A második kamaszkor

Van, aki negyvenévesen hátat fordít gondosan fellépített karrierjének, s újra iskolapadba ül. Van aki ebben a korban valamilyen extrém sportba szeret bele, s van, aki családot hátrahagyva, valaki másba. Új élet, új célok iránti vágy: ez a középkorúaknál gyakori életközép, azaz "middle-life" krízis.

"Soha nem lehetsz túl idős a tanuláshoz" - kezdi cikkét egy amerikai honlap, annak kapcsán, hogy egy újságírónő, miután főiskolai végzettség hiányában lecsúszott egy előléptetésről, 53 évesen úgy döntött, változtat az életén. Tanulni kezdett és ma már az államvizsgájára készül.

Magyarországon is egyre többen ülnek be újra az iskola padba, végeznek el tanfolyamokat, képezik magukat, tűznek ki új célt maguk elé, még akkor is, ha van biztos állásuk, és otthon a házastársuk és gyerekek várják őket.

"42 éves voltam, amikor újra egyetemista lettem. Untam az életem egyhangúságát, és úgy gondoltam valamit újítanom kell. Először furcsán éreztem magam a sok fiatal között, de aztán jött az első vizsgaidőszak és már nem volt időm azzal foglalkozni, hogy én sokkal idősebb vagyok a többieknél. Jól vettem az akadályokat: idén államvizsga! Aztán, úgy tervezem, megtanulok egy új nyelvet" - meséli lelkesen Zsuzsa, aki jelenleg egy középiskolában magyartanár és három gyermeket nevel.

A tanárnő egyáltalán nincs egyedül azzal a vággyal, hogy szeretne még valamit végigcsinálni, megtanulni, hasznosítani, valami egészen újat kihozni önmagából. A jelenséget a pszichológia "middle-life" vagyis életközép krízisnek nevezi. Ez a probléma egészen a múlt század derekáig elhanyagolt terület volt, habár ez az egyik leghosszabb, legfontosabb és legbonyolultabb életszakasz az ember életében. A pszichológiára nagy hatást gyakorló Jung, majd Erikson és a hazánkban alig ismert Levinson voltak az elsők, akik ennek az időszaknak fontosságát felismerték, elemezték és vizsgálat tárgyává tették.

Képes vagyok rá!

Dr. Hajduska Marianna, pszichiáter azt mondja, teljesen általános, hogy sok középkorú úgy érzi: az élete összekuszálódott, kételyeik támadnak az lét értelmével, önmaguk hasznosságával kapcsolatban. Persze nem mindenki küzd ezzel. A pszichiáter szerint ez főként azokat érinti mélyen, akik motiváltak, komolyabb karriert futottak be. Ők azok, akik egy idő után azon kezdenek gondolkodni, mi az, amit addig letettek az asztalra és hogyan akarják folytatni életüket. "Kicsit olyan ez, mint egy új kamaszkor a felnőttkorban, amikor az ember alapkérdéseket tesz fel önmagának: Mit csináltam? Megvalósítottam-e önmagam? Elértem-e a céljaimat? Mintha egyszer csak kiégne az ember, nem találja többet a kihívást abban, amit csinál ezért keres valami újat. " - magyarázza a pszichiáter.

Éva világéletében egy hivatalban dolgozott, közben vezette a háztartást és nevelte a gyermekeit. Elégedett volt az életével, egészen a negyvenes évei elejéig. Akkor egyik pillanatról a másikra mindezt kevésnek érezte, és bár soha nem sportolt, elkezdett tornázni. " Így utólag már nem is értem, hogy hagyhattam ki addig az életemből a mozgást. Annyira megszerettem, hogy egy idő után már mindennap jártam és a családom legnagyobb megdöbbenésére elvégeztem a testnevelési egyetem edzői tanfolyamát. Ma már hetente kétszer tartok edzéseket és a gyerekeimet, a férjemet is rávettem a rendszeres mozgásra. Sokkal egészségesebben, kiegyensúlyozottabban, tartalmasabban élünk, arról nem is beszélve, hogy sokkal inkább érzem nőnek magam, hiszen a külsőm sokat változott."

A pszichiáter szerint ebben az időszakban az ember még teljesíteni akar. Gyakran ez az érzés áll a mögött, hogy valaki komolyan sportolni kezd, vagy extrém hobbit talál ki magának. "Én magam is ismerek olyan embert, aki a mindennapokban végzi a munkáját, teljesen átlagos életet él, de amikor szabadságra megy, akkor a világ legkülönbözőbb pontjain hegycsúcsokat mászik meg. Ez a lágyabb lecsengése a krízisnek, amikor nem változtat gyökeresen, hanem a magánéletben talál valami alternatív, kompenzáló megoldást."