak a megnyitóján, amit Karadžićról neveztek el a város vezetői.
Hasonlóan gondolkoznak az elnök szülőfalujában, a montenegrói Petnicában, ahol az összes lakos vezetékneve Karadžić. Rokonai úgy gondolják, hogy
a hágai törvényszéket csak azért hozták létre, hogy megbüntessék a szerbeket.
„Radovan jó ember. Azt tette, amit bármelyikünk megtett volna, hogy megvédje a szerbeket” – mondta unokatestvére, akinek véleményét szinte mindenki osztja a településen. A szemükben az egykori elnök egy okos falusi fiú, aki elment a nagyvárosba, hogy jót cselekedjen.
Petnicában nem látják szívesen az újságírókat, és nem szeretik a kérdezősködést sem. Sokan még élénken emlékeznek arra az időszakra, amikor egymás után érkeztek a rendőrök a faluba, mert elterjedt a híre, hogy a volt elnök egy barlangban bujkál. Voltak, akik az
ötmillió dolláros vérdíjra
pályáztak, de olyanok is akadtak, akik mindenüket arra tették fel, hogy kézre kerítsék a szökevényt.
Azt, hogy közülük hányan cselekedtek magánszorgalomból, és hányan politikai parancsra, utólag is nehéz megbecsülni. Az ugyanis a mai napig nem világos, hogy a háborút követően Karadžić hogyan tudott még 13 évig bujkálni, miközben a teljes nemzetközi közösség őt kereste.
Annyi biztos, hogy az idén hetvenéves volt elnök a háború után viszonylag nyíltan élt Boszniában, mert a NATO nem akarta megkockáztatni a törékeny békét azzal, hogy letartóztatják. Ezzel azonban elkövettek egy nagy hibát: időt adtak neki, hogy másfél évtizedre kicsússzon a kezük közül, ami 1997-ben meg is történt: Karadžić szőrén-szálán eltűnt.
Felszívódása leginkább az amerikaiakat bosszantotta, a második ciklusának végén járó Bill Clinton elnök el is határozta, hogy külpolitikájának Karadžić elfogása lesz a legfontosabb feladata. A volt elnökre vadászott a CIA, a nemzeti hírszerzés és az MI6 is:
ő lett a világ legkeresettebb embere.
Julian Borget, a The Guardian újságírója a balkáni háborús bűnösök elfogásáról írt könyvében azt állította: a hajtóvadászat a CIA későbbi elnökét, az akkor tábornokként szolgáló David Petraeust is teljesen magával ragadta. Beosztottjaival együtt gyakran még éjjel is felkeresték Karadžić feleségét, abban reménykedve, hogy a férje nyomára vezeti őket.
Az embervadászat egyik legbizarrabb epizódja Borget szerint az volt, amikor az amerikaiak egyik katonája gorillajelmezben feküdt órákig a földön egy út mellett, ahol Karadžić konvoját várták. Abban reménykedtek, hogy a volt elnök testőreit meglepi a látvány, és legalább annyi időre lelassítanak, hogy megrohamozhassák a kocsit. Nem volt szerencséjük, a konvoj soha nem érkezett meg. Később kiderült, hogy Karadžić már rég Szerbiában volt, ahova
az éj leple alatt, csónakkal kelt át.
Ami ezután történt, azt a nyugati országok titkosszolgálatai is csak a rémálmaik között emlegetik. Miközben az egész világ Karadžićot kereste, a Szerbiában meghúzódó volt politikus még egy verseskötetet is megjelentett – Oroszországban irodalmi díjat is kapott érte.
A történet 2005-ben még bizarrabb fordulatot vett. Ekkor egy magas, nagy szakállú férfi kopogtatott a híres belgrádi látnok, Mina Mimić ajtaján. Az ismeretlen Dragan Dabić néven mutatkozott be, és azt állította, New Yorkból jött haza, és bár a papírjai elvesztek az úton, tanulni szeretne a mestertől.
„Úgy nézett ki, mint egy szerzetes, aki valami rosszat tett egy apácával” – emlékezett vissza később a találkozóra Mimić, aki akkor még nem tudta, hogy Karadžić jelentkezett nála, aki
a szerb titkosszolgálaton belüli támogatóitól kapott új személyiséget.
Dragan hamar felvette a David nevet, és keresett misztikus gyógyító lett. Ingás, akupunktúrás és homeopátiás kezelést kínált, és a tévében is szerepelt. Még egy ismert belgrádi szexológussal is dolgozott, aki meddő férfiaknak kínált kezelést. Ketten azt állították, hogy még a spermák is gyorsabbak lesznek, ha Dabić kézrátétellel kezeli a pácienseket.
A volt elnök egy lakótelepi lakásban élt a Jurij Gagarin utcában, ahol a helyi gyerekek Mikulásnak hívták a kedves öreg bácsit, aki gyakran elbeszélgetett velük úton a zöldségeshez. Ahogy telt az idő, Dragan egyre bátrabb lett,
heti rovata indult egy egészségügyi magazinban,
és gyakran eljárt egy kocsmába is, amit háborús veteránok is látogattak. A dolog pikantériája, hogy a kocsma falát szerb nemzeti hősök, köztük Karadžić fényképe díszítette. A legenda szerint egyszer a volt elnök egy balladát is előadott a saját fényképe alatt, de senki nem ismerte fel.
Mint egy idő után mindig, az ördögi tervbe most is hiba csúszott. Egyik este felhívta a testvére, Luka, de véletlenül egy olyan kártyát használt, amelyet figyeltek a titkosszolgálatok. Ekkor már Radovan Karadžić is tisztában volt azzal, hogy figyelik, de az elfogására nem számított.
Akármi is lesz az ítélet, azt szinte lehetetlen megjósolni, hosszú távon lesz-e bármilyen hatása a régióban élőkre. A gazdasági nehézségekkel küzdő boszniai fiatalok mindenesetre nem bizakodnak. Egy Banja Luka-i civil aktivista szerint ennél már úgyis csak rosszabb lehet. Ahogy fogalmazott:
„Akármi is történik, az életkörülményeink ugyanolyanok maradnak – kibírhatatlanok, ezen pedig még a Radovan Karadžić elleni ítélet sem fog változtatni.”