Lázadás Franciaországban: közel lehet Macron bukása

Párizs, 2018. december 1. A dráguló üzemanyagárak ellen tiltakozó sárga láthatósági mellényt viselő tüntetők és rendőrök összecsapása a Diadalív előtt párizsi Champs-Elysées sugárúton 2018. december 1-jén. MTI/AP/Thibault Camus

Tovább folytatódik Párizsban a sárgamellényesek lázadása Emmanuel Macron dilettáns gazdaságpolitikája ellen. Most már rendszeresek az összecsapások a tüntetők és a rendőrök között, a tüntetők barikádokat emelnek, és festékkel dobálják a rendőröket, akik könnygázzal oszlatnak, és több helyen brutálisan lépnek fel. A bukott szocialista miniszterből lett francia köztársasági elnök, Emmanuel Macron nem akar visszalépni a megszorításokból, a franciák széles rétegeit sújtó adóemelésekből és pénzelvonásokból, pedig már pártján belül is többen felszólították rá. Jacques de Saint Victor egyetemi tanár, jogtörténész, publicista a Le Figaroban közölt írásában azt írta: ami történik, az valójában logikusan következik Macron önmagát populistának nevező, de valójában neoliberális politikájából. A konfliktus szükségszerűen elmélyül, további frusztrációkat teremt, és végül ugyanúgy fordulathoz, Macron bukásához vezethet, ahogy Olaszországban megbukott a francia elnökhöz meghökkentően hasonló politikát folytató Matteo Renzi. A neves történész szerint feltűnő a hasonlóság az olasz fordulat (a baloldal bukása és az 5 Csillag-Liga koalíció győzelme) és a mostani francia események között. A törésvonalak már nem a bal- és a jobboldal, hanem a paloták és az utcák népe között vannak, amihez erősen hozzájárult a brüsszeli neoliberális uniós elit is, amely a politikát megfosztotta a lényegétől – írja a neves történész.

Jacques de Saint Victor először is összehasonlítja a sárgamellényes mozgalmat az olasz 5 Csillag Mozgalommal, amely nagyrészt szintén az interneten szerveződött. Megállapítja, hogy itt a különbségek még egyértelműek, de a mélyben hasonló folyamatok játszódnak.

A francia sárgamellényes mozgalom egy spontán szerveződés, a közösségi hálón született, és annyira távol áll a politika világától, hogy még vezetője sincs.

Az olasz Öt Csillag Mozgalom ezzel szemben már 2009-es megalakulása óta alaposan strukturált mozgalom. Két karizmatikus vezető, Beppe Grillo, népszerű komikus-színész és az azóta már meghalt Gianroberto Casaleggio üzletember, webfejlesztő alapították. Casaleggio vitte az internetre az Öt Csillagot, a párt ott szerveződött, minden döntést online tudtak meghozni. A hálózatot Casaleggio cége üzemeltette, amelyet most fia, Davide visz tovább. A Rousseau az 5 Csillag mozgalom platformja, ahol a szimpatizánsok az ötleteiket meg tudják osztani, és szavazni is tudnak a különböző javaslatokról, akár törvényekről.

Grillo és Casaleggio a nyugati politikai elitek válságát vizsgálták, több kiadványt is készítettek erről. Talán a legismertebb a 2011-ben megjelent Háborúban állunk (Siamo in guerra) c. könyv. Abból indultak ki, hogy a web 2.0 (vagyis a közösségi háló) alapjaiban alakítja és szervezi át a politikai életet. Megjósolták a hagyományos politikai pártok, szakszervezetek, a hagyományos médiumok és intézmények halálát, utóbbiba beleértve a parlamenteket is.

Ez az elitellenes hangulat győzött Olaszországban és tör előre Franciaországban is.

Jacques de Saint Victor szerint a sárgamellényesek mozgalma még egy nyersebb változat, és a Grillo és Casaleggio (valamint, tesszük hozzá, a Salvini vezette Liga) előretörése előtti olasz állapotot tükrözi.

Ez volt Olaszországban a „Forconi-lázadás”.

A Forconi-lázadás 2013-ban

Ahogy a mostani franciaországi lázadásnak a sárga mellény a jelképe, a 2013-as olasz lázadásnak a vasvilla (olaszul forconi) volt. A Forconi-mozgalom vezéralakjai a szicíliai földművesek voltak, de csatlakoztak hozzájuk a kamionsofőrök, a kisvállalkozók, egyetemisták, munkanélküliek, mindazok, akik

a 2013-as olasz kormány és az Európai Unió megszorító intézkedései ellen lázadtak fel.

A Forconi-lázadás egy idő után véget ért, de mindent megváltoztatott.

Közös mindkét mozgalomban (a francia sárgamellényesekben és az olasz vasvillásokban), hogy cseppet sem homogén.

Olyan társadalmi rétegek állnak egymás mellé, amelyek eddig soha nem léptek fel együtt.

Bár Macron és miniszterei Franciaországban megpróbálják stigmatizálni a tüntetőket, ez nem sikerül.

A sárgamellényesek lázadása drámai radikalizmusával tűnik ki,

írja Jacques de Saint Victor. Az első, november 17-i blokádban ketten meghaltak, és több mint 500-an megsérültek. A helyzet a jogtörténészt arra emlékezteti, amikor a francia forradalom megdöntötte az „Ancien Régime”-et (vagyis a Régi Rendszert). Ezt egyébként Jean Nicolas, a neves francia történész „jellegzetes francia hagyománynak” tartotta. Ebben az összefüggésben a mai események összehasonlítása a francia forradalom korszakával helyénvalónak tűnik, a sárgamellényesek ugyanis alapvetően elitellenesek.

Olaszországban mára gyakorlatilag megszűnt a politikai tér hagyományos bal- és a jobboldali felosztása. Ma már Olaszországban

a törésvonal a paloták és az utcák népe, vagyis az elit és az átlagemberek között van,

ahogy azt Macchiavelli kortársa, Francesco Guiccardini maradandó állam- és valláselméleti értekezéseiben leírta.

Az 1980-as évektől kezdve Nyugat-Európában neoliberális gazdasági átalakulás ment végbe.

Ebben a neoliberális társadalomban az emberek 0,01 %-a rendelkezik a hatalmas vagyonokkal, a mindenkori kormányok az ő életüket könnyítik meg. Ilyen

a neoliberális macroni rendszer is, ahol a leggazdagabbak kapják a legnagyobb adókedvezményeket.

Azért, hogy ennek a rétegnek a kedvében járjanak (ne menjenek el például adóparadicsomokba), inkább a középosztályt és az alattuk levő rétegeket terhelik. Ez is igaz Macron rendszerére, ahol a megszorítások a nyugdíjasoktól kezdve a sofőrökön át mindenkit érintenek, csak éppen a leggazdagabbakat nem. Ez természetes úton vezetett az óriási elégedetlenséghez, amit erősített az európai uniós szerződések neoliberális berendezkedést segítő, a politikát minden lényegétől megfosztó szabályrendszere is.

Rendőrök vízágyúkkal oszlatják a sárgamellényeseket a párizsi Champs-Élysées-n december elsején Forrás: MTI/AP/Thibault Camus

A sárgamellényesek lázadása messze nemcsak az üzemanyagok adójának emelése miatt robbant ki, de

nem véletlen, hogy ez volt az az esemény, amely meggyújtotta a szikrát.

A francia kormányok ugyanis teljesen következetlen adópolitikát folytattak az üzemanyagokkal kapcsolatban, és ez hozzájárult ahhoz, hogy ilyen hatalmas szakadék alakuljon ki az elit és az alatta levő osztályok között. Az a fajta környezetvédelmi büntetőadó, amit most a gázolajra kivetettek, azért okozott elementáris felháborodást, mert

a franciákat éppen a politika kényszerítette a nyolcvanas években arra, hogy tömegével álljanak át a dízelre.

Akkor ugyanis éppen azt tartották környezetvédelmi szempontból üdvözítőnek.

Ez a neoliberális kurzus van hatalmon Nyugaton a 80-as évektől. Christopher Lasch amerikai történész erre használta az

elit lázadása a nép ellen

kategóriát. Ez a lázadás egészen 2008-ig csendben zajlott, ekkor azonban eljött a gazdasági válság. Ezután a globalizáció győzteseit egyre nehezebben kezelte a társadalom többi része, amelyek inkább a vesztesekhez tartoztak.

A hivatalos olasz politika erre próbált meg választ adni azzal, hogy Matteo Renzi azóta megbukott baloldali miniszterelnök „kormányzati populizmusról” kezdett beszélni, és ezt az elméletét később könyvekben is fejtegette. Ezt a „fentről jövő populizmust” győzte le „az alulról jövő populizmus” Olaszországban.

Franciaországban Macron a „progresszívakat” a „nem progresszívakkal” állítja szembe. Ez azonban már Olaszországban sem működött, a tavaszi választások világosan megmutatták, hogy a Renzi-féle politizálás bukásra van ítélve.

Az olaszok a populizmus másolása helyett a valódi populizmust akarták.

A neves francia történész, Jacques de Saint Victor szerint pontosan ez történik most Macronnal is. A francia polgármesterek gyűlésén azt mondta, hogy „mi vagyunk az igazi populisták, mi a néppel vagyunk”. 2017-es elnökké választása előtti beszéde nagyon hasonlított Matteo Renzi említett beszédére, amelyben azt hirdette, hogy se nem bal-, se nem jobboldali.

Ha azonban konkrét ügyekről beszélünk, és közelebbről megvizsgáljuk Macron „kormányzati populizmusát”, azt látjuk, hogy

– semmibe veszi a hagyományos politikai közvetítő közegeket (mint. pl a parlament),

– pejoratív nyelvet használ, amivel provokálja a népet (hol lustáknak, hol gall reakciósoknak nevezi őket),

– és ezáltal tökéletesen kontraproduktív lesz.

A sárgamellényesek mozgalmának lényege, hogy a hatalom közvetlenül került szembe az alulról jövő populizmussal.

Valójában egy vezető nélküli, alulról jövő mozgalom és a magányos (háttér és közvetítő nélküli) hatalom állnak egymással szemben.

A változásokról szóló beszédek, ideértve az energetikai átalakításokat is, vagy a Progresszió nevében szükséges reformok állandó ismételgetése egyre kevésbé hat az emberekre. Az az igazi kérdés, hogy milyen válasz adható a „paloták” és a „terek” népe közti egyre jobban mélyülő szakadékra. A neves francia történész, Jacques de Saint Victor szerint

elkerülhetetlennek tűnik, hogy a konfliktus elmélyüljön, tovább frusztrációkat teremtve és, mint ahogy az Olaszországban történt, ez elvezethet egy egyelőre a francia mainstream számára váratlannak tűnő fordulathoz.

Vagyis, ami Franciaországban történik, az szinte törvényszerű, és

előbb-utóbb Macron csúfos bukásához vezethet.

Azt pedig már mi tesszük hozzá: a pénteki brüsszeli események (a sárgamellényesek mozgalmának átterjedése) pedig azt mutatják, hogy a folyamat már a brüsszeli neoliberális, az emberektől elszakadt neoliberális elitet is elsöpörheti.