Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Németország jelenleg nem csupán az Európai Unió legnagyobb és legerősebb gazdasága, egyben az európai gazdaság „motorja”, hanem globális gazdasági tényező is. A világ ötödik legnagyobb GDP-jével és harmadik legjelentősebb exportteljesítményével rendelkezik. A német gazdaság kibocsátása 2020-ban 43 százalékkal haladta meg az Unióban második legnagyobb gazdaság, Franciaország hasonló mutatóját. A német gazdaság teljesítménye és állapota alapvető hatással van az EU egészének gazdasági helyzetére és kilátásaira is.
Az elmúlt évek gazdasági válságainak (euróválság, koronavírus okozta gazdasági válság) kezelésében (egyes vélemények szerint azok félrekezelésében) Németország minden esetben főszerepet játszott, és belső érdekeinek megfelelő álláspontja alapvető irányt szabott a cselekvésnek. A 2010-es évek első felében Dél-Európában, elsősorban Görögországban, sokak számára Merkel kancellár volt az első számú közellenség mint a rájuk nézve hátrányos gazdasági megszorítások megtestesítője. Elsősorban Angela Merkelen és Németországon múlott, hogy az EU nem volt hajlandó lazítani a szigorú költségvetési szabályokon, és a végsőkig ellene volt a görög államadósság teljes vagy részleges elengedésének. Ez az imázs azonban sokat finomodott a koronavírus-válság kezelése idején, ami elsősorban a déli tagországok igényeihez szabott európai pénzügyi mentőalap (NGEU) elfogadásának és Merkel asszony abban játszott szerepének tudható be. Mindezek fényében érdemes áttekinteni, hogy mit hozott Németország számára a takarékosságra hajló szemlélete és moralitása miatt gyakran „sváb háziasszonynak” is nevezett Angela Merkel 16 éven át tartó kancellársága: milyen gazdaságot vett át és milyet hagy az utódjára, illetve mi várható azt követően, hogy már nem ő tölti be a tisztséget.
2005 őszén a kancellári székben a szociáldemokrata Gerhard Schrödert váltó Merkel egy olyan Németországot vett át, amit a gazdaság állapotára utalva gyakran hívtak „Európa beteg emberének”. Az újraegyesítés költségeit elszenvedő Németországot a 2000-es évek elején rendre 10 százalék feletti munkanélküliség, alacsony, 1 százalék körüli éves gazdasági növekedés, szigorú, a munkavállalók érdekeit védő, egyben a munkaerőpiacot rugalmatlanná tévő és a szakszervezetek kezébe valódi érdekérvényesítési képességet helyező szabályok jellemezték. A változáshoz szükséges, társadalmon belüli feszültségekkel járó reformokat, „Agenda 2010” néven a szociáldemokraták vezette kormány terjesztette elő 2003-ban, azonban annak elfogadásához a kereszténydemokraták és a szakszervezet támogatását is megszerezték. Az intézkedéssorozat érintette a szociális juttatásokat és a társadalombiztosítást, nehezítették a munkanélküli segély igénybevételét, csökkentették a béreket, ez által rugalmasabbá tették a munkaerőpiacot. A társasági nyereségadó csökkentése a vállalkozások versenyképességének fokozását szolgálta. A meghozott intézkedések, kiegészülve a korábban erős német márka helyébe lépő gyenge euróval, a német árukat – elsősorban az ipari termékeket – rendkívül versenyképessé és keresetté tették a világpiacon. A reformok politikai árát végül is a szocdemek és Schröder fizették meg, akik 2005-ben szoros küzdelemben, de elveszítették a választást, és a kancellári széket azóta sem tudták visszaszerezni.
Merkel kancellárságának ideje alatt a német egy főre jutó GDP növekedési üteme jelentősen meghaladta az euróövezet, az EU és az OECD átlagában tapasztalt növekedési ütemet, akárcsak a fő globális és európai vetélytársak, az USA, Japán vagy Franciaország növekedését. A német mutató 2005 és 2019 között 75 százalékkal növekedett, miközben az euróövezet 64, az USA 48, Franciaország pedig 62 százalékkal bővült. Az utóbbi években Németország legfontosabb külkereskedelmi partnerévé (export + import) egyértelműen Kína vált, a forgalom 9 százalékával. Míg 2005-ben a Kínába irányuló export 26 milliárd dollár összegű volt, addig ez 2020-ra több mint megnégyszereződött, és meghaladta a 110 milliárd dollárt. A kínai exporton belül túlsúlyban, több mint 70 százalékos részesedéssel, a gépek és szállítóeszközök vannak.
Forrás: OECD
A merkeli időszak egyik legfontosabb gazdasági eredménye a munkanélküliség radikális csökkentése volt. Míg 2005-ben a munkanélküliségi ráta 11,3 százalékon állt, addigra 2019-re ez az adat 3,1 százalékra csökkent, ami tulajdonképpen megfelel a teljes foglalkoztatottság követelményének. A munkanélküliség a koronavírus-válság hatására 2020-ban is csak kismértékben emelkedett, ugyan elérte a 3,8 százalékot, de ez így is lényegesen alacsonyabb az euróövezeti országok 7,9 százalékos átlagánál vagy a 8,1 százalékos amerikai adatnál. Napjainkban a német munkaerőpiac problémája már nem a munkahelyek, hanem a megfelelően képzett szakemberek hiánya.
Merkel kancellár hatalomra kerülésekor a német GDP-arányos államadósság 67,5 százalékon állt, ami 2010-re a pénzügyi válság hatására 82,5 százalékra emelkedett. Ezt az értéket 2019-re radikálisan, 23 százalékponttal, 59,7 százalékra sikerült csökkenteni. 2020 év végére a mutató ismét növekedésnek indult, és megközelítette a 70 százalékot. Összehasonlításképpen, ugyanebben az időszakban a francia államadósság 67,5 százalékról 2020-ra 115,7 százalékra növekedett. A német államadósság dinamikus csökkenésében a GDP konstans növekedésén és a költségvetés bevételi oldalának lényegesen kiegyensúlyozottabbá tételén túl fontos szerepet játszott a 2009-ben az alkotmányban rögzített „adósságfékszabály" is. Ez éves szinten a GDP 0,35 százalékában maximalizálja a szövetségi költségvetés hiányát. 2020-ban a szabály alkalmazását a gazdasági konjunktúra változása és a gazdaság fiskális élénkítésének lehetővé tétele érdekében 2023-ig felfüggesztették. A mostani választási kampány egyik legizgalmasabb gazdaságpolitikai témájává éppen az "adósságfékszabály" jövőjének kérdése (annak esetleges alkotmányból való kivezetése) vált. Ehhez alkotmányozó többségre lenne szükség az újonnan felálló Bundestagban, ami a szabályhoz ragaszkodó kereszténydemokraták és a még szigorúbb költségvetési fegyelem mellett kardoskodó liberálisok nélkül gyakorlatilag elképzelhetetlennek tűnik.
A Merkel fémjelezte Németország pozitív gazdasági folyamatai mellett vannak szakértők, akik a német gazdaság középtávú sebezhetőségére figyelmeztetnek, és az ehhez vezető hiányosságok kialakulását is a kancellárasszonyhoz kötik. Azok, akik bírálják a merkeli gazdaságpolitikát, azt vetik a szemére, hogy nem tett meg mindent annak érdekében, hogy Németország a technológiai fejlődés élvonalába tartozzon, és sikerrel vegye fel a versenyt a két „technológiai szuperhatalommal”, Kínával és az Egyesült Államokkal.
Az elmúlt években Németország a kelleténél sokkal kevesebb figyelmet fordított a digitalizációt szolgáló világszínvonalú infrastruktúra kiépítésére, akárcsak a mesterséges intelligenciával kapcsolatos innovációra és képzésre. Ennek okát sokan a nagyon szigorú, a költségvetési hiányt minden körülmények között elutasító, az állami beruházások helyett a takarékosságra fókuszáló merkeli politikában látják, aminek nemcsak a digitalizáció, hanem további, az állam figyelmét igénylő fontos területek, mint például a közlekedési vagy az oktatási infrastruktúra fejlesztése is áldozatául estek.
Napjaink másik népszerű és fontos kérdésében, a klímapolitikával kapcsolatosan, azt vetik Merkel szemére, hogy Németország meggondolatlanul, túlságosan ambiciózus klímacélkitűzések mellett és a gazdaság reális igényeit nem figyelembe vevő módon vágott bele az energiafordulat, „Energiewende” megvalósításába. Napjainkban Németországban a legmagasabb a villamos energia ára, ami nagymértékben annak köszönhető, hogy a fenntartható, környezetbarát és alacsony szén-dioxid-kibocsájtású energiamixre való áttérés során nem számítanak a szintén fenntartható, zöld és karbonmentes nukleáris energiára. Az atomenergia helyett a megújuló energiaforrások termelési sajátosságai nyomán kialakuló egyenetlenségek kezelésére szénerőműveket üzemeltetnek, de az ott megtermelt energia árát a beépített szén-dioxid-kvóta emeli. A magas és bizonytalan energiaárak alapvetően befolyásolják a német gazdaság versenyképességét, valamint több termelő vállalatot késztetnek arra, hogy termelésüket külföldre helyezzék. Annak ellenére, hogy Németország a globális klímapolitika egyik proaktív és meghatározó szószólója, gyakran vetik a szemére, hogy a közlekedés környezetbarát átalakításában másokhoz képest komoly lemaradásban van, és kevés figyelmet fordított az elektromos, illetve hibrid technológiák fejlesztésére és az azokra való átállás támogatására. Az elektromos autók terén tapasztalható lemaradás egyenesen a német prémium autómárkák hegemóniáját veszélyezteti, miközben a Tesla éppen Berlin mellett építi fel első európai „Gigafactory” üzemét.
Bírálói azt is Merkel szemére vetik, hogy a kereskedelmi kapcsolatokért cserébe, gyakran a szövetségesei ellenében is túlságosan elnéző és megengedő Kína-politikát folytatott, a szoros gazdasági kapcsolatok pedig oda vezettek, hogy a német gazdaságot túlságosan függővé tette Kínától. Nagyrészt a német technológiai exportnak köszönhetően, amelynek során a német cégek a legmodernebb gépekkel, eszközökkel és tudással szerelték fel Kínában működő leányvállalataikat, azt is lehetővé tették, hogy ma már Németországot követően Kína a második legnagyobb globális gépipari exportőr, és már képes azt meg is szorongatni. Hasonló a helyzet Merkel pragmatikus Oroszország-politikájával is, ahol annak a Krím elfoglalása miatti kritikája nem haladhatta meg azt a szintet, ami a jó gazdasági kapcsolatokat veszélyeztethette volna. Erre példa az Északi Áramlat 2 gázvezeték is, amelynek tervezése 2015-ben kezdődött, és éppen Angela Merkel mandátuma lejáratának hónapjában készült el.
A legutolsó közvélemény-kutatások szerint Angela Merkel megüresedő kancellári székére legnagyobb eséllyel Olaf Scholz, a szociáldemokraták (SPD) jelöltje pályázik. Azonban azt, hogy ténylegesen ki lesz a következő kancellár, illetve azt, hogy az új kormány milyen gazdaságpolitikát fog folytatni, nagymértékben befolyásolja a jövendőbeli koalíció összetétele. A küzdelem rendkívül nyitott, és a koalícióalakítással kapcsolatosan több lehetőség is felmerül. Legvalószínűbbnek a hárompárti koalíció megalakulása tűnik, azonban annak összetétele is többféle lehet. A jövendőbeli gazdaságpolitika lehetséges irányainak találgatásakor érdemes a koalícióalakításban reális eséllyel részt vevő pártok programjaiból kiindulni. A gazdaságilag leginkább megosztó témák az adósságfékszabály jövőjével és az ezzel szoros összefüggésben lévő állami beruházásokkal, az adó- és klímapolitikai célkitűzésekkel, a minimálbér emelésével, az európai adósságunió kérdésével és a Kínával való együttműködéssel kapcsolatosak.
A jobbközép CDU/CSU és az FDP leginkább a jelenlegi gazdasági status quo fenntartásában érdekeltek. Nem támogatják az adósságfékszabály megváltoztatását, a GDP-arányos államadósság erőteljes csökkentésére törekednének, az állami beruházásokat csak korlátozott mértékben és csak bizonyos területeken (infrastruktúra, egészségügy, oktatás) növelnék, az európai adósságunió (NGEU) terén kialakult helyzetet egyszerinek és megismételhetetlennek tekintik, a klímapolitikai célok tekintetében visszafogott álláspontot képviselnek. Amennyiben lehetőséget kapna, az FDP erőteljes adócsökkentési programot valósítana meg, elsősorban a vállalati nyereségadót csökkentené.
A balközép SPD támogatja az állami beruházásokon alapuló erőteljesebb fiskális ösztönzést olyan területeken, mint a közösségi közlekedés, a közlekedési infrastruktúra, az egészségügy, a digitális infrastruktúra, az oktatás és a klímapolitikai célok. Terveik között szerepel, a minimál-órabér 9,5 euróról 12 euróra való felemelése. Európai viszonylatban hajlanak a közösségi kiadások növelésére, ezáltal a fiskális unió irányába való elmozdulásra. Minden bizonnyal folytatnák Németország jelenlegi Kína-politikáját a gazdasági kapcsolatok fejlesztése területén.
A legambiciózusabb, a Németországra és EU-ra jellemző gazdasági viszonyokat leginkább megváltoztató elképzeléseket a Zöldek képviselnek. Egyértelmű céljuk az adósságfékszabály kivezetése, jelentősen növelnék a közösségi kiadásokat, adókat emelnének, 2030-tól betiltanák a belső égésű motorral felszerelt személygépkocsik forgalmazását. Uniós szinten a fiskális unió megvalósítása irányába mozdulnának el, felvetik a Stabilitási és Növekedési Paktum újratárgyalásának kérdését oly módon, hogy lehetővé tegye a közösségi és tagállami szintű beruházások növelését, permanensé, folyamatosan megújulóvá tennék az adósságuniót, támogatnák az uniós költségvetés önálló bevételeinek növelését digitális és pénzügyi adókon keresztül. A Kínával való kapcsolatok terén a viszony radikális felülvizsgálatát hangsúlyozzák.
A kancellári pozícióban eltöltött 16 éve alatt Angela Merkelnek sikerült Németországot gazdasági értelemben megerősíteni, és „Európa beteg emberéből” az „európai gazdaság motorjává” változtatni azt. Azonban az ország exportra alapozó versenyképessé tételével párhuzamosan kénytelenek voltak felszámolni a Németországot második világháború után jellemző szociális piacgazdasági modell utolsó elemeit is. Ma egy német munkavállaló vagy a szakszervezet nem rendelkezik lényegesen több jogosultsággal beleszólni az őt érintő ügyekbe, mint az angolszász piaci modellben. Az Európai Unió szintjén zajló gazdasági folyamatok alakításában Merkel kancellár szerepe meghatározó és megkerülhetetlen volt, többek szerint már az is nagy eredménye, hogy az azt feszítő belső feszültségek ellenére sikerült az euróövezetet egyben tartania.
Szerző: Szakáli István Loránd, a Századvég Gazdaságkutató Zrt. vezető közgazdásza, történész
