Minden ötödik Franciaországban született gyerek muszlim nevet kap

Portrait du journaliste, polemiste , ?crivain Eric Zemmour le 12 janvier 2015 au si?ge du Figaro . AFP PHOTO / JOEL SAGET . / AFP PHOTO / JOEL SAGET

2016-ban a Franciaországban született gyerekek közel 19%-a muszlim nevet kapott. 2017-ben ez az arány tovább erősödött, vagyis ez azt jelenti, hogy még kevesebben kaptak francia nevet. Egy ismert francia tudós nagy hatású könyvben elemzi a társadalmat a keresztnevek tükrében – és ezt a könyvet, és persze azon keresztül napjaink Franciaországát Éric Zemmour.

Éric Zemmour, Orbán Viktor és a magyar modell tisztelője, a legnagyobb francia esszéista Jérôme Fourquet „Francia szigetvilág” (L'Archipel français) című könyve nyomán arról értekezik tehát a Le Figaróban, hogy miért fontos ismérv vagy mutató egy ország jövője szempontjából az, hogy milyen keresztneveket adnak gyerekeiknek az ott élő emberek.

Fourquet, az Ifop közvélemény-kutató cég stratégiai igazgatója, leginkább a francia szélsőségekről, a franciaországi vallásokról, a migrációról vagy az identitásról szóló tanulmányairól ismert. Új könyvének előszavában a neves brit történészre, John Dickinsonra hivatkozik, aki szerint a keresztnévnek kulturális „lenyomata” van egy ország történetében, a családi, logikai láncokon keresztül az életmódra, életvitelre, regionális érzékenységre is következtetni enged. Zemmour szerint a könyv egyszerre intellektuális figyelmeztetés és a médián keresztüli felhívás. Arra is felhívja figyelmet, amit az egyetemi, politikai és médiaközeg valójában elrejt a francia emberek elől. Zemmour dicséri Fourquet módszerét is, aki inkább arányokat használ ott (és a végén látni fogjuk, hogy „minden arányszámokban végződik”), ahol mások szöveges magyarázatot adnának. De kerüli az olyan kliséket is, mint például. „Franciaország többé nem Franciaország”, helyette inkább azt írja, hogy „egy sokoldalú és megosztott nemzet születése”. Ez a nagy francia esszéista, Zemmour kiindulópontja.

Szerinte ugyanis Franciaország mindig is többoldalú, megosztott ország volt, az állandó polgárháború, vallásháborúk földje. Zemmourra amúgy is jellemző, hogy nagy történelmi képekben, fordulatokban gondolkodik, hogy csak Francia öngyilkosság című művét idézzük, amely felkavaró leszámolás például 1968 hazugságaival. Ebben a könyvében a hetvenes évek elejétől veszi végig a francia történelmet, évekre lebontva: hogyan veszíti el a francia központi hatalom és politikai elit az erejét, a politikai irányítást a gazdasági folyamatok és a bevándorlás fölött, most pedig azt látjuk majd esszéje végén, hogy „szigetvilágba” szerveződik a macronista elit nyomására.

A Le Figaróban most írt esszéjében Zemmour Emmannuel Toddra, a neves francia családkutatóra, antropológusra hivatkozik, aki szerint Franciaország abban is egyedülálló, hogy nincs még egy olyan ország a világon, ahol ennyiféle családmodell létezne. A keresztnevekkel összefüggésben fontosnak tartja megjegyezni, hogy az eddigi történelemben, bármilyen rendszer is volt Franciaországban, királyság, monarchia, köztársaság, katolikusok és/vagy protestánsok vezették az országot, vagy épp laikusok, gaullisták vagy kommunisták, kékek vagy fehérek, pirosak, az emberek gyerekeik keresztnevét a szentek után, a katolikus naptárból választották. Ez minden rendszerben közös volt. Sőt mi több, Napóleon egyik törvénye éppen erre kötelezett mindenkit, és ezt nem is vonta kétségbe senki sem. Ugyanis a francia nép maradt az, ami volt, fehér, keresztény vallású, amelynek gyökerei a görög-római kultúrkörbe nyúltak vissza. Éppen úgy, ahogy azt Charles de Gaulle elnök is mondta, még a 60-as években. A helyzet azért tragikus, mondja Zemmour, mert ezt a Franciaországot sikerült lerombolni ez alatt a 40 év alatt. Pontosan ezt a megsemmisülést, vagy inkább „áthelyeződést” mutatják a keresztnevek változásai.

Éric Zemmour Forrás: AFP/saget 1/Joel Saget

Zemmour rendkívül élesen rávilágít arra, hogy az első lépése ennek az „áthelyeződésnek” a 70-es években következett be. Ekkor fordított hátat a francia társadalom (is) a katolikus „kötőerőnek”, többek között az abortusztörvénnyel, a válásokat megkönnyítő kölcsönös beleegyezés intézményesítésével, majd 1982-ben megszüntették, hogy büntetik azokat a nagykorúakat, akik 15-18 év közötti fiatalkorúakkal létesítenek szexuális kapcsolat). És ugyanebben az időben engedélyezték a migránsok családegyesítését, azaz azt, hogy ha egy migráns már hivatalosan letelepedett Franciaországban, akkor a családtagja is szabadon, legálisan bejöhetett az országba, állampolgárságot kaphatott, egészen a távoli rokonokig.

Aztán a másik nagy lépés ebben az áthelyeződésben a szocialisták nevéhez fűződik, mert 1993-ban, Mitterrand elnöksége alatt eltörlik a keresztnevekről szóló napóleoni törvényt, és innentől kezdve bármilyen név adható, egyetlen kritérium alapján: a gyerek érdekében eljárva kell nevet adni. Érdekes, teszi hozzá Zemmour, hogy a szalafista (terroristákhoz közeli), radikális muszlimok is ekkor érkeznek Franciaországba, akárcsak az Al Jazeera televíziócsatorna, és egyúttal ezekben az időkben még a csapból is az amerikai szappanoperák folytak. Ekkor kezdték – ahogy Zemmour fogalmaz – az egyszerűbb emberek Kevinnek és Cindynek hívni a gyerekeiket. A muszlim gyerekeket leginkább Mohamednek nevezték. A katolikus burzsoázia az új idők új szeleinek megfelelően, „mily paradox módon”, teszi hozzá Zemmour, hátat fordított az „átkos” napóleoni vonalnak, a nagyvilági burzsoázia pedig amerikai vagy nyugat-európai egyetemre küldte továbbtanulni gyerekeit.

2016-ban a lánynevek mindösszesen 0,3%-a volt Marie (azaz Mária), miközben ugyanebben az évben a gyerekek 18,6%-ának választottak muszlim keresztnevet, sőt, bizonyos nagyvárosi negyedekben, mint a mára már szinte teljes iszlám befolyás alá került párizsi elővárosban, Seine-Saint-Denisben még ennél is többnek, a gyerekek 50%-ának muzulmán neve volt. Erről a negyedről már sokat írtunk, leginkább a migráns erőszak, a törvényen kívüliség, a kábítószer általánossá válása, vagy egyszerűen a hétköznapok teljes muszlim befolyás alá kerülése miatt.

Beszédes nevet adott ennek a negyednek a közismert algériai író, Boualem Sansal, amikor azt mondta, Seine-Saint-Denis egy „fűből készített iszlám köztársaság lett”, utalva a negyedben népszerű és elterjedt marihuánahasználatra. A jövő tehát ezekben a számokban van leírva, hozza meg végső következtését Zemmour. Minden diaszpórának megvannak a maga integrációs szabályai: az arab kisebbségből kikerülő gyerekek 95%-a arab keresztnevet kap, miközben az ázsiaiak 75%-ának francia neve van. Azaz, ha leegyszerűsítjük mindezt: a muszlimok nem akarnak beilleszkedni, a Franciaországban élő kínaiak vagy vietnámiak viszont igen.

És ebben a különbözőségben, ami a keresztneveket jellemzik, megtaláljuk Franciaország minden megosztottságát, legyen az gazdasági, szociális, kulturális, iskolázottságbeli vagy politikai. Fourquet új könyve éppen erre a tragikus kulturális fordulatra hívja fel a figyelmet. Arra, hogy milyen komoly változásokon ment keresztül az ország a gazdasági, szociális és leginkább politikai átalakulása során. A Kevin a Nemzeti Fronthoz tartozó körökben jellemző (ez lenne a hazafias lázadás az elamerikanizálódott szülők ellen? – kérdezi gúnyosan Zemmour), és a Mohamed a szélsőbaloldali, kommunista Mélenchon pártjánál tipikus, ahol a fiatal szakszervezetiseket, kezdő diplomásokat, munkásokat hívják így. A „francia Erasmus” pedig egy Macronnak és mozgalmának tetsző név, mert kozmopolitának számít. Mára egyedül a nyugdíjas franciák maradtak azok, akik még ismerték az előző, a régi Franciaországot.

Zemmour szerint egyszerre van jelen a francia társadalomban a „somewhere”, tehát a „valahol otthon lenni”, és az „anywhere”, azaz „bárhol otthon lenni” szociológiai-politikai kategóriája is. Ez annyit jelent, hogy a hagyományokhoz kötődés és a kozmopolitizmus, multikulturalizmus. Mindennek az összeütközésnek messzemenő következményei lettek, pontosan ez vezetett oda, hogy a hagyományos jobb- és baloldal lényegében megszűnt. (David Goodhart vezette be nagy hatású könyvében – „Road to somewhere” – a „somewhere” és „anywhere”, azaz „valahol" és „bárhol" fogalmakat a szociológia világába. Átvitt értelemben és leegyszerűsítve a „valahol” csoport tagjai inkább egy a hagyományokhoz, közösségekhez, a „bárhol” tagjai pedig egy multikulturális közeghez tartoznak.)

Ugyanerről írt korábban a nemrégiben muszlim indíttatású, antiszemita támadás áldozatává vált világhírű francia filozófus, Alain Finkielkraut is, amikor a politikai elit „sehova és mindenhova”, az állandó változás eszméjéhez tartozásáról és a vidéki tömegek, a nép „valahova”, a hagyományokhoz kötődéséről írt remek írásában, amit itt mutattunk be.

Ennek alapján, mondja Zemmour, Macron és elitista-liberális blokkja, amely azokat tömöríti, ahogy Fourquet is mondja könyvében, akik egy szigetvilágszerű Franciaországban hisznek, csak látszólag hívei az emberek összekovácsolásának, egyetlen közösségbe terelésének (mert a folyamatosan hangoztatott szlogenjeik hamisan ezt sugallják). Ez a multikulturalizmusban, kozmopolitizmusban hívő elit valójában a szeparáció híve, és csak hozzájárulnak az ország „szigetcsoporttá” válásához, ha úgy tetszik, romba döntéséhez. Épp a napokban mutattuk be egyébként Philippe de Villiers francia politikus és író nagyszerű könyvét, amelyben Orbán Viktor miniszterelnök Magyarország keresztény gyökereiről és arról beszél, hogy nálunk nincs helye a multikulturalizmusnak.

Zemmour gondolataiban szemben Fourquet üzenete többé-kevésbé optimista, mert a szigetvilág földrajzi referenciáját alapul véve azt mondja, egy ilyen földrajzi helyen élők ugyan egymástól elkülönülve élnek, külön kis szigetekként, de egymással kapcsolatba lépnek. Közös referenciáik vannak, ez pedig eltér attól a társadalmi modelltől, amit kommunitarista társadalomnak nevezhetünk, amely lényege szerint a többiektől való különbözőségekre alapítja közös értékrendszerét.

Ugyanakkor a nagy esszéíró, Zemmour ezzel a gondolattal zárja írását: egy tipikus szocialista, François Hollande erről a kérdésről azt mondta egyszer még köztársasági elnökként újságíróknak, hogy „mindennek a végén lesz egy arányszám”. Akárcsak a keresztnevek aránya a francia társadalomban, és ebben azért bőven van ok aggodalomra.