„Önkéntelenül is egy szó jut eszünkbe eme grandiózus fiaskó láttán, a dekadencia. Mi maradt Franciaországból Franciaországban és Európából Európában? Mi történt az öreg kontinenssel?”
- kéri számon, tegyük hozzá, jogosan, a Francia Akadémia rendes tagja, amikor szembenéz azzal, hogy a francia művészet nagy alakjait, mint Zolát vagy Proustot hogyan váltották fel a pillanat ünnepelt sztárírói, a kommunista-aktivista Annie Ernaux, aki nem mellesleg pedofilokat és bűnözőket támogat vagy Houria Bouteldja, a francia-algériai dekolonizáció elleni mozgalom élharcosa, közismert wokista ideológus.
„A világ sokszínűségét boldogan elnyelte a nagy globális olvasztótégely. És már nem az egyes nemzetek sportolói vonultak fel az elragadtatott közönség szemei előtt, hanem turistahajók fedélzetén túlpörgött matrózokat láthattunk. A Fény Városára zúduló özönvíz csakis isteni büntetésként értelmezhető. De minden rosszban van valami jó is, az apokaliptikus este után hívő lettem” - mondja Alain Finkielkraut.
A riport végén a Le Figaro riportere aggodalmának ad hangot, úgy érzi, hogy véleménye miatt Finkielkrautot majd visszamaradott, régimódi fasisztának titulálják, és a filozófus végül ezt nem is cáfolja meg. Szerinte „ha valaki disszonáns hangot üt meg ezen az „eksztatikus koncerten”, mindenképpen azt kockáztatja, hogy „savanyú, identitásalapú ünneprontónak, sőt, nacionalistának” tartják. (Ez utóbbi) hírhedt címke pedig arról tanúskodik, hogy zűrzavaros időket élünk. Bevándorlók fiaként nem tudok beletörődni abba, hogy a szívemnek oly kedves dolgokat megcsúfolják és lealacsonyítják.”