Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Louis de Raguenel, a „Les Valeurs Actuelles" biztonsági és rendőrségi ügyekért felelős szerkesztője nagyon is aktuális problémával foglalkozik, amikor a szélsőbaloldal franciaországi térhódítását elemzi.
Becslések szerint több mint 10 ezerre tehető a francia szélsőbaloldaliak száma, ezek közül a Belügyminisztérium háromezret a „nagyon aktív" kategóriába sorolt. Ők azok, akik magukat a törvény fölött állónak kiáltják ki, és már több ízben is megmutatták agresszivitásukat, a társadalomra rendkívüli veszélyt jelentő arcukat. A maguk mögött hagyott súlyos károk után már nem is annyira „viccesek" az egykor pókerezésből élő (!) szocialista belügyminiszter, Christophe Castaner szemében, mint ahogy azt korábban valaha is gondolta.
Az anarchista szélsőbaloldal agresszivitására egyik példa a Notre-Dame-des Landes településen történt sajátos háború volt. A szélsőbaloldaliak egy olyan „védelmi zónát" („zone à défendre-ZAD") hoztak létre, amelyben „saját társadalom", pénz nélküli, cserén alapuló, anarchista szellemiségű világ létrehozásába kezdtek. 2014-ben mintegy 200 szélsőbaloldali élt a zónában, saját építésű, speciális „lakóövezetekben",
ahol egy párhuzamos, alternatív társadalmi rend működött.
A „védelmi zóna" eredetileg a 60-as évek elején kezdődött meg azzal, hogy a szélsőbaloldal az útjába állt annak a kormányzati elképzelésnek, amelynek értelmében egy új repülőteret terveztek építeni a Loire folyó és az Atlanti-óceán mentén fekvő területen, tehermentesítve ezáltal a túlterhelt Nantes-Atlantique nemzetközi repülőteret. (Az új nantes-i repülőtér építésével kezdetben alapvetően minden parlamenti párt egyetértett.)
Ezt akadályozta meg az a szélsőbaloldali anarchista mozgalom, amely ezzel egyidejűleg hozzáfogott egy „új társadalom" kiépítéséhez. A helyzet a bukott szocialista köztársasági elnök, François Hollande idején eszkalálódott igazán. Nem véletlenül szokták Hollande-ot a francia történelem legsikertelenebb köztársasági elnökének titulálni,
egyebek mellett ugyanis súlyos kudarcot vallott a szélsőbaloldali „védelmi zóna" felszámolási kísérleténél is.
A szélsőbaloldali (Black Blocks) lázadók sikeresen visszaverték a rendvédelmi erők rendteremtési kísérletét 2012 őszén, pedig a „César" névre keresztelt hadművelet során 1500 katonát vezényeltek ki ellenük.
A sikeren felbuzdulva a szélsőbaloldali lázadók további „államon kívüli területeket" hoztak létre Franciaországban. Miután Macron 2018-ban bejelentette, hogy a kormány több mint 40 év elteltével eláll a repülőtér megépítésének szándékától (azaz meghátrál), 2018. április-májusban szintén katonai művelet keretében, polgárháborús körülmények között ezúttal sikeresen felszámolták a szélsőbaloldali „védelmi zónát". Az is igaz viszont, hogy a bevetett gránátok által okozott sérülések miatt mind a mai napig sokan perelik a francia államot. (Moran Kerinec ismert oknyomozó riporter szerint 11 000 gránátot vetettek be a rendvédelmi erők a többhetes, nyugodtan írhatjuk, harci művelet során. Az összecsapásokban több mint 270 aktivista és legalább 77 csendőr sérült meg.)
A Les valeurs actuelles által kiemelt másik eset: a fekete inges szélsőbaloldal francia nemzeti szimbólumokat gyalázott meg a sárgamellényes tüntetések során. A szélsőbaloldali anarchisták kezdettől fogva beszivárogtak a sárgamellényesek közé, és ahol csak tudtak, utcai barikádokat emeltek, gyújtogattak, fosztogattak és emlékműveket vertek szét, amelyekről itt és itt számoltunk be.
A helyzet súlyosságára tekintettel a macroni kormányzatban
már legalább egy éve folyamatosan felvetik azt a kérdést, hogyan lehetne gátat szabni a szélsőbaloldal rombolásának és térnyerésének.
Adódik az összehasonlítás a politikai, radikális iszlámmal, mondja de Raguenel, mert ők is az állam gyengeségét és naivitását használják ki. Paradox a helyzet, mert a jogállamiság, az ártatlanság vélelme, a vallásszabadság éppen azoknak a malmára hajtja a vizet, akik meg akarják dönteni a fennálló rendszert, azaz a szélsőbaloldal és az iszlám radikális hívei tudnak mindig a jogállamiságra hivatkozni.
A látszólagosan erőt felmutató kormányzati kommunikáció ellenére a kormány folyamatosan visszavonul, és igazából éppen ez az, ami fellázítja a francia embereket, akik joggal teszik fel azt a kérdést, hogy
miért képtelen az állam hatástalanítani ezeket a szélsőbaloldali rombolókat és megvédeni saját polgárait?
Egyértelmű a belügyminiszter és az alá tartozó minisztérium felelőssége abban, hogy a legveszélyesebb bűnözőket nem fogták el és nem ítélték el eddig (miközben a rendőrök után kémkedő, róluk adatot gyűjtő, a nemzeti hős Alphonse Juin tábornok szobrát szétverő szélsőbaloldali aktivistanő őrizetbe vételét követően néhány óra múlva szabadon engedték).
Aggasztó, ahogy ezek a mozgalmak konspiratív, titkos formációkba szerveződnek, folytatja a rendőrségi elemzésekre specializálódott újságíró, de Raguenel. Ez viszont nem egyedi francia jelenség,
az egész európai szélsőbaloldalra ez jellemző, Németországban, Olaszországban vagy Svájcban is ez a helyzet.
Francia hírszerzési adatok alapján az sem ritka, hogy egy megfigyelés alatt álló aktivista külföldön rejtőzik el, illegalitásba vonul, mint a régi kommunista időkben, telefon, bankkártya, identitást igazoló okmányok nélkül élve, miközben állandóan figyelniük kell arra is, hogy elkerüljék a köztéri biztonsági videokamerák látókörét.
Szemben a jól strukturált, hierarchikus, nyári táborokat szervező, vezetőiket pontosan nyilvántartó radikális jobboldali aktivistákkal, akiket emiatt könnyű azonosítani, és egyébként az országot sem dúlják fel, ez sokkal nehezebben tehető meg a szélsőbaloldali mozgalmakkal. Ez utóbbiakat az anarchia, a gerilla-jelleg jellemzi,
és gyakran egy-egy akció napján, spontán, ad hoc jelleggel szerveződnek meg a közösségi hálókon.
Az egyetemeken, a különböző baloldali diákszervezetekben megtanult ideológiai alapokat interneten történő gyakorlati kiképzés követi, gerillaharcokat vagy börtönlázadásokat bemutató tematikus anyagok alapján. Majd következik a terepen történő kiképzés. Ezek azok az aktivisták, akik „Black Blocs" néven nyertek komoly médiaismertséget világszerte,
feketébe öltöznek, fekete kendővel takarják el arcukat és hihetetlenül erőszakosak.
Papíron igazából nincsenek vezetőik sem, viszont ami újdonság, hogy a sárgamellényes mozgalom mentén többször is megfigyeltek szélsőbaloldali aktivistákat, amint erdőkben gyakorlatoznak és készülnek a harcra. Mintha egy igazi gerillakommandót képeznének ki, megtanulnak autonóm, önmegtartóztató módon cselekedni nehéz körülmények között. Többen nagyvárosi környezetből érkeznek, akiknek persze nem megy olyan könnyen a vidéki kiképző táborokban meleg víz és komfort nélkül élni, ezt már a hetilap újságírója, Louis de Raguenel jegyzi meg.
A Diadalív 2018. december 1-i meggyalázását követően Macron utasítására a Belső Biztonsági Főigazgatóságon (DGSI) létrejött egy, a szélsőbaloldali mozgalommal foglalkozó speciális egység. Ennek az volt a célja, hogy a különösen veszélyes szélsőbaloldali aktivistákat kiszűrje és „kiemelje" a sárgamellényes mozgalomból, azonosítsa őket és nyomon kövesse a tevékenységüket. Ez nem valósult meg, ahogy az események is mutatják, a helyzet ugyanis sokkal összetettebb.
Mert ha nem is lehet egyértelműen profilképet alkotni a szélsőbaloldali aktivistákról, akiket a kommunista időkből kölcsönzött kifejezéssel élve nyugodtan nevezhetünk mozgalmároknak is, egyfajta tendencia azért megfigyelhető. Ezek a mozgalmárok alkalmi munkákból vagy segélyekből élnek, esetleg olyan ápoló, egészségügyi tanulók,
akik képesek egy sérült ellátására, aminek az az előnye, hogy egy utcai harc során ért sérülést is el tudnak látni, így aztán elkerülhető a kórház, ahol értesítenék a rendőrséget, utóbbi ugyanis akár lebukással is járhat.
A bázisukba sok olyan egyetemista is tartozik, akik egyébként a politikatudományokban és a szociológiában is jártasak és jó teljesítményt nyújtanak. Ez a heterogenitás komoly erőt ad ennek az ultrajobboldali mozgalomnak, írja Louis de Raguenel, mert összeköttetéseik Párizs legjobb negyedeibe vezetnek el, ahol az azonos ideológiai alapokon álló jómódú szimpatizánsok sikkes párizsi belvárosi lakásokba és szalonokba invitálják a szélsőbaloldal mozgalmárait.
A helyzet érdekessége, hogy éppen erre a meghökkentő összefüggésre jöttek rá a francia rendőrök is, amikor a sárgamellényes mozgalmat tanulmányozták.
Ezek után joggal merül fel a kérdés, hogy ha a rendőrség ennyi információval rendelkezik a szélsőbaloldali rombolókról, akkor miért nem tartóztatja le a vezetőiket? Egészen egyszerűen azért, mert akiket elfognak, csak végrehajtók és a hierarchia legalján található katonák, velük nem menne sokra az igazságszolgáltatás. Megbízható források szerint
vannak vezetők is, a rendőrség jól ismeri őket, vannak közöttük S kategóriás bűnözők is,
de mégsem történik semmi. Egy csendőrtiszt azt is elmondta, hogy
szabályos kiképző táborokat találtak a szélsőbaloldali biztonsági zónákban,
éppen ott, ahol a szélsőbaloldali mozgalom meghátrálásra kényszerítette a kormányzatot és sikerült leállítania a tervezett repülőtér megépítését Notre-Dame-des-Landes-ban. Azt is mondhatnánk, hogy a szélsőbal sikeresen térdre kényszerítette a francia kormányt. Ennél azonban sokkal többről van szó.
2017-ben a hírszerzés egyik vezetője azt javasolta Macronnak, hogy a növekvő veszéllyel összefüggésben tekintsék át újra egyes szélsőbaloldali, terrorista szervezetként működő csoportok kockázati minősítését. Ahogy azt a mostani események mutatják, nem hallgattak rá, az átvizsgálásra nem került sor. Ami egyértelmű, hogy egyedül Macron az, akinek lehetősége lenne rendeleti úton feloszlatni a szélsőbaloldali szervezeteket, csak a kormány tudna jogilag fellépni a rombolók ellen és tudná hálózataikat pénzügyileg is ellehetetleníteni.
Az egy más kérdés, hogy
van-e bátorsága ahhoz, hogy egy ilyen intézkedéssel megváljon szavazótábora egy részétől (azaz a baloldali szavazóktól),
akik egyáltalán nem látják a probléma lényegét. És legfőképpen nem érdekli őket.
A szélsőbaloldali, feketeruhás, maszkos anarchisták ezen a héten is feldúlták Párizst, gyújtogattak, olykor fosztogattak - a szakszervezeti tüntetések közben.
