A szocializmus nem tűnt el, csak veszélyes liberalizmussá alakult

French writer and polemicist Eric Zemmour gives a press conference after giving a speech at the Cercle de Lorraine-Club Van Lotharingen in Brussels, on January 6, 2015. Zemmour, the author of the book “Le Suicide Français - Ces quarante années qui ont défait la France” (The French suicide - the 40 years that defeated France) is in Brussels to address speeches at two private club and sign copies of his book. AFP PHOTO/Emmanuel Dunand (Photo by EMMANUEL DUNAND / AFP)

A szocializmus nem halt meg, csak átalakult – írta Éric Zemmour, világhírű publicista, Orbán Viktor miniszterelnök és a magyar modell nagy tisztelője a Le Figaróban. Éric Zemmour egyébként a hétvégén az MCC budapesti, háromnapos migrációs konferenciáján is részt vett, és nagy sikerű előadást tartott. Itt interjút adott a Mandinernek, amiben – mint azt korábbi cikkünkben megírtuk – azt mondta, hogy szerinte hamarosan választhatnak a franciák a polgárháború és az iszlámnak való teljes behódolás között. A francia közállapotokról pedig azt nyilatkozta, hogy „ma Franciaországban rengeteg terület van, ahol olyan hallatlan erőszak uralkodik, ami már a polgárháborút vetíti előre”.

Mostani írásának apropóját az adta, hogy Jean-Pierre Deschodt, a Vendée-i Katolikus Főiskola történelemtanszékének igazgatója a francia Domonkos-rendhez szorosan kötődő, keresztény Le Cerf kiadó gondozásában megjelentette a „Francia szocializmus rejtett oldala” című nagy ívű munkáját. Pierre Deschodt, aki történész-kutatóként is ismert Franciaországban, sokat foglalkozott az I. világháború időszakával, társszerzője a Tannenbergtől Berlinig című kötetnek, amiben a totális háború ideológiájával is foglalkozik.

Most megjelent könyvében az elismert katolikus író a francia szocializmus történetét mutatja be. Auguste Comte (XIX. századi francia filozófus, a tudománynak a mindennapi élet javításában játszott szerepét hangsúlyozó pozitivizmus képviselője) vagy Pierre-Joseph Proudhon (XIX. századi, anarchista eszméket valló szocialista filozófus) gondolatvilágának bemutatása mellett még a szocializmus eredeti ideológiai tartalmával is foglalkozik.

A szocializmus halála Franciaországban és Európában

„A szocializmus halott” – írja bevezetésként Zemmour. A francia szocializmus tényszerű bukásának mérföldköveként rögzíti: a szinte még ma is teljesen ismeretlen Benoît Hamon vezette Szocialista Párt történelmi vereséget szenvedett a 2017-es köztársaságielnök-választásokon. Alig kétmillió szavazattal (ez a szavazatok mindössze 6.36%-át jelentette) a francia szocialisták jelöltje az első fordulóban csúfosan kiesett (elődjére, a szintén szocialista François Hollande-ra 2012-ben még több mint 10 millióan, tehát 5-ször annyian szavaztak). Ráadásul a francia történelemben először egy kommunista alapokon nyugvó párt is megelőzte a szocialistákat.

Éric Zemmour Forrás: AFP/Emmanuel Dunand

Ez nem meglepő, mondja Zemmour, hiszen az európai szociáldemokráciák 1990-től kezdve folyamatos szavazatvesztést és bukást produkáltak, még a hagyományosan szociáldemokrata alapokon álló skandináv országokban is. Sok esetben nem is tudtak másképp fennmaradni, mint a kereszténydemokratákkal vagy liberálisokkal kötött kényszerkoalíciókban. Az utolsó, valóban a túlélésért küzdő kísérletükben pedig már a radikális iszlámmal szövetkeznek.

Hogyan került a szocializmus a kommunizmus mellé a múzeumba?

Az európai szociáldemokrácia hanyatlásának kezdetét Zemmour a berlini fal leomlásával köti össze. Miután a Szovjetunió szétesett, a nyugati burzsoázia úgy ítélte meg, hogy többé nem kell félnie a „vörös veszedelemtől”, ezért a szociális kérdésekre, problémákra sem kell már akkora hangsúlyt fektetnie és főként annyi pénz áldoznia. Így került a szocializmus a múzeumba, olyan már kihalt ideológiák mellé, mint a bonapartizmus, a radikalizmus vagy a kommunizmus.

Mivel a szocializmusnak nincs többé aktualitása, itt az idő, hogy megkezdjük múltjának elemzését, archeológiai feltárását – írja Zemmour. Ezt a munkát végezte el jól-rosszul a történész Deschodt most megjelent könyvében, mondja Zemmour. Deschodt kiemeli, hogy a francia Proudhon (szocialista-anarchista közgazdász) mekkora hatással volt Marxra, aki amellett, hogy nyíltan antiszemita volt, sok elemet kölcsön is vett Proudhontól (pl. a tudományos szocializmus elméletét). Ír az 1871-es, rövid ideig tartó párizsi kommünről, amikor szocialista, anarchista és republikánus munkástanács vette át a hatalmat a francia fővárosban, vagy felidézi az 1848-as forradalmi idők baloldaliságát is. A könyv ennek ellenére ritka, kevésbé ismert jelenségekre is felhívja a figyelmet.

A szocializmus eredetileg szemben állt a liberalizmussal

A szocializmus eredetileg egy individualizmus-ellenes mozgalom volt, ami állást foglalt az örökség nélküli, gyökértelen embertípus, valójában tehát a mai értelemben vett kozmopolita-liberális ideológia ellen. Eredetileg még közelebb állt a katolikus vagy monarchista eszmékhez. Ezeknek az ideológiáknak olyan társadalom kialakítása volt a céljuk, amelyben a társadalmi közösség érvényesül az egyén fölött, ennélfogva mind a liberalizmussal, mind az 1789-es nagy francia forradalom ideológiájával szembenálltak.

Az, hogy a szocializmus eredeti céljai többek között a magántulajdon és a haza védelmében öltöttek testet, valamint, hogy a francia szocialisták a francia munkaerő védelmét követelték a külföldi migrációval szemben, és tiltani akarták a nők nehéz fizikai munkáját, mind rávilágítanak a mai, magukat szocialistának valló politikusok hiteltelenségére. Sőt, még a marxista kollektivizálás ellen is küzdöttek eredetileg, de hiába, mert a marxizmus és később a leninizmus váltak kizárólagos, uralkodó ideológiává. Más kérdés, hogy a marxizmus és a kollektivizmus is elbukott a történelem süllyesztőjében, és Deschodt szerint a szocializmus ezzel gyakorlatilag elmúlt. Ez utóbbi hibás következtetés, mondja Zemmour.

A szocializmus átalakult

A marxizmusra épülő szocializmus Zemmour meglátása szerint nem tűnt el, csak átalakult. Liberalizmus, sőt, szélsőséges individualizmus lett belőle. A szocializmus mai örökösei, főleg a szélsőjobboldali mozgalmak, még mindig lázadnak a kapitalizmus ellen, és folyamatosan követelik, hogy az állam számolja föl az egyenlőtlenségeket, ezzel viszont nem tesznek mást, mint azt, hogy a XIX. századi liberalizmus eszméit és szokásait követik. Ugyanis, folytatja tovább Zemmour, a liberálisok eredetileg azt követelték, hogy az állam a rászorulóknak nyújtson segítséget, nem pedig a megszüntetett szakszervezetek vagy egyéb munkás képviseletek újjászervezését szorgalmazták. A mostani szocialisták valójában pedig nagyvállalkozó tőkéssé, bankárrá váltak, vagy éppen belőlük lettek baloldali politikusok, ahogy a franciák találóan mondják, ők a „baloldali kaviár”, akik fényűző életmódjukkal teljesen elszakadtak a szocializmus XIX. századi céljaitól és eszmevilágától, munkást vagy földművelőt pedig még messziről sem láttak (Zemmour leírásában mi is ráismerhetünk a magyar baloldalra: gondoljunk csak a 2002 és 2010 közötti hivatalosan baloldali miniszterelnökökre, a bankár Medgyessy Péterre, a milliárdos Gyurcsány Ferencre és a milliomos üzletemberre, Bajnai Gordonra).

A liberalizmus az új szocializmus

Zemmour szerint az a lényeges kérdés, hogyan és miért torkollott az eredetileg individualistaellenes szocializmus egy paramilitáris, libertárius, szélsőséges liberalizmusba. Ráadásul ez az új ideológia elődjénél jóval pusztítóbb és nihilistább. Abszolút uralomra tör, amelyben az egyén áll a világ közepén, az individuum az egyedüli „király”, aki dönthet saját életéről, családjáról, hazájáról, sőt, most már saját neméről is. A francia szocialisták többsége ma Macron mozgalmában van. Macron maga is azt mondta: „a liberalizmus az egy baloldali ideológia”.

Új ellenségkép a baloldalon: a nyugati, heteroszexuális, fehér férfi

Zemmour szerint az angolszász világban már ezen is túl vannak. Angliában a Corbyn-féle Munkáspárt, akárcsak az Egyesült Államokban az Obama-féle demokrata párt, a kisebbségek gyűjtőpártja lett. A feminista mozgalmak, a jogvédő csoportok, a meleg szervezetek Zemmour megállapítása szerint velük vannak. A helyzet ugyanakkor nagyon más, mint a kommunizmus tündöklésekor, ugyanis az ő ellenségük már nem a kapitalizmus és az azt szimbolizáló kapitalista, hanem a fehér férfi.

Időközben ezek a mozgalmak rákaptak az antiszemitizmus marxista ízére is, és ezt is átalakították. Az új, a radikális iszlámmal is összefonódott Nyugat-Európát behálózó mozgalmakban az (üldözendő) zsidó mára a nemzetállamban gondolkodó embert, sőt, ahogy azt már láttuk az elmúlt időszak durva antiszemita hullámában, magát Izrael államot jelenti (gondoljunk csak a világhírű filozófus, Alain Finkielkraut elleni antiszemita támadásra, amely egyben kifejezetten Izrael elleni támadás is volt. Erről itt olvashatnak).

A nyugati, heteroszexuális férfi, a zsidó-keresztény és görög-római kultúrkör embere került a célkeresztbe Zemmour megfogalmazása szerint, akit a baloldallal összefonódott liberalizmus el akar tüntetni, eleget téve bármely, korábban vélelmezetten vagy valóságosan elnyomott csoport bosszúvágyának. Pontosan úgy, ahogy annak idején a kommunisták álltak bosszút a burzsoázián, és ahogy a proletárok kiforgatták sarkából a világot.

Innentől pedig már ismerjük a történelmet, fejezi be elemzését Éric Zemmour.