Hosszú jegyesség-játékunk nyertesei

Sébastien Japrisot Hosszú jegyesség című regényében, az első világháború alatt és után játszódó szerelmi krimiben a korrajz, a lélektani hitelesség és az olvasónak lélegzetet sem hagyó cselekményszövés találkozik, de legfőképpen egy olyan hősnő születik, aki méltán foglalhat majd helyet az irodalom legendás nőalakjainak sorában. A regényből készült filmet - melynek főszereplője Audrey Tautou - a jövő év elején hazánkban is vetítik.

1919. augusztus.
Egy nap Mathilde levelet kap egy apácától: egy Dax melletti kórházban haldokló férfi látni akarja. A neve Daniel Esperanza, őrmester volt a hadseregben. Találkozott Manechhel 1917 januárjában, a Somme frontzónájában.
Mathilde, ugyanúgy, mint a háború előtt, az év legnagyobb részét Capbretonban tölti, szülei tengerparti nyaralójában. Egy középkorú házaspár viseli gondját, Sylvain és Bénédicte. Gyerekkora óta ismerik. Csak akkor magázzák, ha rossz fát tesz a tűzre.
Ebéd után Sylvain elviszi Mathilde-ot autóval a kórházba. A lány elöl ül, s hátrateszik a "kocogóját", ahogy ő nevezi. Sylvain nem szereti a kórházakat, Mathilde még kevésbé, de ez egészen bizalomgerjesztő, szép fehér-rózsaszín épület egy fenyőerdő szomszédságában.
Daniel Esperanza egy padon ül a kert végében. Negyvenhárom éves, de hatvannak látszik. Levetette a köntösét. Drapp-szürke csíkos pizsamájában erősen izzad. Teljesen épeszű még, de már semmi sem érdekli. Nyitott sliccéből fehér szőrszálak kandikálnak ki. Mathilde többször tesz suta mozdulatot, hogy felhívja rá a figyelmét, de a férfi mindannyiszor ellentmondást nem tűrő kiábrándultsággal feleli:
- Hagyja csak, nem érdekes.
A békeidőben borexportőr volt Bordeaux-ban. A Garonne rakpartjai, a duzzadó vitorlák, az óriási tölgyfa hordók jó ismerősei voltak, s most hiányoznak neki, akárcsak két-három lány a kikötőből, akikről akkor, fiatalon, nem tudta, hogy rajtuk kívül nem lesz több szerelme az életben. A mozgósítás '14 augusztusában nem fosztotta meg senkitől, sem anyától, sem apától, akik már rég meghaltak, sem testvértől, mert az nem volt neki, a nőkről pedig azt hitte, hogy majd a hadseregnél akad belőlük bőven.
Mindezt színtelen hangon meséli, szavai szétfoszlanak a csendben. Persze megválogatja a kifejezéseket, hiszen Mathilde egy ifjú hölgy, de nem nehéz megérteni a lényeget: világéletében szerencsétlen ember volt.
Mindazonáltal gőgös pillantással hozzáteszi, nehogy Mathilde félreértse: betegsége előtt magas, erős, szép szál férfi volt, irigyelték is érte. Mutat neki egy fényképet bizonyítékképpen.
Aztán két könnycsepp gördül le az arcán.
Nem törli le őket, miközben így folytatja:
- Ne haragudjon. A legutóbbi napokig nem tudtam az állapotáról. A Búzavirágszemű nem mesélt róla. Pedig, isten a tanúm, rengeteget beszélt magáról.
Mathilde arra gondol, sóhajtania kéne egy csöppet, hogy véget vessen a fölösleges részvétnyilvánításnak. Sóhajt egy csöppet.
Esperanza folytatja:
- Maga jobban ismerheti a nyomorúságot, mint bárki más.
Mathilde-nak nem elég hosszú a karja, hogy egy kicsit megrázza a férfit, több mint egy méterre van tőle, rákiáltani sem akar, fél, hogy akkor ráijeszt, és még nehezebben jut el a lényegig. Előrehajol, és szelíden unszolja:
- Kérem, hol látta? Meséljen! Mi történt vele?
A férfi elhallgat, még mindig pityereg kicsit, csontvázszerű testének aszott, ráncos bőrét még tovább szikkasztja a faágakon átsugárzó nap, ezt a pillanatot, Mathilde úgy érzi, sosem fogja elfelejteni. Végül, kezét végighúzva az arcán - Mathilde még sosem látott ilyen öreg kezet -, rászánja magát.
1917. január 6-án, szombaton, mikor hadteste Belloy-en-Santerre mellett utat kövezett, az amiens-i járőrparancsnokság rendelete szerint öt gyalogost, akiket a hadbíróság halálra ítélt, el kellett szállítania az első vonalba, egy lövészárokba, a bouchavesnes-i szektorba.
A parancsnokától kapta az utasítást, aki máskor hűvös és száraz ember benyomását keltette, de most láthatóan zaklatott volt. Olyannyira, hogy indulás előtt a lelkére kötötte: "Hajtsa végre az utasítást, de semmi többet, Esperanza. Ha tudni akarja a véleményemet, a hadsereg-parancsnokság felét le kéne csukni."
Mathilde hallgatást parancsol magára, bár lehet, hogy már hangja se lenne, hogy megszólaljon.
Daniel Esperanza a parancsnak megfelelően kiválasztott tíz embert a társai közül, egytől egyig régi harcosokat, erőseket, akiknek az eszük is a helyén volt. Magukkal vitték a puskájukat, töltényeket és élelmet. Katonaköpenyük egyik ujjára égszínkék karszalagot húztak, amit a parancsnokságon kaptak, fekete R betűvel a közepén. Esperanza megmagyarázta nekik, hogy ez azt jelenti: Rendészet vagy Rendőrség. Amire egy káplár, aki tisztelte ugyan az őrmesterét, de ivócimborája is volt, megjegyezte: "Ja úgy, szóval azt jelenti, rohadt strici." Ebben a pillanatban mindannyian tudták, hogy halálraítélteket kell kísérniük.
- És agyonlőniük? - kérdezi Mathilde, és hogy az ő Manechje ott volt-e az öt között, és már kiabál, és hallja, hogy kiabál, csak hangja nincs.
Daniel Esperanza rázza a fejét, füstszínű hajjal övezett öreg fejét, és könyörög:
- Hallgasson, hallgasson, nem lőttük le őket! Épp azt akarom mondani, hogy élve láttam a vőlegényét, és az utolsó levelet, amit kapott tőle, nekem diktálta, én küldtem el!
Valóban, Manech utolsó levele, 1917. január 6-i dátummal, nem az ő keze írása volt. Így kezdődött: "Ma nem tudok írni, ezért egy landes-i bajtársamnak diktálom a levelet."
Mathilde nem akar sírni.
- Ön Landes vidékről való? - kérdezi.
- Soustonsból - feleli a férfi.
Mathilde alig hallható, szinte a beleiből feltörő sóhajtással kérdezi:
- Manech az egyik volt az öt közül, ugye?
A férfi lehorgasztja a fejét.
- De miért? Mit tett?
- Ugyanazt, mint a többi. Mindannyiukat szándékos öncsonkításért ítélték el.
Felemeli cserzett, barna, kemény erekkel behálózott kezét.
Mathilde csuklik egyet. Nézi ezt a kezet, nézi, s egy szót sem tud kiejteni.
Nem akar sírni.