Putyin börtönében homoszexuális bűnözők postán kapják a Szent Grált

A bécsi Staatsoperben új szintre lépett, vagy inkább süllyedt a balliberális propagandagépezet és hülyeséggyár. Kirill Serebrennikov Parsifal-rendezésében valami egészen gyalázatos dolog történik az egyik legszebb keresztény mítosszal: a Krisztus keresztfán kifolyt vérét felfogó Szent Grált védelmező lovagok börtöntöltelékek, Parsifal pedig fiatal bűnöző, akiből a kiszabadulása után LMBTQ-fotómodell lesz, azonban ez nem hátráltatja abban, hogy a végén a testvériség tagjait kivezesse Putyin börtönéből a szabadságba.

Nyugodtan kijelenthetjük: a nyugati országok operaszínpadait végleg elöntötte az agresszív hülyeségáradat. Serebrennikov ebben például erős ellenfélre talált Valentin Schwarz rendezőben, aki a tavalyi, bayreuth-i A walkűrben színre vitt egy akkora marhaságot, amitől gyakorlatilag már az egész operának semmi értelme nem maradt, akár abba is lehetett volna hagyni a Ring-ciklust a második estével.

És majdnem így is történt, mert a második felvonásban leszakadt a trónus, a rajta ülő főistennel, vagyis az egyik legnagyobb sztárénekes lengyel Tomas Konieczny-vel együtt, akit mentő vitt el, a harmadik felvonásban a vészhelyzetekre ott levő helyettesítő (ún. cover) énekelte Wotant.

Távol álljon tőlem bármiféle bulvármiszticizmus, de mintha a hely szelleme így üzent volna, hogy most már aztán elég. És a nézők megértették, a rendezés akkorát bukott, hogy még. Amit nemcsak az bizonyított, hogy nem volt egyetlen, akár kicsit is pozitív kritika, vagy, hogy olyan füttykoncert – külföldön búúúú-znak az elégedetlenkedők – volt a reakció, ami még ott is ritka, de erről mindjárt.

Aki egyszer is járt Bayreuthban, tudja, hogy tényleg különleges hely, és nem misztifikálni akarom, mert persze, minden hely különleges, amit sokan szeretnek, kivált, ha színházról vagy operáról beszélünk. A művészet képes az embert kapcsolatba hozni a transzcendenssel, tudta ezt Wagner is, ha máshonnan nem, hát Schopenhauertől, ezért a Parsifalt, amely legutolsó operája volt, és amellyel megnyitották a Festspielhaust, nem operának, hanem Bühnenweihfestspielnek nevezte.

Színpadot megszentelő ünnepi játék. Csoda, hogy a liberális véleményformálók eddig még nem követelték, hogy ezt ne merjék kiírni a plakátokra, színlapokra.

Amúgy még nem is olyan régen hagyomány volt felszentelni az újonnan felépült házat is, mielőtt a lakók beköltöztek, és ez még a diktatúrában is megmaradt valami profanizált formában, a ház- vagy lakásszentelő bulik mögött megbújva. És nem azért, mert a tulajdonosok bigottak voltak és szenteskedők, hanem mert azt gondolták vagy érezték, hogy a mindennapi élet trivialitásán túl van valami, amivel kapcsolatban lehet és kellene is lenni. Kivált igaz ez tehát egy helyre, ahol művészi alkotásokat mutatnak be, különben meg miért is hívnák a színházakat egy iszonyatos közhellyel Thália templomának.

A Parsifal, amely tehát Bayreuth épületét és színpadát felszentelték, arról a legendáról szól, hogy a Krisztus vérét felfogó, vagyis a megváltás pillanatához fizikailag kapcsolódó kelyhet egy lovagrend őrzi, amelynek tagjait a kehely, vagyis a Grál mindig oda küldi, ahol valami igazságtalanság történik, és a lovagok dolga, hogy „helyre tegyék a kizökkent időt", annál is inkább, mert Montsalvat várában, ahogy a rangidős lovag fogalmaz, „térré válik az idő".

A Parsifal brörtönszereplői. Forrás: Facebook

Serebrennikov úgy gondolta, hogy ennek a gyönyörű metaforának a legjobban egy börtön felel meg, mint helyszín.

Ebben talán az is közrejátszott, hogy a rendező látott már orosz börtönt belülről: 2017-ben Moszkvában letartóztatták, mert a vád szerint állami pénzt sikkasztott az általa vezetett kulturális intézményen keresztül.

Persze, az állítólag jogvédő civilek és a baloldali kulturális többség azonnal jajgatni kezdett, politikai okból koholt vádról beszéltek, hogy Serebrennikovot üldözi a rezsim, mert ultraliberális és LMBTQ-barát.

Végül felfüggesztett börtönt kapott, de később ezt az ítéletet megsemmisítették. Aztán külföldre távozott. Annyi azonban kijelenthető, hogy nyilván nem kedveli Putyint, ami érthető, de kissé olcsó dolog ennyire konkrét személyes ügyeket beleerőltetni egy ilyen csodálatos operába.

Persze nem mondom, hogy a rendezésében nincsenek jó ötletek, például, hogy a fogvatartott lovagokon nem a megszokott börtöntetoválások láthatók, hanem a Grálhoz, a szent dárdához kapcsolódó, illetve általános keresztény szimbólumok. És a Grál is lehet éppen a szabadság szimbóluma. De mire megyünk néhány találó momentummal, ha az egész koncepció úgy, ahogy van, alapjában elhibázott. Az pedig enyhén szólva bizarr, hogy a bűnözők az első felvonásban postán kapják meg egy csomagban a Grált.

Forrás: Wiener Staatsoper

Ha ugyanis a szentség által kiválasztott lovagok, az igazságtalanságok és jogsérelmek orvoslói bűnözők, akkor menjünk haza – amúgy aznap este, amikor én láttam az előadást, sokan ezt tették az első szünetben, a második szünetben pedig már kínosan sokan mentek haza.

Természetesen nem a szokatlan vagy modern rendezéssel van baj. Az általam ismert, egyik legtökéletesebb Lohengrin-rendezésben Brabant nemesei és népe, vagyis a hat főszereplőn kívül mindenki más patkány volt. Csakhogy a tavaly meghalt Hans Neunfels koncepciója ezt tökéletesen indokolta, és nemhogy ellenkezett volna az opera eredeti eszmeiségével, de gyönyörűen kifejezte. Egy másik előadásban, amelyet szintén egy óriási rendező, Kasper Holten vitt színre (a londoni ROH főrendezője volt évekig), Lohengrin egy reálpolitikus, aki kihasználja a király halála után keletkezett hatalmi vákuumot, Elsa megmentésével valójában a hatalmat és a trónt akarja megkaparintani. Minden gesztus tökéletesen megtervezett volt, a Grál által küldött lovag a legszebb ária előtt egy papírdarabot olvasgatott, mint egy politikai aspiráns, aki a beszédét memorizálja. Miért ne, mondhatnánk, ez egy ilyen Lohengrin. Valami mégsem stimmelt, és ennek oka a zene volt. Wagner zenéjének iszonyatos ereje van, ezért reagálnak rá szélsőségesen az emberek: általában imádják vagy utálják, de akik ismerik, ritkán közömbösek iránta. A Lohengrinben a főhős motívumai és énekszólama olyan gyönyörű, tiszta és éteri, amivel teljesen szembe megy az a koncepció, hogy valójában egy számító, hideg manipulátorral állunk szemben.

Van tehát olyan szélsőséges rendezői koncepció, amelyet nem visel el az adott műalkotás, mert értelmét veszti.

Valentin Schwarz említett Ring-rendezésének nem egy eleme egészen megdöbbentő – például az arany, amiből a hatalom gyűrűjét kovácsolják a Nibelungok, egy gyerek csillogó overállban –, de még akár „működhet" is. Van azonban köztük egy, amit egyszerűen nem lehet megmagyarázni. És ezt nem én mondom, hanem az egyik főszerepet, Siegmundot éneklő Klaus Florian Vogt válaszolta egy beszélgetésen feltett kérdésre Bayreuthban. A probléma közvetlenül érintette, mert a történet szerint Seigmund és Sieglinde, az ikerpár, akiket gyerekkorban elválasztanak, felnőttként találkoznak, egymásba szeretnek, a báty megszökteti a házasságba kényszerített húgát, és bár mindketten tragikus véget érnek, születik egy fiuk, Siegfried, az isteneket legyőzni képes hős. Azonban Schwarznál amikor Siegmund rátalál Sieglindére, a lány már láthatóan terhes. Nyilván az utált férjétől. Vagyis, a félelmet nem ismerő hős nem attól származik, akitől a történet szerint, viszont nyilván nem is lehetett átírni a szöveget, amikor például Siegfried megtudja az igazat a szüleiről, nem énekelhették azt, hogy anyád Sieglinde volt, apád meg a férje, Hundig.

Forrás: Wiener Staatsoper

Vagy annak nincs értelme, amit látunk, vagy annak, amit hallunk. Amúgy pedig vége a mítosznak.

Hogyan lehet ezt megmagyarázni, kérdezték a sztártenort, aki lakonikusan csak annyit mondott: sehogy. Mintha Júlia mégis inkább Párishoz menne feleségül, nem Rómeóhoz, vagy a három nővér felszállna egy vonatra, és elmenne Moszkvába. Esetleg megérkezne Godot.

A cikk folytatódik, lapozzon!