Sigmar Gabriel szerint Németország túl nagy ahhoz, hogy egyszerűen csak kiváró álláspontra helyezkedjen a meghatározó európai ügyekben. Meg kell tanulnia, hogy ennek a szerepnek új módon tegyen eleget, de erre csak részlegesen van felkészülve. A gazdasági és pénzpolitikai kérdésekben a német vezető szerep egyértelmű, a külpolitikában viszont ingadozónak tűnik. A németek gyakran beérik azzal, hogy a vágyak birodalmában tartózkodjanak, és ennek során még fölényben is érzik magukat azokkal szemben, akik a valóságához ragaszkodnak.
Hivatali ténykedése során azt tapasztalta, hogy a partnerországok úgy tekintenek a DE-re, amelyik annyira hisz a saját jó küldetésében, hogy a körülötte lévőket már nem érti meg, sőt ignorálja, és lenéz rájuk.
Amikor 2015 őszén a németek túlnyomó többsége azt gondolta, hogy egy gesztussal bizonyítják az emberségüket, a legtöbb európai tagország megzsarolva érezte magát. Gabriel önkritikusan elismeri, ezt akkor ő sem látta (Gabriel is „Refugees Welcome" feliratú kitűzővel ült akkor a Bundestag kormányzati padsorában). 2015. szeptember 4-én este Steinmeier külügyminiszterrel együtt Gabriel is támogatta Merkel kancellár javaslatát, hogy a Budapesten feltorlódott menekülteket Ausztrián keresztül Németországba engedjék. Seehofer bajor miniszterelnök bírálta a döntést. A szeptember 6-i CDU-CSU-SPD koalíciós csúcs határozatot hozott, miszerint egyszeri, egyedi döntésről van szó, amelynek kivételt kell képeznie – ez azonban illúziónak bizonyult. A németek túláradó segítőkészsége a német kormányt is meglepte, amely azt bizonyította a világnak, hogy a nacionalista és embertelen Németország végleg a múlté.
Miközben a németek a saját erkölcsiségüket ünnepelték, a szomszédok erősen rázták a fejüket: mert Németország jelentős biztonsági kockázatokat vett a nyakába, és nem egyeztetett a többi országgal. Aztán gyorsan jöttek a bírálatok, a menekültek kvóták szerinti elosztására vonatkozó javaslat pedig minden korábbinál jobban megosztotta Európát.
Ami a németeknél a humanitárius gesztusnak tűnt, azt Európa nagy részében arroganciaként fogták fel: „ti hívtátok meg a migránsokat, és most mi vegyük át őket?"
– hangzott a politikusok szemrehányása a kikapcsolt mikrofonok mögött.
Hamar világossá vált tehát: nem a menekültek befogadását elutasító „elmaradottnak" mondott kelet-európaiak okozták Európának a problémát, hanem a németek felelősek érte. A németek a külső szabadság árát a belső szabadság elvesztésével fizették meg. Ennek azonban nem voltak tudatában, „kormányzati cselekvésünk inkább tűnik intuitívnak, mint politikailag mérlegeltnek".