Az orvosokat is megérintette a túlélő gyerekek reakciója

túlélő, diák, Verona 2017.01.22.

Egy hónapig még élénken élhet a tragikus éjszaka az olaszországi buszbaleset túlélőiben. Felriadhatnak, hangokat hallhatnak, de a személyiségük is megváltozhat. Előfordulhat, hogy bezárkóznak, vagy agresszívebbé válnak. Terápiára nincs szükség, de tenni kell azért, hogy később se legyen. A Heim Pál Gyermekkórház mentálhigiéniai osztályának szakemberei, Dr. Rigler Ilona felnőtt- és gyermekpszichiáter, valamint Urbán Szabó Krisztina gyermekpszichológus segített a balesetet túlélő gyerekeknek és szüleiknek a veronai hotelben még azelőtt, hogy elindultak volna Magyarországra. A szállodában beszélgettünk velük.

Hazaindul az egyik túlélő diák a családjával Fotó: Polyák Attila - Origo

Egy ilyen tragédiát fel lehet valaha dolgozni?

Dr. Rigler Ilona: Attól függ, hogy mit értünk feldolgozás alatt. Nyomtalanul nem fog eltűnni az életükből, az egészen biztos. Még ha meg is kapnak minden segítséget, bennük marad.

Urbán Szabó Krisztina: Ezt nem lehet kitörölni, de nem is kell, képtelenség, elfojtani meg a legkevésbé sem kell. Amikor vasárnap délelőtt együtt dolgoztunk, a szülőknek és a gyerekeknek is azt hangsúlyoztuk,

bármennyire is fájdalmas, ki kell jönniük az emlékeknek, az érzelmeknek.

Ezeknek meg kell nyilvánulni, és minél inkább ki tudják fejezni, mit éltek át, annál könnyebb lesz később. Ez a „besöpröm a szőnyeg alá”, ne beszéljünk róla, mert akkor könnyebb lesz, akkor kevesebbet sír, vagy kevésbé szakítjuk fel a sebeket, ilyenkor soha nem jó megoldás.

A sírás a legjobb módszer arra, hogy kiadjanak magukból mindent?

R. I.: Az összes feszültséget, érzéseket ki kell adniuk magukból. Nem szabad elfojtani, utat kell engedni nekik. Ha sírnia kell, sírjon, ha csapkodnia kell az asztalt, akkor csapkodja a gyerek. Csökkennie kell az érzelmi töltetnek, mert ha ledugaszoljuk, és nem engedünk neki utat, bárhol, bármikor robbanhat.

Melyik pillanat volt a legnehezebb?

U.SZ.K: Engem nagyon megérintett az, hogy az összes gyereknek, akik elvesztették a társaikat, akikkel pár napja még veszekedtek, hülyéskedtek, sokkal hamarabb meg kellett élniük, hogy valami végleges, és

van olyan, ami felett nincs hatalmunk.

Ez nagyon nehéz ilyen életkorban, amikor a kamaszoknak azt szeretjük tanítani, hogy fiam, rajtad áll, a te kezedben van az életed, ezért kell tanulnod, és egyszer csak jön egy ilyen, amikor semmiről sem dönthet. Ez pedig ellentétes mindazzal, amit eddig tanult. Nehéz volt látni azt, hogy még nem értették meg, de már el kezdett lecsepegni, hogy van olyan, ami nem rajtunk múlik.

R.I.: Számomra megható volt, amikor azt mondták:

nem jól döntöttem, vissza kellett volna mennem.”

Holott, ha visszamegy, akkor sem valószínű, hogy tud segíteni, legfeljebb ő is bent ég. Azt is megható volt látni, hogy a tanáruk, főleg az egyiknek az elvesztése mennyire megviselte őket. Nem egyenként, együtt beszélgettünk a gyerekekkel, csoportban. Látszott, hogy valakit jobban megvisel, valaki most még jobban tartja magát, de ez közel sem jelenti azt, hogy ő úszta meg jobban.

Csoportosan beszélgettek a szakemberek a gyerekekkel és a szülőkkel Fotó: Polyák Attila - Origo

Mennyi időre van szükség ahhoz, hogy a gyerekek szembe tudjanak vele nézni, és elfogadják, hogy ez az életük része?

U.SZK.: Ez megjósolhatatlan. Körülbelül egy hónapig teljesen természetesek bizonyos fizikai és lelki tünetek, felriadások. Az egyikük azt mondta, hogy

hallottam a hangját a kórházban, oda akartam menni, akkor láttam, hogy egy rendőr az.”

Adott esetben ingerlékenyebbé válhatnak, vagy nagyon bezárkózhatnak. Az életösztön viszont dolgozik, az ember élni akar. Négy-öt hét múlva ezeknek a tüneteknek enyhülniük kell, ami nem azt jelenti, hogy nem lesznek szomorúak. Ha nem enyhülnek, mindenképpen érdemes szakemberhez fordulni, mert az egy krónikussá váló stresszfeldolgozás.

Vagyis most nincs szükség terápiára?

R.I.: A gyerekeknek azt ajánlottuk, hogy ugyanígy, ugyanez a csapat egy hét múlva üljön le még egyszer együtt. Általában ez jó módszer szokott lenni. Nyilván az iskolában is lesz megemlékezés, és ott is kapnak segítséget. Egyelőre abban bízunk, hogy nem terápia kell, hanem prevenció.

Kik azok, akik jobban megsínylik ezt a helyzetet, a gyerekek vagy a szülők?

U.SZ.K: A túlélő gyerekek szüleinek talán kicsit könnyebb, mert az érzéshez nem tartozik hozzá bűntudat, mint a gyerekeknél, akiknél már megjelent a kérdés:

miért pont én úsztam meg, miért nem ő, miért így alakult, és akkor ez most szerencse volt?”

A diákoknak ezzel is meg kell küzdeniük. Ha pedig egy szülő elveszti a gyerekét, az nagyon-nagyon kemény. Az annyira az élet rendje ellen való, hogy nagyon nehéz feldolgozni. Onnantól kezdve nagyon nehéz megtalálni az élet értelmét. A túlélő gyerekekben egyébként már elindult az „okkeresés”. Örülünk, hogy némelyikükben felfedeztük azokat a gondolatcsírákat, hogy ez egy második esély, második születésnap.