Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Megszavazták Brüsszelben a kötelező migránskvótát. Nyugat-Európából ezután migránsokat fognak áttelepíteni minden országba, így Magyarországra is, és a döntéshez ezúttal nem volt szükség minden tagállam szavazatára, így Magyarország nem vétózhatta meg. Mennyire korrekt ez az eljárás, és megfelel-e az Európai Unió alapelveinek, jogszabályainak: megteheti ezt az EU?
Az Európai Unió intézményeinek reformját már talán évtizedek óta az jellemzi, hogy a legtöbb intézményen belül fokozatosan elgyengítik a nemzetállami jelleget, például az Európai Tanács, vagyis a kormány- és államfők alkotta testület irányítója korábban, az 1970-es évek közepétől mindig az Unió soros elnökségét éppen betöltő tagállam volt. A 2009-es Lisszaboni Szerződés nyomán az Európai Tanács állandó elnökének megválasztásával ez végérvényesen kikerült a soros elnöki tisztet betöltő nemzetállamok kezéből. Vagyis a korábbi rendszer a tagországok közötti objektív, azaz például népességi vagy területi különbségek ellenére jobban biztosította akár a kisebb méretű tagországok „beleszólási" jogát is a közös döntések irányvonalának meghatározásába.
Amit tehát korábban még megkapott adott esetben Belgium és Luxemburg, az már nem jár hazánknak vagy épp Szlovéniának. A nemzeti vezetők és politikusi karakterek helyét egyre inkább a bürokraták vették át, és a Miniszterek Tanácsa is mind inkább annak eszközévé válik, hogy megkerüljék a lakosság részéről jóval közvetlenebb módon legitimált összetételű Európai Tanácsot.
Az eljárás tehát beleillik egy régóta tartó tendenciába, és még ha elsőre jogszerűnek tűnhet is, mégis felülírják vele az alapszerződések szellemét és betűjét, sokszor olyan jogintézményeket alkotva, amelyeket nem lehetne az alapszerződéseken kívül létrehozni. A Szerződések rendes felülvizsgálati eljárás keretében történő módosítása esetén ugyanakkor össze kellene hívni az Európai Konventet, amire nincs politikai szándék, pedig az Európai Unióban a közösségi Szerződések (alapító szerződések) csak a kifejezetten erre irányuló eljárás keretében módosíthatók, ahogyan azt az Európai Bíróság 1976-ban kimondta (a Defrenne-ügyben). Az uniós polgárok többségi akaratának felülírása mégsem fog menni konfliktusok nélkül, így a tanácsi döntések kapcsán a következő években is számolnia kell Brüsszelnek különösen Közép-Európával, a jogi eszközökkel is markánsan megjelenő érdekérvényesítéssel.
A gyakorlatban hogyan fog kinézni ez a betelepítési folyamat? Magyarország, mint tagállam nem vétózhatta meg a döntést, de ellene szavazott a lengyelekkel együtt. Kötelező ezt végrehajtania Magyarországnak, illetve ha nem, akkor mi történik? Mik a lehetőségek?
A Belügyminisztérium parlamenti államtitkárának tájékoztatása szerint
minden uniós tagországot meghatározott számú migránsért tennék jogilag felelőssé: azok a tagállamoknak, amelyek nem hajlandóak befogadni az EU-ba ad hoc érkező illegális migránsokat és menekülteket, személyenként mintegy 20 ezer eurót (kb. 7,5 millió forintot) kell fizetniük, Lengyelország részéről egyenesen „bírságot" emlegetnek ennek kapcsán (a javaslatok eredetileg 10 ezer és 22 ezer euró között mozogtak).
A döntésnek megfelelően Magyarországnak is, felszereléssel vagy személyzettel kell majd segíteniük a befogadó államokat. A tagországok kötelesek lesznek (érkezési) „kapcsolatot" igazolni (connection rule) azzal a biztonságos harmadik országgal, ahová a migránsokat visszahelyezhetik, de ezt a kapcsolatot elvileg a tagállam határozhatja meg (Olaszország esetén például Tunézia).
Magyarország számára ugyanakkor reményt csak az jelenthet – ha a gyakorlat megvalósul –, hogy biztonságosnak számító harmadik országok irányába a kapcsolati szabályt miként tudja érvényesíteni.
Ráadásul a Tanács kvóta-döntése érinti a tagállami szuverenitás lényeges kérdését is a magyar Alkotmánybíróság gyakorlata szerint, hiszen a fenntartott szuverenitás kérdései közé tartozik a lakosság összetétele. Az Európai Unióról szóló szerződést módosító, már említett Lisszaboni Szerződés a minősített többségi szavazás feltételeit is meghatározza a Tanácsban, eszerint a tagországok többsége, azaz 55 százaléka és az uniós lakosság többsége, azaz 65 százaléka szükséges a szavazati arányoknál az elfogadáshoz. A blokkoló kisebbség ugyanakkor megköveteli, hogy legalább négy tagállam szavazzon a javaslat ellen, ez azonban a Bel- és Igazságügyi Tanács szavazásán nem jött össze, miután csak két állam, hazánk és Lengyelország szavazott ellene.
A kvótaügy végső soron az Európai Bíróság elé is kerülhet, ami megtörténhet akkor, ha egy tagország nem hajt végre egy uniós irányelvet vagy más jogi követelményt.
Miután okkal feltételezhetően az Európai Tanács döntési jogát akarja kikerülni a miniszterek Tanácsa, ezért az ultra vires, azaz a jogkör-túllépés szempontjait is meg kellene vizsgálni.
A tagországok ugyanis bizonyos hatásköröket átruházhatnak az uniós szervekre az elsődleges jog révén, de csak addig, amíg ezek az átruházott hatáskörök csak az általuk meghatározott elvek és politikák előmozdítását – vagyis lényegében az Európai Tanács meghatározta irányvonalat – teszik lehetővé.
Brüsszel évek óta erőlteti a migránskvóta bevezetését. Hogyan jutottak el addig, hogy most már nem kell minden tagállamnak a beleegyezése ehhez, holott egy ilyen döntés, és annak következményei évtizedekre megváltoztathatják egy adott ország mindennapjait, akár a jövőjét?
A Lisszaboni Szerződés óta nem történt igazi reform ezen a területen, pedig a Tanács elvileg nem „írhatja felül" azt, hogy a tagállami vezetőket tömörítő Európai Tanácsnak bír stratégiai döntési joggal a menekültügyi kérdésekben. Ennek persze némileg ellentmond, hogy az Európai Tanács egyik 2015. áprilisában elfogadott, következtetés megjelelölésű dokumentumában önkéntes kvótát rögzített, majd később ezzel ellentétes minisztertanácsi és EU bírósági döntés is született.
Ahol erős a hatalmi önkény, azt az intézményt politikai és közjogi tekintetben is nevezhetjük antidemokratikusnak. Látható az a törekvés a brüsszeli bürokrácia részéről, hogy a Tanács által elfogadott bármely jogszabályt úgy kelljen értelmezni, hogy az lehetőség szerint az európai közjog szerint mindenképpen érvényes legyen.
Korábban a Miniszterek Tanácsa sokkal inkább az egyhangúlag megszülető döntésekre törekedett, sőt a minősített többségnél is célozták a konszenzus megteremtését, ezért az Unió egysége érdekében egyfajta kompromisszumos nyomásgyakorlás érvényesült. Ma már sokkal könnyebben lépnek túl az eltérő álláspontot képviselő keleti tagállamok akaratán, így az egyenrangúságon és tiszteleten alapuló konszenzuskeresés helyett a nemzetek feletti központi akarat erősödött meg, amelyre legfeljebb a nagyobb tagállamoknak lehet ráhatása.
A brüsszeli döntések hosszú távú súlyos társadalmi, gazdasági és kulturális hatásaival most kevésbé törődnek, pedig az ilyen lépések komoly jelentőséggel bírnak Európa jövője, a népességi – és később akár politikai – arculatának megváltozása tekintetében.
Pár nappal ezelőtt volt egy brutális, gyalázatos migránstámadás Franciaországban, egy szír migráns egy parkban négy bölcsődést késelt meg. Milyen jövő várhat Európára úgy, hogy egy, a tagállamokra erőltetett döntést hoz, és nem alkalmaz „mélységi kezelést" a migránsproblémára?
Egyes korábbi becslések szerint már legalább 25 millió muszlim él az Európai Unióban, amely adat a 2020-ban EU-ból kilépett Egyesült Királyságot is magába foglalta. Azt láthatjuk, hogy már az európai társadalmak alapszövete van átalakulóban, és bár ezek az uniós jogi viták maguk is a társadalmi jelenségek területére tartoznak, itt már sokkal többről, kulturális és népességi változásokról beszélhetünk. Ez a szolidaritás elvének félreértelmezése: az Európai Bizottság 2020-ban javasolta az úgynevezett uniós migrációs paktumot az EU menekültügyi szabályainak átdolgozására, ez a javaslat már tartalmazta a kötelező szolidaritás koncepcióját (ami a friss döntésben a 20 ezer eurós kompenzáció). Ez egy felülről erőltetett döntés: a témát először az állam- és kormányfők elé kellett volna vinni, és az Európai Tanácsban az összes tagállam vezetőjének egyetértésére (egyhangúságra) lett volna szükség a javaslat elfogadásához, hiszen
a bevándorlás és menekültügy egy komoly geopolitikai, biztonsági vetületű kérdés is, amely valóban gyökeres szintű kezelési módot igényelne az uniós jogalkotók részéről.
