Migránslázadás volt, támadás a nemzetállam ellen a legendás francia kémfőnök, volt magyar nagykövet szerint

A photograph shows cars burning in the street at the end of a commemoration march for a teenage driver shot dead by a policeman, in the Parisian suburb of Nanterre, on June 29, 2023. Violent protests broke out in France in the early hours of June 29, 2023, as anger grows over the police killing of a teenager, with security forces arresting 150 people in the chaos that saw balaclava-clad protesters burning cars and setting off fireworks. Nahel M., 17, was shot in the chest at point-blank range in Nanterre in the morning of June 27, 2023, in an incident that has reignited debate in France about police tactics long criticised by rights groups over the treatment of people in low-income suburbs, particularly ethnic minorities. (Photo by Alain JOCARD / AFP)

Megdöbbentően őszinte interjút adott Pierre Brochand a Le Figaro-nak. Véleménye szerint létfontosságú kérdés, hogy a migránslázadást követően elfogadható jövőképe legyen Franciaországnak és a francia embereknek. Merthogy az nincs. A következetesen bevándorlásellenes, tudását sok szempontból is a gyakorlatból merítő Pierre Brochand 2002 és 2008 között a befolyásos és nagy hatású Külbiztonsági Főigazgatóság főigazgatója volt, röviden ő volt a francia kémfőnök. Sőt, legendás kémfőnöknek tartották. Korábban pedig nagykövetként szolgálta Franciaországot, nevezetesen Magyarországon és Izraelben. Ritkán jelenik meg a médiában, mostani interjújának az az alapvető indoka, hogy a Franciaországban kialakult katasztrofális helyzet miatt úgy érezte, hogy meg kell szólalnia. Jacques Chirac és Nicolas Sarkozy sikeres konzervatív elnökök egykori kémfőnökének szavai rendkívül ritkán jelennek meg a sajtóban. Ennek nem az az oka, hogy a 82 éves Brochand nem akar interjút adni, hanem leginkább amiatt, mert a nemzetközi szinten is jelentős többségben levő baloldali médiumokban nem lehet őszintén vagy tényeken alapulva beszélni a migrációról, az integráció kudarcáról és arról, hogy visszafordíthatatlan folyamatok előtt állunk.

Végül a harmadik változás, és talán ez a legszentségtörőbb Brochand szerint, a rombolás, az erőszak és a lázadás behatolt a nagyvárosok központjaiba, beleértve Párizst is, egészen a Champs-Élysées-ig – ami eddig egy hipervédett zónának számított."

„De az eltérések listáját kiegészíthetnénk azzal is, hogy itt-ott európai származású, politizáló gengszterek is harcba szálltak. Egyenlőre még nem látszik, hogy a különböző „harcok összekapcsolódnának", azaz a „fekete blokkos" szélsőbalos anarchisták, vagy a szakszervezetek most még párhuzamosan rombolnak és gyújtogatnak, mindenesetre egyikük sem rendelkezik a jövőre vonatkozó tervekkel, lényegében mindannyian egy elszabadult, fiatalkorú tömegek részei. Viszont egyaránt túlterhelik a rendőrséget."

Brochand tényként könyveli el, hogy „lázadásoknak ezek az új elemei egy gyönyörű álomból ébresztették fel mindazokat, akik eddig nem érezték magukat érintettnek vagy nem vették figyelembe a vészharangok kongását. Mindenkinek meg kell majd barátkoznia azzal a ténnyel, hogy vannak, akik tévedtek, másoknak pedig igazuk volt, és hogy a „szélsőjobboldallal történő riogatás" egyáltalán nem tekinthető többé az „intellektuális becsületesség" jelének.

Forrás: AFP/Charly Triballeau

Amikor ez a láz majd lecsillapodik - mert fog, az biztos, ugyanis a szélsőségekbe való felemelkedés után mindig ez történik -, a történelem fogaskereke újabb fordulatot tesz, és már nem lesz visszatérés, a társadalmi ellenségeskedésnek egy olyan szintjére jutunk el, amely még a jelenlegi robbanást kiváltó okoknál is intenzívebbek lesznek. Nem is olyan régen néhány rosszindulatú gondolkodó a külvárosokban lejátszódó „macska-egér játékot" egyszerűen a gyarmatokon lezajló tragédiák bohózatszerű újrajátszásának tekintette, de attól tartok, hogy ennek az eredetileg Marx-tól eredő gúnynak már nincs itt az ideje." véli Brochand.

A beszélgetésnek ezen a pontján Brochand két rendkívül fontos kérdést tesz fel.

„Vajon levonjuk-e a történésekből a szükséges tanulságot, nevezetesen azt, hogy az ország jövője szempontjából létfontosságú kérdésről van szó? És vajon fontolóra veszünk majd újabb „külvárosi terven" kívül más megoldásokat is?"

Mivel a dolgok olyanok, amilyenek, nagyon kétlem." hangzik a sokat tapasztalt, migrációval már évtizedek óta foglalkozó egykori kémfőnök lesújtó válasza. (És őt igazolja, hogy Macron június végén újabb, nevetséges „külvárosi megoldási tervről" beszélt.)

Rendőrök összecsapnak tiltakozókkal Párizs központjában 2023. július 1-jén Forrás: MTI/EPA/Mohamed Badra

Arra a kérdésre, hogy vajon most polgárháború zajlik-e Franciaországban, Brochand nem válaszol egyértelmű igennel vagy nemmel. „Kétségtelenül vannak „polgárháborúra" utaló jelek, ennek ellenére két okból kifolyólag is elutasítanám ezt a kifejezést. A háború „szervezett csoportok" közötti „fegyveres" és „véres" harcra utal: e három kritérium szempontjából egyiknek sem felel meg a helyzet, még akkor sem, ha illetlenség lenne elfelejteni, hogy a rendőrség sok áldozatot szenvedett el.

Másfelől, ami a polgárháború előtagját illeti, azaz a „polgárt", ez a jelző ugyanazon állam polgáraira vonatkozik, és vannak afelől kétségeim, hogy ez így lenne, a lázadásokban ugyanis sok külföldi is érintett. De azért sem gondolom, hogy így lenne, mert – és itt megkockáztatom azt, hogy sokakat megdöbbentek majd - a kettős állampolgárokat és a Franciaország intézményeit megtámadó állampolgárokat én kizárom abból, amit nemzetközösségnek nevezünk. Arról nem is beszélve, hogy a lakosság túlnyomó többsége, tétlenül hallgatva a távolból figyeli az eseményeket. Az egyetlen közös kapocs a közösségek között az a vágy, hogy minél többet fogyasszunk. Egyesek ezt a vásárlóerőn keresztül értékelik, mások pedig csak rohangáló patkányok befogását látja a fogyasztói társadalomban.

A polgárháború mellett az elmúlt napokban számos más név is felbukkant. Kevés információval rendelkezem, így nem tudok dönteni abban, hogy „lázadás" vagy a „felkelés" történt. Ezek ugyanis összehangolt és előkészített akciót feltételeznének, bár – nincs mit tagadni - könnyen felismerhetők az erre utaló jelek is. A résztvevők több rétegét lehet azonosítani, a nagyon fiatal, vidám, a debilitással határos tinédzserektől kezdve a sokkal profibb, szélsőbaloldali, anarchista „fekete ruhásokig", akik úgy tűnik, pontosan tudják, hogy mit csinálnak.

Ami a „felkelést" illeti, annak a fennálló hatalom megdöntése a célja, ebből az aspektusból sem tudom megerősíteni, hogy valóban arról lenne szó. A „felkelés" jelenleg kizárólag „rombolásra és lopásra" korlátozódik (ez lehetne akár az események mottója is), anélkül, hogy a legcsekélyebb alternatív megoldást javasolnák: a tiltakozás radikális, de nem lát a saját orra hegyénél tovább."

Forrás: AFP/Philippe Lopez

A „gerillaharc" vagy a „összecsapások" fogalma releváns lehet, de ezek csak cselekvési módok, akárcsak a terrorizmus.

A magam részéről úgy írnám le inkább ezt a katasztrófát, mint „a francia nemzetállam ellen a területén jelenlévő nem európai származású fiatalok jelentős részének „felkelése" vagy „fellázadása".
A fő tét a legitim erőszak monopóliuma. Bizonyára bonyolultnak hangzik ez a megfogalmazás, de számomra úgy tűnik, hogy a lehető legjobban leírja a szétesésnek azt a szakaszát, ahová eljutottunk. Vagyis, az egykori kémfőnök arról beszél: migránslázadásról van szó.

A Le Figaro szembesíti Brochand-t azzal, amit korábban a Szenátusban mondott: A

cselekvésnek két előfeltétele van: a statisztikai átláthatóság és a megfélemlítő retorika elutasítása".

Utóbbival kapcsolatban Brochand arra emlékezteti olvasóit, hogy a „megfélemlítő retorika" kifejezéssel semmiképpen sem a zavargókra utalt, akiket egyébként sem hat meg semmi, hanem azokra, akik a vihar közeledtével riadót akartak fújni, de akiket ezzel az eszközzel próbáltak elhallgattatni. Másképp fogalmazva Brochand arra utal, hogy azokat, akik beszélni mernek a migrációs veszélyről, a döntően ultraliberális és baloldali médiumokban azzal vádolnak meg, hogy „megfélemlítő retorikát" használnak, és a szólás-sajtó szabadságot más országokban árgus szemekkel figyelő és „védő" liberális, az Európai Bizottsághoz közeli "elit" elnémítja, cenzúrázza vagy akár be is tiltja őket.

Egy francia tűzoltó nézi az égő autót a Bordeaux külvárosában lévő Floiracban Forrás: AFP/Philippe Lopez

Megdöbbentő erővel és nyíltsággal mondja Brochand, hogy „ha eljutottunk idáig, annak az az uralkodó ideológia is az oka, sőt, talán az a legfontosabb oka, hogy (a baloldali elit) a fél évszázada zajló tömeges bevándorlást folyamatosan visszaigazolta, támogatta, sőt dicsőítette." „Valójában lehetetlen megmagyarázni a jelenlegi fejleményeket anélkül, hogy visszanyúlnánk a társadalom modelljének 1970-es években bekövetkezett változásához. Véleményem szerint minden erre vezethető vissza." -teszi hozzá.

Akkoriban azt hittük, hogy az emberi emancipáció új lépését tesszük meg azzal, hogy a modern nemzetállamból az „Egyének Társadalmába" lépünk át, más szóval áttérünk a kollektív önrendelkezésről annak egyéni változatára. Ezt az átmenetet azóta is minden „vezetőnk", tehát az elit lelkiismeret-furdalás nélkül támogatja. Ezzel egyidejűleg azonban egy gigantikus, szétnyíló „ollóeffektust" hoztunk létre azzal, hogy egyszerre két, egymással egyáltalán nem összeegyeztethető folyamatot indítottunk el."

Így magyarázza Brochand ezt a megállapítását.

„Az Egyének társadalma" egyfelől új prioritásokat tűzött napirendre. Az egyik pozitív volt (a szabad és egyenlő, rögzített kötelékek nélkül élő egyének magánboldogságához való jogát hirdette meg egy differenciálatlan, globális térben), a másik negatív volt (a hagyományos állam paradigmájának dekonstrukcióját indította el, és eszménye megvalósulásának utolsó akadályát a határok által felosztott térben látja). Igazából egy tündérmeséről van szó, amely egy őrült előfeltevésen alapul, ahol minden megfeleltethető egymásnak, emiatt pusztán egymással felcserélhető olyan egyének közötti eljárási kérdésről van szó, akiknek nincs kollektív identitásuk, akik nem vesznek tudomást az általuk létrehozott ellenségeskedésről, és akiknek egyetlen horizontja és a célja van, egy osztatlan, határok nélküli bolygó.

Úgy is lehetne mondani, hogy a gyakorlatban egy olyan poszt-politikai konstrukcióval kerültünk szembe, amely állandóan borotvaélen táncol és amelyet genetikailag fenyeget a „mindenki háborúja mindenki ellen", és ezért rendkívül sebezhető bárkivel szemben, aki nem egy hedonista, halk szavú, alkalmazkodó nagyvárosi baloldali-liberális gondolkodású bohém burzsoá (francia szleng kifejezéssel „bobo"), aki már megbékélt mindennel és annak az ellenkezőjével is. Röviden: egy „nyitott" társadalom jött létre, amely azonban csakis és kizárólag akkor maradhat fenn, ha megőrzi homogenitását és konformizmusát, azaz más szóval, ha „zárt" marad!

Forrás: AFP/Zakaria Abdelkafi

„Annál is inkább igaz ez, folytatja Brochand, mert az Egyének társadalma egy szabályos öngyilkos lendülettel beengedte az ablakon azokat a kollektív identitásokat, amelyeket valójában ki kellett volna dobnia, mégpedig kétféleképpen:

Egyfelől a naív,„kedves bobo" helyébe a „gonosz wokista" lépett, aki az új helyzetet kevésbé az önmegvalósítás lehetőségének, mint inkább a sértődött, „elnyomott" kisebbségek visszamenőleges jóvátételi lehetőségének tekinti. Másfelől ez a (tegyük hozzá: Soros-féle) „nyitott társadalom" szélesre tárja a kapukat azok előtt akik a „föld elátkozottjai-ként , az egyéni jogok nevében érkeznek hozzánk a harmadik világból majd

heteronóm és endogám „közösségekként" telepednek le nálunk. Valójában tehát a kör négyszögesítését látjuk, egy felhígult, jóindulatú és befogadó társadalmat, amelyet szándékosan megfosztottak a történelem által rá hagyományozott önvédelmi eszközöktől, és amelyet egy saját magára irányított gigantikus meteorit fenyeget.

Másképpen a „tegnapról és máshonnan származó teljesség" belerohan az „innen levő és mostani üresség" anómiájába.

Hogyan manővereztek ennek az új templomnak az őrzői - bírák, újságírók, szakértők, akadémikusok, akiket a művészek és focisták ősi kórusa támogat -, hogy elodázzák az összeomlását?- teszi fel következő kérdését Bronchard.

A "logosz" (szavak) elveszítették értelmüket. Ide tartozik az, ahogy a bevándorlásról beszélnek (hazudoznak), amely „nem is létezik"; vagy „mindig is létezett"; vagy „még el se kezdődött"; vagy „elkerülhetetlen, sőt, erkölcsi kötelesség", „gazdasági imperatívusz"; „csak a pénzügyi forrásokat kell biztosítanunk hozzá"; vagy „már úgyis itt vannak"; „nem tehetünk ellene semmit"; „éppen olyan franciák, mint te meg én, stb.".

Az „ethosz" hasonlóképpen nevetségessé vált, mihelyst kapcsolatba került a valósággal. Itt ezek a kifejezések sorolhatók a bevándorláshoz: az „együttélés" és a „társadalmi keveredés" parancsa; a „gazdag sokszínűség" és a „testvériség elve", mind-mind csak hiábavaló szavak, sőt oximoronok lettek, amelyek gúnyolódásra adnak okot. Ami pedig a „köztársasági értékek követésére" való felhívást illeti, ez mára teljesen kiüresedett és még a legelszántabbakat is kifárasztotta. Az igazság az, hogy mindaz, amit a nemzetnek sikerült a közös próbatételek révén „közös tisztességgé" alakítania, ma már nem több, mint egy megrendezett rituálé.

Francia rendőrök őrizetbe vesznek egy tomboló migránst Párizsban 2023. július 2-án Forrás: AFP/Ludovic Marin

„Egy egyszerű szó - a „rasszizmus" - csapdájába estünk, amelynek elferdítették eredeti jelentését"

Maradt a jó öreg "pátosz", a kevés önbizalommal rendelkező rezsimek végső és örökkévaló eszköze. Ebben a perspektívában a már említett „megfélemlítő diskurzus" kerül a képbe ismét. Mivel képtelenek voltunk az embert fizikailag megfékezni, az érzelmekre hatottunk és így végül az elmét akartuk bebörtönözni. Más szóval a bűntudat internalizálásával és az emberek félelembe tartásával operáltunk, amit most már receptre írnak fel a ráébredéstől rettegő embereknek" - mondja Brochand.

Ezért a „rasszizmus" vádja válik a rendszer alapkövévé, amely abban merül ki, hogy állandóan a francia népet vádoljuk, amelyet „komoly és alátámasztó bizonyítékokkal " okolnak a világ összes szerencsétlenségéért: a világháborúkért, a gyarmatosításért, az antiszemita népirtásért, és most a globális felmelegedésért, vagy azért, mert közömbösséget mutat, ha valaki vízbe fullad. Az a cél, hogy az emberek elméjét egy szűk folyosóra szorítsák, lekorlátozzák, ahol a jogállamiság (az Egyéni társadalom másik neve) határoz meg mindent, ami szükséges. Tehát, hogy megakadályozzák az „eltéréseket" vagy a folyosón kívüli „sárga" vagy „piros vonalak" átlépését, társadalmi halálbüntetést vezettek be, amely kevésbé fájdalmas, mint a fizikai, de ugyanolyan hatékony, és kizárólag azokat sújtja, akik visszaesőként az „idegengyűlölet" bűnébe esnek.

Ide jutottunk tehát, ahhoz az egy egyszerű szóhoz, hogy „rasszizmus" – bele estünk ennek a csapdájába.

De tudni kell, hogy ezt a szót eltérítették eredeti jelentésétől, azért, hogy mindazokra ki lehessen mondani, akik megkérdőjelezik, hogy az általam most leírt ideológia a szakadékba vezet minket.

Azaz mindenki, aki kritizálja a migrációt, vagy rámutat annak veszélyeire, arra rásütik a rasszizmus bélyegét."

„Igaz, ez a zsarolás eddig csodálatosan sikeres volt. De vajon képes lesz-e ismét ellenállni a valóság félelmetes tagadásának, amely megmutatja, hogy a leggyűlölködőbbek, vagy ha úgy tetszik, a „rasszisták" nem azok, akiknek hisszük őket vagy akikre rásütik ezt a bélyeget?

Már a mostani „lázadás" első néhány órájának sokkja után szomorúan állapíthattuk meg, hogy a papagájkórus nagyon gyorsan visszatért az éterbe és a képernyőkre (és bárkit, aki kritikát fogalmazott meg, lerasszistáztak, ideértve az emberek életét és vagyonát védő, intézkedő rendőröket is). Másrészt, nem kételkedem abban, hogy a franciák többsége mit „gondol odalent, a mélyben".