Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A baloldali antiszemitizmus nem új keletű jelenség Franciaországban. Guillaume Perrault, a „Le Figaro" történelemre specializálódott rovatának főszerkesztője, a nagy sikerű „Le moment histoire" (A történelmi pillanat) podcast rendezője végigvette Franciaország elmúlt 200 évének történelmét. Egyik fontos üzenete az, hogy a baloldali antiszemitizmus nem most született, hanem már legalább két évszázada kísért. Másik üzenete az, hogy figyelembe véve, hogy Franciaországban durva balliberális médiafölény van (még a közszolgálati médiumokban is), keveset, vagy egyáltalán nem beszélnek erről a jelenségről.
A baloldali politikusok és az őket támogató gigantikus médiabirodalmak elhallgatják azt is, hogy szoros összefüggés mutatható ki az antiszemitizmus újjáéledése és a bevándorlás között. Az egykori legendás francia kémfőnök, Pierre Brochand szerint évente félmillió migráns érkezik Franciaországba, ami rendkívül nagy szám és ami rendkívüli veszélyeket jelent nemcsak Franciaország zsidó lakossága, hanem az egész francia társadalom számára. Az elmúlt időszak eseményei alapján legalábbis erre lehet következtetni.
Jean-Luc Mélenchon szélsőbaloldali pártelnök és a hozzá közel álló baloldali politikusok, médiaszereplők Izraelre és a Hamászra tett megjegyzései nem egymástól elszigetelt, véletlen „elszólások" voltak. Guillaume Perrault az elmúlt két évszázad francia történelmét elemezve arra a következtetésre jutott, hogy az antiszemitizmus valójában két évszázada létezik a baloldalon, csak épp „feledésbe merült" és elfojtották. A baloldal történelmének vannak olyan (sötét) epizódjai, amelyekről inkább hallgatnak.
Perrault szerint ugyanakkor ez a terhelt múlt rengeteg tanulsággal jár és magyarázatot ad számos baloldali politikus mai magatartására is. Itt van például a szélsőbaloldal egyik legveszélyesebb, leginkább demagóg alakja, az „Engedetlen Franciaország" („La France Insoumis" - LFI) elnöke, Jean-Luc Mélenchon, akit a zsidó államról és a Hamászról tett kijelentései után azzal vádoltak meg (tegyük hozzá, joggal) hogy összejátszik az iszlamista antiszemitizmussal, sőt maga is antiszemita. „Vissza kell tekintenünk a történelembe, hogy felmérjük, honnan ered és milyen mértékű az az antiszemitizmus, amit most tapasztalunk. Az elmúlt 200 évben valóban létezett baloldali antiszemitizmus, és ez aligha illik bele abba a hízelgő képbe, amelyet ez a gondolatcsalád magáról mutatni szeret" - írja felvezetésében a „Le Figaro" történelmi rovatának főszerkesztője.
Ez a történet a francia forradalom idején kezdődött. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés folytatta a XVI. Lajos uralkodása alatt megkezdett folyamatot, a zsidókat saját jogú állampolgárokként ismerte el, feltéve, hogy azok lemondtak saját közösségi szervezkedésükről, azaz vállalták, hogy asszimilálódnak.
A zsidók emancipációját Napóleon asszimilációra törekvő tekintélyelvű intézkedései tették teljessé, ami Franciaországot a 19. század elején egyedülállóvá, úttörő országgá tette Európában e tekintetben.
A zsidók emancipációja - akiknek számát 1789-ben Franciaország 28 milliós lakossága mellett 40 000-re becsülték, azaz a lakosság 0,2%-ára - egybeesett az ipari forradalom kezdetével. A középkorban elterjedt, évszázadokra visszatekintő keresztény eredetű antijudaizmus a zsidókat az evangéliumok üzenetével szemben álló, ellenséges, engedetlen népnek tekintette. Ekkor rögzült a zsidókról az a klisé is, hogy gazdagok és a királyi udvarra is befolyással bírnak. Ez az ábrázolás a XIX. század elején sem tűnt el, csak hozzáadódott még különösen a pénzügyek területén egy újabb klisé, a zsidónak, mint a hódító polgárság szimbólumának alakja.
A középkorban az egyház megtiltotta a keresztényeknek, hogy uzsorakamatra adjanak kölcsönt, így a pénzkereskedelem sokáig azon kevés szakmák egyike volt, amelyek nyitva álltak a zsidók számára. A második birodalom (1852-1870) idején, 1865-ben a 300 vezető francia bankár közül 45-50 volt zsidó, a harmadik köztársaság kezdetén (1870) 440 pénzügyi intézmény vezetője közül 90-100-ra becsülték a számukat. (Forrás: Michel Dreyfus történész „L'antisémitisme à gauche - histoire d'un paradoxe" de 1830 à nos jours (2011) („A baloldali antiszemitizmus-egy paradox történet 1830-tól napjainkig (2011)") című tanulmánya. Írásában Perrault többször is hivatkozik erre az aprólékos kutatásokon alapuló, kiváló munkára.)
A 19. század elején a Rothschildok öt európai országban elért kivételes sikerei oda vezettek, hogy az 1815-ben Napóleont legyőző európai hatalmi konglomerátum, az úgynevezett „Szent Szövetség" bankáraiként emlegették őket. A család hírneve megerősítette és elterjedté tette a kollektív képzeletben a mások munkájából élő, élősködő, kozmopolita „zsidó bankár" képzetét is.
A valóságban, bár a kisebbségek dinamizmusa jól ismert jelenség (ez például az örményekre is igaz), a francia zsidók társadalmi körülményei a XIX. században sokszínűbbek voltak, mint azt a néhány ragyogó, egyéni sikertörténet sugallja. A zsidók kapitalizmusba történő kiváló beilleszkedése és a Lajos-Fülöp-rezsim velük szemben tanúsított jóindulata miatt azonban a korabeli franciák körében gyakori volt velük szemben az ellenszenv. E történelmi hátteret követően Guillaume Perrault rátér a baloldal és az antiszemitizmus konkrét kapcsolatrendszerére.
A baloldalon a premarxista szocialisták (más néven „utópista szocialisták") jelentős része erkölcsileg kritikusan viszonyult a zsidókhoz, a teret hódító rossz új világ (a kapitalizmus) szimbólumainak tekintették őket, akik destabilizálják a még mindig vidékies, hagyományosnak tekinthető társadalmat. 1838-1839-ben George Sand regényíró, akinek szíve az 1848. júniusi párizsi felkelés munkásaiért dobogott, és aki elítélte a francia nemzetgyűlés konzervatív többségét, Chopinnel együtt Mallorcára látogatott. Úgy érezte, hogy a szigeten élő zsidók monopolizálják a sziget gazdagságát. Húsz év múlva, tette hozzá, „majd ott is olyan hatalomra tehetnek szert, mint nálunk". 1857-ben, amikor Sand úgy látta, hogy az ipari és pénzügyi kapitalizmus diadalt aratott, így írt: „Ötven év múlva Franciaország zsidó ország lesz."
A „szocializmus" szó feltalálója, a francia Pierre Leroux (1797-1871) szerint „Franciaország legnagyobb kapitalistái olyan zsidók voltak, akik nem is francia állampolgárok, mert ők minden ország spekulánsai. („De la Ploutocratie", 1843) Három évvel később Leroux a George Sand által finanszírozott „Revue sociale" című folyóiratban megjelentetett egy cikket, amelyben kijelentette, hogy igazából nem a zsidókat tartja bűnösnek, akiket „megalázott fajnak" nevezett, hanem magát a „zsidó szellemet", vagyis a nyereség, a haszon, az alkudozás és a spekuláció szellemét.
A kor másik utópista szocialistája, Charles Fourier (1772-1837) pedig úgy vélte, hogy a nagy francia forradalom hibát követett el, amikor emancipálta a zsidókat. A zsidók alapvetően kereskedők voltak, csak állami kényszerre lehetett rávenni őket arra, hogy részt vegyenek a „termelő munkában", földművesként vagy munkásként dolgozzanak. Fourier egyik tanítványa, a magát szocialistának valló Alphonse Toussenel (1803-1885), aki többek között azzal vált híressé, hogy a bankok és vasutak államosítását követelte, kiadta a „Les Juifs, rois de l'époque (1845) - „A zsidók, avagy korunk királyai" című könyvét. A mű leginkább erőszakos hangvétele miatt figyelemre méltó, és a már ismert vádak mellett azzal is támadja a zsidókat, hogy még a sajtót is uralják... Toussenel, akinek komoly és elkötelezett olvasói tábora volt, további súlyos megállapításokat tett: „Franciaországban csak két párt maradt: a vörösök pártja, és a fehérek pártja; másképpen a köztársaság pártiak és a kozákok pártja; megint másképp a munkáspárt, és a semmirekellők pártja; és végül a franciák pártja, és a zsidók pártja". Azaz a zsidók nem franciák a szocialista Toussenel szerint.
Ugyanebben az évtizedben egy másik, szélsőségesen baloldali, különösen agresszív filozófus-politikus, Proudhon (1809-1865), a független kisbirtokosok ellentársadalmának teoretikusa, egyben a szakszervezeti mozgalomra és a munkásmozgalomra is jelentős befolyással bíró parlamenti képviselő kiadta a „Carnets" („Füzetek") című könyvét, amelyben a zsidókkal szembeni ellenszenvéről értekezik. 1847. december 26-i jegyzete már nemcsak ellenszenvről, hanem gyűlöletről tanúskodik. Így írt Proudhon: „Zsidók. Cikket kell írni az ellen a faj ellen, amely anélkül, hogy valaha is más népekkel elvegyülne, megmérgez mindent és mindenhova befurakodik. Követelni kell, hogy utasítsák ki őket Franciaországból, azokat kivéve, akik francia nőkkel házasodtak. Fel kell számolni a zsinagógákat, semmilyen munkát nem szabad nekik adni, és végül el kell törölni a vallásukat is." A szélsőségesen baloldali, anarchista tanokat hirdető Proudhon azonban nem éri be ennyivel, ha lehet, még durvábban támadja a zsidókat: „A zsidó az emberi faj ellensége. Ezt a fajt vissza kell küldeni Ázsiába, vagy ki kell irtani... Tűzzel, vassal vagy kiüzetéssel, de a zsidónak el kell tűnnie". Majd végül még azt is hozzá tette, hogy „politikai hitvallásunk első cikkelyéül a zsidók és az angolok gyűlöletét kell megtenni." (Az anarchisták és a marxisták Angliát tekintették a kapitalizmus bölcsőjének, ezért a zsidók mellett az angolokat is gyűlölték.)
Amikor a zsidók elleni pogromok Oroszországban arra szolgáltak, hogy eltereljék a figyelmet a cárok belpolitikai nehézségeiről, egy francia szocialista, Benoît Malon az általa szerkesztett „Revue Socialiste"-ban úgy ítélte meg, hogy az orosz zsidók, a „kapzsi és gátlástalan uzsorások kasztja" felelős nagymértékben a pogromokért, amelyeknek áldozatai voltak. 1892-ben kitört a Panama-botrány, amelyben feltárták, hogy a csatornatársaság és egyes parlamenti képviselők összejátszottak, ez még inkább hozzájárult ahhoz, hogy a szélsőbaloldalon és a szélsőjobboldalon egyaránt növekedett a parlamentarizmus-ellenesség és az antiszemitizmus. (Benoît Malon (1841-1893) a párizsi kommün egyik vezető alakja, francia újságíró és író volt. Internacionalistaként fontos szerepet játszott a nemzetközi és különösen a francia munkásmozgalom történetében.)
Az 1860-as években vált az antiszemitizmus faji kérdéssé, miután Renan egyik könyvében és Gobineau téziseiben is teret nyert ez a felvetés.
Ez az elmozdulás a tizenkilencedik század végén még hangsúlyosabbá vált. A szcientizmus előrehaladása megalapozta az antropológia tudományát is és elősegítette annak a meggyőződésnek a kialakulását, hogy nemcsak lehetséges, de legitim is olyan rendszereket kidolgozni, amelyek az egyes „fajok" hierarchikus osztályozására szolgálnak. A baloldali antiszemiták közül sokan mostantól a tudomány tekintélyét is felhasználták nézeteik igazolásául. (Ernest Renan (1823-1892) francia író, történész, többek között a „Vie de Jésus" („Jézus élete") című könyv szerzője, amely a XIX. század II. felének legolvasottabb könyve volt Franciaországban. Mai értelemben sztárírónak neveznénk. Antiszemitizmusának faji alapjai voltak; Gobienau tézisei: Arthur de Gobineau (1816-1882) francia diplomata, író és politikus volt. „Essai sur l'inégalité des races humaines" - „Esszé az emberi faj egyenlőtlenségéről" című könyvében ír arról, hogy az egyes népek hierarchikus rendben kategorizálhatók.)
Jules Vallès, baloldali aktivista, a párizsi kommün tagja újságjában, a „Le cri du peuple"-ben („A nép kiáltása") így becsmérelte Rothschildot: „gonosz frankfurti zsidó, aki majdnem egy évszázada polipként él Franciaország szívében, igazi vérszívó. Jules Guesde, az első francia marxista egy 1886-os párizsi találkozón kifejtette, hogy a bankárt börtönbe kell zárni vagy akár agyon is lehet lőni. Marx veje, Paul Lafargue is durva megjegyzéseket tett a bankárról egy röpiratban, mire Rothschild beperelte őket nyilvános becsületsértésért, de végül elvesztette a pert. Egy olvasónak, aki megdöbbent azon, hogy a „Le cri du peuple" a párizsi bankárok közül csak egy zsidó bankárt támad és mást nem, Lafargue nem minden cinizmus nélkül azt válaszolta, hogy „a szocialisták nem gyűlölik sem a fajt, sem a nemzetiséget", kizárólag azért bírálják Rothschildot, mert ő „a modern pénzügyek megszemélyesítője".
Sok korabeli szocialista számára az antiszemitizmus egyfajta színpadot jelentett, amely aztán elvezethetett a szélesebb tömegekhez és mozgalmakhoz, ezen keresztül a proletariátus burzsoázia elleni harcához.
Perrault Drumont-nak a „La fin d'un monde" („Egy világ vége") című, a korszakban ünnepelt könyvét hozza fel erre példának, amelyben az író már nemcsak a zsidókat hibáztatja, hanem a társadalom alapjait is támadja és a szocializmus mellett foglal állást, és elismerte azt is, hogy szükség van a radikalizmusra. (Édouard Drumont (1844-1917) antiszemita író és publicista amolyan botrányhős volt, a „La France Juive" - „A zsidó Franciaország" című durván antiszemita könyve miatt számtalan párbajt kellett megvívnia, és pénzbüntetést is kiszabtak rá. Jól érzékelteti az antiszemitizmus népszerűségét, hogy könyve kiadásának évében, 1886-ban 62 ezer példányban kelt el és nagyon gyorsan elérte a 150. kiadást is!)
Henri Rochefort a következő baloldali antiszemita, akiről Guillaume Perrault megemlékezik. „A tehetséges újságíró a Második Birodalom idején III. Napóleon egyik közismert ellenfele volt, ügyes párbajozóként is ismertté vált. „La Lanterne" című (illegálisan terjesztett, szatirikus) újságjában fanyar vicceket közölt. 1871-ben a párizsi kommün szimpatizánsa volt, ezért a Kommün bukása után Új-Kaledóniába deportálták, de megszökött, száműzetésbe vonult, majd az 1880-as amnesztia után visszatért Franciaországba. Parlamentellenes, egyházellenes, antikapitalista, antiszemita nézeteivel nagy tekintélynek örvendett a szocialista körökben.
Cikkünk még nem ért véget, lapozzon a következő oldalra a folytatáshoz!
