Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Rajongói szerint a brit politika történetének egyik legszínesebb egyénisége, aki egy poénjával képes lefegyverezni ellenfeleit, és meghódítani az embereket. Mások szerint egy karrierista, akinek minden lépését a politikai számítás vezeti. Mértéktartóbb vélemények szerint biztos, hogy nagyon fontos számára a népszerűség, de a borzas szőke haj és a bohókás külső mögött egy rendkívül tehetséges politikus bújik meg, aki még ha az adott szituációkhoz rugalmasan alkalmazkodva is, de következetesen képviseli konzervatív-liberális elveit: fontosnak tartja a kis államot és az emberi jogokat, emellett azonban hisz a hagyományok és az intézmények társadalomalakító erejében is. De van olyan is, aki Donald Trump-hoz hasonlította. Ami biztos: hihetetlenül sikeres és tehetséges politikusról van szó.
Bármi is legyen az igazság, most úgy tűnik, Boris Johnson a legesélyesebb arra, hogy David Cameron lemondása után a következő brit miniszterelnök legyen. Ezért érdemes lehet áttekinteni, ki ő, és hogyan jutott idáig.
Alexander Boris de Pfeffel Johnson 1964-ben született New Yorkban (amerikai állampolgársága miatt David Letterman vendégeként 2012-ben viccesen még azt is felvetette, hogy akár az USA elnöke is lehetne). Apja konzervatív Európai Parlamenti képviselő volt, aki később az Európai Bizottság egyik igazgatóságát is vezette, és a Világbanknak is dolgozott. Anyja liberális családból származó festőművész volt. Johnson „egyszemélyes olvasztótégelyként” jellemzi magát, mivel francia, német, svájci és török vér is folyik az ereiben – egyik dédapja még az Oszmán Birodalom belügyminisztereként is szolgált egy rövid ideig. Három testvére van: az író és újságíró Rachel, Leo, aki egy tanácsadó cég partnere, és Jo Johnson, aki Borishoz hasonlóan konzervatív parlamenti képviselő.
Apja külföldi munkái miatt több általános iskolába is járt, tanulmányait végül egy angol bentlakásos iskolában fejezte be. Itt szeretett bele a klasszikus nyelvekbe, latinból és ógörögből is nagy tehetségnek bizonyult. Képességei ellenére nem volt népszerű a tanári kar körében, ugyanis többször
tiltakozott a diákok fenyítéssel való fegyelmezése ellen.
Remek eredményeinek köszönhetően ösztöndíjjal vették fel Etonba, a hagyományos angol elit legnépszerűbb bentlakásos iskolájába. A matematikában és a természettudományos tárgyakban nem sok sikere volt, de angolból és klasszikus nyelvekből továbbra is kitűnt a társai közül. Itt próbálta ki magát először újságíróként: az iskolai újság főszerkesztőjének is megválasztották.
Etonból egyenesen vezetett az útja Oxfordba, ahol klasszikus latint és ógörögöt hallgatott.
Az egyetemre mondhatni a fél 21. századi brit politikai és gazdasági elittel együtt járt,
így például David Cameronnal is. Egyik életrajzírója szerint Oxfordban korábbi, jellemzően felső-középosztálybéli ismerősei helyett egyértelműen gazdagabb társai társaságát kereste. Az egyetem ismert és népszerű diákjának számított, a nagy presztízsű Oxford Union diákklub elnökének is megválasztották.
Az egyetemet követően – az üzleti életbe tett rövid kitérő után – újságíróként kezdett dolgozni. A nevéhez köthető első nagyobb botrány is ekkor történt: egy régészeti felfedezésről szóló cikkben keresztapját, a neves történész Colin Lucast is megszólaltatta, de az általa elmondottakat a cikkben kicsit kiszínezte. Tárgybéli pontatlanságok miatt az esetre fény derült, és kirúgták az újságtól.
Karrierjének következő állomása a konzervatív The Daily Telegraph volt, ahol Brüsszelbe küldték tudósítónak. Itt erősen euroszkeptikus cikkeivel hívta fel magára a figyelmet, rendszeresen támadta az Európai Bizottság akkor népszerű elnökét, Jacques Delors-t is. Figyelemfelkeltő és gyakran az érzelmekre ható írásai új fejezetet nyitottak a brit EU-kritikus újságírásban, ami Margaret Thatcher elismerését is kiváltotta: a Vaslady a kedvenc újságírójának nevezte. Sok kollégája nem volt róla ennyire kedvező véleménnyel,
szerintük gyakran kitalált és meghamísított történeteket.
Brüsszelből 1994-ben tért haza, és lett a Telegraph főszerkesztő-helyettese. Brüsszelben ismerkedett össze második feleségével, a jogász Marina Wheelerrel, akivel 1993-ban házasodtak össze, és négy gyerekük született. Johnson nőügyei ellenére a házasságuk még ma is tart.
Johnson 1997-ben próbálta ki magát először a politikában: a parlamenti választásokon elvállalta a jelöltséget egy hagyományos munkáspárti bástyának számító walesi körzetben – nem is sikerült mandátumot szereznie. Szokatlan külsejének, humoros megszólalásainak és eredeti hangvételének köszönhetően azonban egyre ismertebb lett szerte Angliában, a 90-es évek végén már népszerű tévéműsorokban is szerepelt vendégként.
Miközben 1999-ben a Spectator nevű jobboldali lap főszerkesztője lett, a politikai ambícióiról sem tett le: egy Londonhoz közeli, konzervatív többségű körzetben könnyedén szerzett mandátumot 2001-ben. Első ciklusában általában a párt többségével szavazott, de inkább a liberálisabb tory képviselők között tartották számon. Megszavazta az iraki háborúhoz való brit csatlakozást is, amit később „kolosszális hibaként” aposztrofált.
A képviselőség mellett rendszeresen publikált különböző újságokban, és több könyve is megjelent. Annak ellenére, hogy sokan azzal vádolták, túl sok mindent csinál egyszerre, szépen építgette a pártbéli karrierjét. Michael Howard konzervatív pártelnök már 2003-ban
a legnépszerűbb tory politikusnak nevezte,
fontos pozíciót szerzett a pártvezetésben, és az árnyékkormány kulturális és oktatási ügyekkel foglalkozó tagja lett. Ezekről a tisztségekről egy magánéleti botrány miatt kellett lemondania: tagadta, hogy viszonya volt egy újságíró kollégájával, de az igazság kiderült. Ennek ellenére 2005-ben újból megnyerte a körzetét, és immár a régi jó barát, David Cameron vezette pártban politizálhatott, miközben
az ókori Róma történetéről készített ismeretterjesztő tévéműsort.
Legemlékezetesebb megmozdulásai közül több is ebben az időszakban történt. Egy 2006-os pártkongresszuson például Jamie Olivert kritizálta az egészséges étkezés népszerűsítése miatt. Azt mondta,
legszívesebben megszabadulna tőle, és azt mondaná az embereknek: egyenek, amit akarnak.
Talán ennél is nehezebben magyarázható, ami ugyanebben az évben egy jótékonysági focimeccsen történt: Johnson bikaként öklelte fel a korábbi német válogatott Maurizio Gaudinót.
Először nem sokan vették komolyan londoni polgármesteri ambícióit – regnáló munkáspárti ellenfele, Ken Livingstone nem tartozott közéjük:
a legveszélyesebb ellenfél, akivel szembekerültem politikai pályám során,
mondta Johnsonról. Aki magabiztosan meg is nyerte a választást, ezzel megszerezve a Konzervatív Párt első fontos győzelmét egy bő évtized után, lezárva a Munkáspárt Tony Blair 1997-es sikerével kezdődő aranykorát.
Johnson kampányának legfontosabb üzenetei a tömegközlekedés javítása és a London egyik szimbólumának számító piros emeletes buszok újbóli forgalomba állítása voltak, megválasztása után nem sokkal pedig
betiltotta az alkoholfogyasztást a tömegközlekedési eszközökön.
Az ő nevéhez fűződik a Bubi mintájául is szolgáló londoni közbringarendszer létrehozása, amit nagyon sokan csak BorisBike-nak neveznek azóta is.
A népszerűsége és országos ismertsége csak nőtt városvezetőként, annak ellenére, hogy kritikusai szerint PR-polgármesterként vezette a várost: jó érzékkel állt a nagy médiaérdeklődésre számot tartó események mellé – például állandó résztvevője volt a Londonban hatalmas népünnepélynek számító Pride felvonulásnak – közben azonban az „aprómunkával” kevesebbet foglalkozott.
2011-ben a szélsőbaloldali Occupy London mozgalom tagjai több nagyszabású tüntetést is tartottak London pénzügyi központjában, a Cityben, amelyek egy része erőszakos randalírozásban végződött. Johnsont bírálták amiatt, hogy csak az események után napokkal tért vissza nyaralásából, de az áldozatok meglátogatásával és a történtek határozott elítélésével elejét tudta venni a támadásoknak.
2012-ben ismét legyőzte a munkáspárti Livingstone-t, így újabb négy évre polgármester lett. A ciklus elején zajlott le a londoni olimpia, aminek sikeres lebonyolítása az ő megítélésének is jót tett. Az olimpiához kapcsolódik az egyik legviccesebb Boris Johnson-jelenet is: az olimpiai parkban kifüggesztett kötélpályán csúszott volna le, de a pálya közepén elakadt, és az újságírók legnagyobb örömére percekig lógott több méter magasban.
Johnson a 2015-ös választásokon ismét képviselői mandátumot szerzett, ami sokakban megerősítette azt a gyanút, hogy komoly országos politikai ambíciói vannak. Ezt látszott igazolni az is, ahogyan bekapcsolódott a kilépéspárti kampányba is idén februárban. Ahhoz képest, hogy korábban azt hangoztatta, az Egyesült Királyságnak jobb helye lenne a megreformált EU-ban, sokak – főként a régi barát és szövetséges David Cameron – meglepetésére a kilépés melletti kampány legfontosabb arca lett.
Az elemzések szerint ennek kulcsfontosságú szerepe volt abban, hogy a britek végül úgy döntöttek, kilépnek az EU-ból. A kampány során Johnson kihasználta remek szónoki képességeit, és azt, hogy egyszerűen imádja a média. Nekiment a maradás mellett érvelő Obamának,
Brüsszelt a hitleri Németországhoz hasonlította,
kritikusai szerint pedig a tények elferdítésétől sem riadt vissza. Sokan azt vetik a szemére, hogy csupán politikai számításból állt a kilépés mellé, mert úgy érezte, hogy egy sikeres kampánnyal közelebb kerülhet a miniszterelnöki székhez. Mindenesetre, a kilépéspártiak győzelme Boris Johnson személyes sikere is.
Bárhogy is volt, a jelek szerint jól kalkulált: David Cameron lemondása után kétségkívül
ő a miniszterelnöki szék legnagyobb esélyese.
