A hét elején a szeptember 30. óta az Iszlám Államot és más szíriai ellenzéki csoportokat bombázó Oroszország visszafogta harci tevékenységét, miután Vlagyimir Putyin bejelentette, elrendeli az orosz hadsereg Szíriába telepített egységeinek részleges kivonását, szerinte ugyanis megvalósították az eléjük kitűzött célokat.
„Olyan ez, mintha elkezdene esni, és bejelentjük, hogy programot indítunk a város megtisztítására” – idézte egy orosz szakértő találó véleményét a The Atlantic azzal kapcsolatban, hogy a Kreml kivonulásnak nevez valamit, ami egyáltalán nem az. Minapi cikkünkben már említettük:
szó sincs arról, hogy Moszkva otthagyta volna Szíriát és Bassár el-Aszad elnököt,
pusztán a Latakia melletti Hmejmim légibázison állomásoztatott harcigép-flotta fele-kétharmada tér haza, de azokat is pár órán belül vissza tudják vezényelni, ha kell.
Maradnak a helikopterek, a katonák és a kiszolgáló személyzet nagy része, a múlt év végén telepített Sz–400-as légvédelmi rendszerek, a légi támaszpont és az orosz kezelésben lévő tartuszi hadi kikötő pedig változatlanul üzemel.
Ahány elemző, annyi vélemény azzal kapcsolatban, hogy akkor mégis mit akarhatott ezzel Putyin jelezni vagy elérni. Néhány jellemző álláspont a nyugati és az orosz médiában:
De van még egy lényeges elem, amivel tavaly ősszel még senki nem számolt.
A november 24-i Szu–24-incidens óta Moszkva célkeresztjébe került Törökország egyre kevesebb befolyással bír a szíriai helyzet rendezésében.
Ez Oroszország szempontjából azért előnyös, mert háttérbe szorul egy olyan szereplő, amelyik mindenben ellentmond neki.
Például partnerének tekinti azt a turkomán közösséget, amelyik felelős a Szu–24-es lelövéséért és az egyik pilóta, Oleg Peskov megöléséért. És körömszakadtáig ragaszkodik Aszad eltávolításához, amit pedig – épp az orosz pozíciók megerősödése miatt – már Amerika sem forszíroz olyan látványosan.
De hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, Damaszkusz és Ankara egyvalamiben most azonos platformra került: hallani sem akarnak autonóm szír Kurdisztánról. Hivatalosan az Egyesült Államok és Oroszország sem, de esetükben ez nem annyira egyértelmű.
A szíriai kurdok az ország – polgárháború előtti – lakosságának 10 százalékát teszik ki, nagyjából 2,5 millióan vannak. Az általuk lakott északi régiókat 2012 óta, a Népvédelmi Egységek (YPG) főszereplésével fegyverrel védik. Nincs egyszerű dolguk,
délkeletről az Iszlám Állam, délről és nyugatról pedig más felkelő csapatok szorongatják őket.
Ennek ellenére nemcsak megvédték magukat, de az elmúlt hónapokban területeket is szereztek az ISIS-től. Az orosz bombázások alatt nagyjából így:
Aszaddal amolyan hideg békében vannak, és ezen a héten látták jónak bejelenteni, hogy a saját területeiken föderációt hoznak létre, ha már kihagyták őket a genfi béketárgyalásokból. A cél nem titkoltan egy iraki szintű autonómia. Ez a fejlemény pedig hosszú idő után Aszadot és az ellenségeit is azonos reakcióra késztette: a kurd lépést mindegyikük ellenezte.
Csakhogy az ellen, hogy ez de facto működjön, jelenleg egyikük sem tud sok mindent tenni azon kívül, hogy nem ismerik el. Ráadásul itt jön a képbe az, amiért
a nagyhatalmak nem ennyire vehemensek:
Amerika számára – mivel Aszaddal nem tárgyal, a „mérsékelt ellenzékiek” csatasorba állítása pedig finoman szólva sem sikerült neki – a kurdok jelentik az egyetlen életképes ellenfelet az Iszlám Állam ellen, míg Oroszországnak a kurd kérdés egy újabb, Törökország elleni ütőkártya.
A helyzetet itt az bonyolítja, hogy Amerika és Törökország NATO-szövetségesek, vagyis
a kurd autonómiát Washington soha nem fogja nyíltan támogatni.
Ez egyelőre az oroszok részéről sem merült fel, de Moszkva már ott tart, hogy a kurdoknak is helyet szorítana a genfi tárgyalóasztalnál. Ez most eső után köpönyeg, de csak emlékeztetőül: múlt szeptemberben Barack Obama azt jósolta, hogy az oroszok szíriai taktikája nem fog működni.