Atomrakétákat akart lopni a CIA

A K-129 felemelésének számítógépes grafikája (Michael White)

1974 nyarán, hat évvel azután, hogy a Csendes-óceánon nyomtalanul eltűnt a K-129 szovjet tengeralattjáró, egy amerikai mélytengeri kutatóhajó horgonyzott le Midway-től északra, 1100 kilométerre. Az alulról nyitható hajótestű Glomar Explorer nevű bányászati hajót a különc milliárdos, Howard Hughes építtette a tengerfenéken fekvő mangánrögök felhozatalára. Az amerikai kormány nyilvánosan 1992-ben ismerte el, hogy a Glomar Explorert a valóságban a CIA tervezte azért, hogy megkaparintsák az elsüllyedt szovjet tengeralattjáró roncsát és a benne levő atomrakétákat. A hollywoodi filmbe illő akció minden idők legdrágább titkosszolgálati művelete volt: akkori áron 800 millió dollárba, mai árfolyamon 4 milliárd dollárba került. Ez több volt, mint a Hold-utazások költségvetése.

Megsérültek a nukleáris torpedók

Az amerikaiak két napig szivattyúzták a vizet medencetérből. Amint kellően lecsökkent a vízszint, munkások fagerendákkal körben kitámasztották a roncsot, nehogy oldalra boruljon.

A medencetér (moon pool), ahol a K-129-et vizsgálták. Érdemes megfigyelni az embert, aki a hátsó falnál áll Forrás: Pinterest

A CIA szakemberei már korábban észlelték, hogy a K-129 körül radioaktív sugárzás van, ezért szkafanderben vizsgálták a roncsot.

Mint kiderült, az egyik vagy mindkét torpedó sérülése okozta a sugárzást.

A kutatók megállapították, hogy a robbanófejek hidroxid formában, zselés anyagként van jelen a plutónium, ami azt jelentette, hogy a veszélyes plutóniumrészecskék nem kerülhettek a levegőbe. Mivel a hasadóanyag csak akkor lett volna halálos, ha valaki lenyeli a zselét, egy idő után már nem viselték a szkafandert, csak az iparban kötelező munkavédelmi sisak és kesztyű volt az embereken.

A nyitható aljú medence, ide emelték be a radioaktív roncsot Forrás: Navsource

A zsákmány

Bár a legnagyobb csalódást az okozta, hogy nem sikerült megkaparintani az atomrakétákat, a CIA-nek sok információt adott a kiemelt orr-rész. A két nukleáris torpedót megtalálták, és a felszínre hoztak kódkönyveket, szonárberendezés-alkatrészeket is, sőt, a K-129 harangját is.

Az utolsó fotó, ami a K-129 legénységének egy tagjáról készült Forrás: Reddit

A roncsban a szovjet tengerészek borzalmas halálának részleteit is egyértelművé váltak. A medencetér alján nem csak fémdarabok, alkatrészek vagy fegyverelemek voltak, hanem emberi testrészek és szervek úsztak a bokáig érő vízben. A látvány és a szag sokkolta a Glomar Explorer személyzetét.

A roncsban egyetlen holttestet találtak viszonylag épségben. Ez a szovjet matróz egy kézikönyvből tanult éppen a fekhelyén, a torpedórészlegen, amikor a robbanás végzett vele és a teljes legénységgel.

A holttestét az 5 ezer méteres mélység majdnem fagypont alatti hőmérséklete és az iszonyatos nyomás őrizte meg. Az emberi maradványok is radioaktívak voltak, ezért egy nagy acélládába zárták a holttesteket, és a ládát a tengerészhagyományokhoz méltón a tengerbe süllyesztették.

A K-129 legénységének egy része egy díszszemle idején Forrás: Reddit

A Project Azorian utóélete

A K-129 roncsát a nevadai 51-es körzet nevű, szupertitkos katonai kísérleti telepre vitték, ahol az állítólagos földönkívüli űrhajót is őrzik. A CIA vezetői közben azonnal elindítottak egy újabb műveletet, a Project Matadort, hogy a szovjet tengeralattjáró roncsát teljes egészében a felszínre hozzák, ezúttal az atomrakétákkal együtt.

A K-129 szovjet tengeralattjáró a felszínen Forrás: War History

A mérnökök el is kezdtek dolgozni a Glomar Explorer sérült emelőszerkezetének és a Clementine-nak a javításán. 1974 decemberében azonban egy karácsonyi partin, amit az amerikai haditengerészet adott a marylandi Bethesdában a külföldi katonai attasék számára, a szovjet tengerészeti attasé ezt mondta egy amerikai kapitánynak:

Ha visszamennek oda, az háborút jelent.

A kapitány ezt azonnal jelentette a felettesének, ő a Pentagonnak, és az üzenet nemsokára eljutott a Fehér Házba.

Nixon elnök végül lefújta a tengeralattjáró kiemelését.

James Schlesinger védelmi miniszter zárt körben így beszélt az akcióról:

Ez egy hatalmas eredmény az Egyesült Államok részéről. A hadművelet maga volt a csoda, nem csak technikailag, de a titokban tartását tekintve is.

A miniszter azt szerette volna, ha a kormány részben elismeri az akciót, hogy politikai sikert kovácsoljon a katonai akcióból. A CIA igazgatója, William Colby azonban tiltakozott, mert szerinte ez arra kényszerítette volna a Szovjetuniót, hogy válaszoljon, és

ez tönkretette volna a két halatom között kialakult kapcsolatokat.

A szovjet tengerészek eltemetéséről szóló felvételt Robert Gates, a CIA igazgatója 1992-ben, a harangot pedig Malcolm Tonn nagykövet egy évvel később adta át Borisz Jelcin elnöknek.

Mi történt tulajdonképpen a szovjet tengeralattjáróval?

A szakértők négy lehetséges variációt tartanak lehetségesnek.

A hidrogénrobbanás lehetősége merült fel elsőként,

vagyis hogy a K-129 az akkumulátorai töltése közben felrobbanhatott, mert hidrogén gyűlt össze a hajótestben. Az amerikai haditengerészet titkos programjainak egyik vezetője, John P. Craven erről azt mondta:

Én még nem láttam olyan tengeralattjáró-katasztrófát, amelyben ne történt volna akkumulátor-robbanás. De nem mindegy, mikor, és ezt nem tudják a hozzá nem értő nyomozók. Ugyanis ha egy feltöltött akkumulátort tengervíz ér, azonnal felrobban. Vagyis a detonáció nem a süllyedés oka, hanem a következménye.

John P. Craven a tenger alatti kémhadműveletek vezető tudósa volt a hidegháborúban Forrás: Alchetron

A szovjet verzió volt a második lehetőség. A szovjetek azt állították, hogy a K-129 azért süllyedt el, mert a USS Swordfish nevű amerikai tengeralattjáró nekiütközött. A Swordfish 1969. március 17-én valóban toronysérülésekkel futott be a japán Jokoszuka kikötőjébe.

Szakértők szerint azonban az amerikai tengeralattjárónak sokkal súlyosabb sérüléseket kellett volna szenvednie ahhoz, hogy egy másik hajó elsüllyedését okozza.

Ehhez kevés egy elgörbült periszkóp, és egy horpadás a tornyon.

A K-219 a robbanás és a radioaktív szennyeződés után a felszínen. Az orrnál egy mentőcsónak látható Forrás: Topwar

Reálisabbnak tűnik a lehetőség, hogy a rakétasiló zárófedele szivárgott, tengervíz folyt be a kilövőtérbe, és ez érintkezhetett a rakéta hajtóanyagával, ami először tüzet, majd robbanást okozott. Pontosan ez történt 1986-ban a K-219 szovjet ballisztikus rakétahordozóval is. Akkor a sérülés nem volt azonnal végzetes, mert az a tengeralattjáró sokkal nagyobb volt és nem a tornyában alakították ki a silókat, hanem a torony mögötti hosszú szakaszon. Komoly radioaktív szennyezés azonban történt, ezért a matrózok elhagyták a hajót. A K-219 négy önkéntessel a fedélzetén, hazafelé vontatás közben elsüllyedt.

Látszik a robbanás nyoma a K-219 külső borításán Forrás: Pinterest

K-129 atomháborút akart kirobbantani

John Craven, a titkos haditengerészeti projektjei vezető tudósa azt mondta, az egyetlen logikus magyarázat az, hogy a szovjet tengeralattjáró atomcsapást akart mérni az USÁ-ra.

A K-129 a szovjet tengeralattjárók operatív útvonalaitól 300 mérföldre, 482 kilométerrel távolabb hajózott. Ez nem lehetett navigációs hiba. Ez egy szándékos, tudatos döntés volt. Ezért igen nagy a valószínűsége, hogy a hajó önállóan, parancs nélkül cselekedett.

Craven elméletét egészíti ki Kenneth Sewell, egy volt tengeralattjárós tiszt 2005-ben megjelent könyve is, a Red Star Rogue (Vörös csillagos kalóz).

A szerző azt írja, hogy a K-129-nek Kína és az USA összeugrasztása volt a célja. A tengeralattjáró amerikai területre, Midway-re akart rakétát kilőni, méghozzá olyan módon, mintha kínai támadás érte volna a szigeteket.

A katasztrófa akkor történhetett, amikor a rakétát előkészítették, de egy, az engedély nélküli kilövés ellen védő, beépített mechanizmus felrobbantotta a rakétát.

Az atomháború kirobbantásának szándékáról szóló könyv Forrás: Amazon

Egyes további összeesküvés-elméletek szerint

ezt az akciót a KGB szervezte, és az a 12 plusz ember, aki valóban, érthetetlen módon, a kifutás előtti pillanatban csatlakozott a K-129 legénységéhez, a KGB ügynöke volt.

Az ő feladatuk az volt, hogy az atomtámadást elindítsák, de vagy a kapitány akadályozta meg a harmadik világháború kirobbantását, vagy pedig a beépített önmegsemmisítő. Ezt az elméletet az Origo korábban feldolgozta.

Sewell azt is írja, hogy a Project Azorian a valóságban teljes siker volt, és hogy az egész tengeralattjárót sikerült felhozni a felszínre, a rakétáival együtt. A szerző szerint a művelet kudarcáról szóló hírek és az amerikai kormány ködösítése csak fedősztori.

Craven is megírta az emlékirarait, ennek a címe Silent War: The Cold War Battle Beneath the Sea (A csendes háború – a hidegháború a tengerek mélyén).

Ebben azt írja, a Project Azorian-nak nem a roncs kiemelése volt a valódi célja, hanem az, hogy rájöjjenek: mit keresett a szovjet tengeralattjáró ott, ahol elsüllyedt.

Craven emlékiratai - hallatlanul izgalmas olvasmány a hidegháborús tengeri hadviselés egyik kémfőnökétől Forrás: Amazon

A szovjetek bosszúja: a USS Scorpion elsüllyesztése

A Scorpion katasztrófájáról korábban részletesen írtunk lapunkban.

Sewell szerint azonban a valóságban az történt, hogy a szovjetek azt hitték, az amerikaiak süllyesztették el a K-129-et.

Ezért csapdába csalták a hazafelé tartó USS Scorpiont, és egy Ka-25 tengeralattjáró-vadász helikopter elsüllyesztette.

A Scorpion leszakadt tornya. Forrás: NavSource Naval History

Ezt az elméletet erősíti Peter Huchthausen kapitány, Moszkvában akkreditált volt tengerészeti attasé visszaemlékezése is. Huchthausen azt állította, hogy Pjotr Namojcev szovjet admirális a következőket mondta neki 1987-ben:

Kapitány, maga még fiatal és tapasztalatlan. Egyszer majd rájön, hogy vannak olyan ügyek, amelyekről kölcsönös megegyezés alapján nem beszélünk. Ilyen a K-129 és a USS Scorpion elsüllyedésének témája is.

A kapitány 1995-ben egy készülő könyvéhez meginterjúvolta Viktor Digalo tengernagyot is, aki a Csendes-ócáni Flotta tengeralattjáró-flottillájának parancsnoka volt 1968-ban. Digalo szerint

A két kormány informális megállapodást kötött arról, hogy titokban tartják a történteket. A megállapodás célja, hogy senki ne érdeklődjön sem a K-129, sem a Scorpion elsüllyedése után.

Peter Huchthausen egyik könyve a hidegháborúról az óceánokon Forrás: Abe Books

Digalo azt is mondta az amerikai kapitánynak, hogy

Hagyja ezt a történetet, írjon másról. Egyszer majd remélhetőleg megtudhatják a hozzátartozók, hogy mi történt a fiaikkal, férjeikkel vagy testvéreikkel.

Sem cáfolni, sem megerősíteni nem kívánjuk

Az amerikai sajtó a kormány reményei ellenére tudomást szerzett a műveletről. A Watergate-ügyben világhírűvé vált Seymour Hersh, a New York Times újságrója már 1973 óta követte a Project Azorian történéséit, de a CIA igazgatója kérésére nem publikálta a cikkét. Később azonban más lap is rábukkant a sztorira, ezért Hersh is közölte a saját információit.

A New York Times cikke Forrás: Facebook

A CIA továbbra is tagadott, és az újságírók hiába követelték, hogy az információszabadságról szóló törvény értelmében adják ki a részleteket. A hírszerzők lázasan törték a fejüket, mit mondjanak, ami megáll majd a bíróságon, mert számítani lehetett a perekre.

Végül ezt a mondatot ötlötték ki: sem megerősíteni, sem cáfolni nem kívánjuk – we can neither confirm nor deny.

A mondat bevált, a szövetségi bíróság nem adott helyt a lapok kérelmének, és a CIA-nek nem kellett kiadni a titkos akció részleteit.

Érdekesség, hogy amikor a CIA 2014-ben elindította a saját Twitter-csatornáját, ez volt az első bejegyzésük: „sem megerősíteni, sem cáfolni nem kívánjuk, hogy ez az első tweetünk."

A CIA első tweetje Forrás: Twitter