Ellopta a sárgamellényesek mozgalmát az agresszív baloldal

Pascal Bruckner, French author and essayist. Paris, July 2016. Photo Philip Conrad

Pascal Bruckner világhírű francia filozófus, író és esszéista Éric Zemmourhoz és Alain Finkielkrauthoz hasonlóan úgy látja, hogy ismét egy olyan „koalícióval" áll szemben Franciaország, amelyben - a tisztességes alsóközéposztályhoz csapódva - baloldaliak, a militáns ökológusok, fasiszták, álarcos, életvitelszerű „rombolók", külvárosi fiatalok, a (muszlim külvárosi fiatalokra utalva) testvériségben összefogó, frusztráltan egymást gyűlölők szegültek szembe a macroni hatalommal és élték ki vandál ösztöneiket.

Pascal Bruckner véleménye alapján a demokráciák általában lassan reagálnak az eseményekre, viszont amikor magukra ébrednek, már nincs megállás.

Pascal Bruckner Forrás: Photo12/Philip Conrad/Photo12/Philip Conrad

Az események sodrában míg a barbár huligánok Franciaországot akarták lerombolni december 1-én Párizsban, december 8-án a rendőrség ezt már - sokszor páratlan kegyetlenséggel - megakadályozta.

Az óriási károk ellenére a rendőrség hidegvérrel mentette a Köztársaságot Párizsban, Bordeaux-ban vagy Saint-Étienne-ben.

Megérdemli, hogy elismerésben részesítsük ezért. Az egyébként migrációellenes, konzervatív író és filozófus a tisztességes sárgamellényesekkel keveredő fosztogatók bűnözését nagy veszélynek látja.

Ahogy Pascal mondta,

az igazságszolgáltatás hatalom nélkül tehetetlen, a hatalom igazságszolgáltatás nélkül diktatúra.

Okosan mutat rá Bruckner arra: ahhoz, hogy megértsük, hogy valójában mi áll a sárgamellényesek mozgalma mögött, ahhoz át kell tekinteni az elmúlt 20 év eseményeit Franciaországban.

Fontos mérföldkő volt a 2005-ös több halálos áldozattal is járó külvárosi migránslázadás-hullám,

amely 2007-ben megismétlődött Villiers-le-Bel-ben, ahol a napokig tartó utcai harcokban majdnem 200 rendőr sérült meg, közöttük 5 életveszélyesen.

Ez a két esemény húzta meg az erőszak szintjét és az elvárható „minimumot" egy lázadás során.

Mind a militáns ökológusok, mind a baloldali, klasszikus munkajogi normákért harcoló „Nuit debout" mozgalom tagjai számára, akik aktívan vettek részt az elmúlt időszak eseményeiben, ez az elérendő cél.

Tüntetés Párizsban Forrás: AFP/Lucas Barioulet

A sárgamellényesek a Köztársaságból kiszakadt területeken élők (ahogy azt a bukott szocialista belügyminiszter, Collomb fogalmazta meg lemondásakor) akcióiból és

a külvárosi no-go zónák, migránsgettók törvényen kívüli állapotából okulva úgy érzeték, hogy bármit megtehetnek.

Akár az Élysée-palotát (a francia köztársasági elnök hivatalos rezidenciája) foglalják el, akár megdöntik az egész politikai intézményrendszert, mindkettő elfogadott.

Ezt a dinamikát és mimikrit érzékeljük a lázadással játszadozó középiskolások tüntetésein is, mert autókat felégetve, vagy egy Airbust megrongálva, rendőröket provokálva, esetleg még egyet meg is ölve (bár erre szerencsére végül nem került sor)

könnyebb letenni az „utcai harcos" érettségit, mint annak komolyabb változatát az iskolapadokban.

Muszáj, hogy hatalmas balhé legyen, hogy a lázadás minél gigantikusabb méreteket öltsön, mert ez már divat kérdése is lett, ugyanúgy, ahogy az álarcos huligán is egyfajta követendő példává vált előttük.

(Az már más kérdés, hogy a rendőrség később lényegében kínzott tüntető középiskolásokat.)

A híres esszéista-filozófus Bruckner azt hangsúlyozza, hogy

e folyamat logikája a külvárosi törvényenkívüliségből ered, onnan jön, ahonnan az állam tehetetlenül kivonult, és amelyet magára hagyott.

Különösen az tűnt fel neki, hogy a baloldali véleményformálók szinte felhívták a tüntetőket az erőszak alkalmazásra, „obszcén" torkossággal figyelték az eseményeket.

Ruffin, a baloldali politikai aktivizmus egyik fenegyereke már-már Macron meggyilkolására szólított fel,

mások, mint a szélsőbaloldali Mélanchon, Besancenot vagy Todd, a káosz után sóvárogtak. Gyűlöletre vágytak, ellenségképet kerestek.

Emmanuel Macron Forrás: AFP/Etienne Laurent

És ezt meg is találták, mert az ő igazi ellenségük valójában a demokrácia, a piac szabályai, az intézményrendszer, és valójában egész Franciaország.

Miután ezt a választásokon többszörösen elbukott, frusztrált baloldalt a szavazók újra és újra „kiszavazzák" a demokratikus játszótérről,

azaz kormányra egyre ritkábban, a parlamentbe is csak elvétve jutnak el, emiatt az utcán és az utcai harcokban akarnak revansot venni.

Erőszakhoz folyamodnak, mert azt hiszik, hogy történelmet írnak, és az ország az ölükbe fog hullani, mint egy érett gyümölcs.

Miközben a jogállam nem jelent jogot az állam lerombolásához.

Határvonalat kellene húzni, szégyenfalhoz kellene állítani azokat a puccsistákat, bárpult-nácikat, szalon-bolsevikokat, zavarodott »entellektüeleket«, akik vérszagot éreznek és vért szomjaznak

– mondja Bruckner.

Érdekes az is, ahogy az értékek a feje tetejére állnak ebben a folyamatban. A tüntetők áldozatnak tartják magukat, a keresztény kultúránkból adódóan gondolják ezt, ők az „elnyomottak", viszont azt rosszul látják, hogy ez bármiféle jogot adhat a romboláshoz, az öncélú erőszakhoz, mert áldozatként bármit megtehetnek, gyújtogathatnak, vagy akár gyilkolhatnak is.

Vagy ha kell, akkor egy rendőrt is meglincselhetnek, ahogy ez majdnem megtörtént december 1-én a Diadalív árnyékában, Párizsban.

Egyszerű válasz adható erre Bruckner véleménye alapján, miszerint

az, aki erőszakot követ el, már nem lehet áldozat, csak barbár tettes.

Bármennyire is rokonszenves volt a sárgamellényesek mozgalma a legelején, nyilvánvaló, hogy a franciák szenvedélyes egalitarianizmusából adódóan tévedéseket is magában hordozott és hordoz ma is.

Az igazságosság és az „egyenlősdi" köntösébe bújva valójában

a legalacsonyabb szintű szenvedélyek bontakoztak ki, mint az irigység, a féltékenység, az erő nélküli gyűlölet,

ahogy Stendhal fogalmazott a nagy francia forradalom után.

Vagy vegyük Balzac híres sorait, amely szerint

minden nagy vagyon mögött bűn rejtőzik.

Az átlag franciák pénz és vagyon iránti gyűlölete egyébként mindig a mások vagyonának gyűlöletében manifesztálódott, vonja le a következtetést Bruckner.

Az uralkodó közgondolkodás szerint inkább a gazdagoktól kell elvenni és nem a szegényeknek adni. Az ún. szolidaritási vagyonadó (ISF) eltörlése volt az egyik oka a „sárgamellényes" mozgalom utcára vonulásának, de ez végül is csak egy szimbolikus adó eleve, aminek eltörlését Bruckner szerint feltételekhez kellett volna kötni, ugyanis

a leggazdagabbaknál maradt 4 milliárd eurót egyáltalán nem biztos, hogy a gazdaságba forgatták vissza a milliárdosok.

Ebben tehát mindenképpen hibás volt Macron elképzelése. Az is igaz, hogy sokkal jobban meg kellett volna magyarázni az embereknek ezt az intézkedést.

Amit az esszéista-filozófus biztosra vesz, az az, hogy

Macron nem fog lemondani.

Viszont helyre kell állítani a jogállamot, újra kell gondolni számos fontos kérdést, mint pl. az adózás vagy a forráselosztás helyességének ügyét.

Jogos az aggódás az emberekben amiatt, hogy az állam ne legyen pazarló, és hogy minden egyes rábízott eurót a közjó céljaira fordítson.

Érdemes itt megállni egy pillanatra és felidézni a fényűző, arisztokratikus, pökhendi Macron-rezsim fölösleges kiadásait,

amiről többször is írtunk már.

A francia nép, mint bármely európai nép, kézbe szeretné venni saját sorsát, a pénzügyek és a migráció kérdésében egyaránt.

És ebben a két kérdésben egészen biztos, hogy nem értenek egyet a bevándorláspárti Macronnal és rezsimjével.