Gyerekes viták, felnőttes szakítások

Néha előfordul, hogy a homokozóban a gyerekek ássák alá a szülők barátságát. Vajon mi lehet az oka annak, hogy az utódok civakodása a szülőket is befolyásolja, és akár egy évtizedes kapcsolatot is képes végleg megmérgezni? A problémát egy gyermek- és egy felnőttpszichológus segít megérteni.

"Mi már általános iskolába is együtt jártunk Lacival, együtt csináltuk a faliújságot, egymásról másoltuk a leckét" - kezdi a történetet Misi. "Azóta szinte nem telt el hét, hogy ne találkozzunk, még a katonaságnál is szorgalmasabban látogatott, mint a barátnőm. Amikor megnősültem, ő volt a tanúm, a gyerekének én vagyok a keresztapja. Mindent, egyszerűen mindent meg lehetett beszélni vele, a válásom után segített talpra állni, szóval igazi, nagy életre szóló barátság volt a miénk."

Misiék aztán egy egészen apró ostobaságon vesztek össze. A gyerekeik együtt lógtak, amikor a barátja lánya beszólt Misi fiának, mert az nem akart alkoholt inni. "Pont olyan szenteskedő, puhány alak vagy, mint az apád' - mondta a leányzó, amivel persze mélyen megbántotta Misi fiát. "Amikor a gyerek mindezt elmesélte, nekem is összeszorult a gyomrom. Az jutott eszembe, hogy nyilván a barátom gondolja mindezt rólam, kitől mástól hallhatta volna mindezt a lánya. Felhívtam ezért a barátomat, és kérdőre vontam. A beszélgetésből üvöltözés lett, és úgy raktam le a telefont, hogy hallani se akarok róla többet."

A két férfi később azért megpróbálta tisztázni a történteket, de csak egyre jobban elmérgesedett a helyzet, réges-régi sérelmeket emlegettek fel, és egyikük sem volt képes békülékenyebb hangot megütni. "Aztán többéves kihagyás után egy tragédia megint összehozott bennünket: egy közös ismerős temetésén találkoztunk újra. Sok órával és számos kocsmával később éreztem úgy, hogy végre kihúztuk az összes tüskét. Azóta tartjuk a kapcsolatot, de már soha semmi sem lesz a régi. Talán sosem volt elég őszinte és mély a kapcsolatunk" - fejezi be Misi.

Gyakran csak ürügy, ami borítja a bilit

Ezzel Szendi Gábor pszichológus is egyetért. "Ha egy ilyen semmiségen tönkre tud menni egy évtizedes barátság, akkor ott már sokkal régebbi a probléma" - véli az [origo] Női Lapozójának állandó szakértője. "Képletesen szólva ez egy régebbi erjedési folyamatnak lehet a végső fázisa, voltaképp csak ürügy a szakításra. Valószínűleg egy komolyabb konfliktus, egy mélyebben gyökeredző ellentét van a háttérben, ami miatt az egyik fél számára hosszabb ideje terhes a barátság, és csak azért tartja fönt, mert ez kisebb energiabefektetést igényel, mint megszakítani. Amikor a konfliktus kirobban, akkor hirtelen sok régi sérelem előkerül, sok olyan tényező, ami már eddig is a barátság ellen szólt, csak mindketten elnyomták magukban."

A bosszúálló típus

Szendi Gábor szerint egyébként nem minden esetben lesz ilyen szomorú vége a gyerekek szóváltásának, de az mindenképpen furcsa lehet, ha egy szülő meg sem próbál kiállni a csemetéjéért.

"Az is szélsőség, hogy összeveszünk a 'gyerekszáj' miatt, de az is, ha feltétel nélkül felmentem a barátomat a gyerekemmel szemben. Az arany középút nyilván az lenne, ha ezt a konfliktust megfelelően kezelné a szülő - csakhogy ez nem mindenkinek sikerül. Van olyan felnőtt, akit gyerekkorában komoly sérelmek értek: soha senki sem védte meg, ha csúfolták, vagy kiközösítették, s ebből kialakult egy rejtett düh, ami évtizedeken át benne lapult, és aminek hatására képes ilyen szituációban a gyerek helyébe képzelni magát. Ez a szülő minden tigrisként védelmezi a kicsinyét. Ez a fajta személyiség a gyereken keresztül vesz elégtételt saját korábbi sérelmeiért."

A vetélkedő típus

Szendi Gábor szerint van egy másik típusa is az apróságokon végletesen összevesző embernek, az úgynevezett rivalizáló.

"Két típusba sorolhatjuk az embereket, vannak a 'kooperatív' személyiségek, akik képesek az együttműködésre: ez inkább a nőkre és a feminin vonásokat mutató férfiakra jellemző; és van a 'vetélkedő' típus, ez inkább a domináns férfiakra és a domináns nőkre jellemző. A vetélkedés az ilyen helyzetben úgy valósul meg, hogy végül annak a szülőnek lesz igaza, akinek a gyereke győztesen kerül ki a helyzetből. Ilyenkor a szülő azonosul a gyermekével, és úgy gondolja, hogy nem őt bántották meg, hanem őket - de valójában csak róla, az ő igazáról szól a harc. A történelmi példák is azt bizonyítják, hogy a szövetségesekért bosszút kell állni, egy ilyen helyzetben pedig a gyerek nem egyszerűen szövetséges, hanem maga az ürügy is."

A szakember szerint nem is az a fontos, hogy a szülő feltétel nélkül hisz-e a gyerekének, hanem az, hogy mi motiválja erre. "Ha egy szülő minden szituációban igazat ad a gyerekének, akkor a fent említett 'bosszúálló' és a 'vetélkedő' típusoknál a mozgatórugók a 'na most megmutatjuk', illetve 'az én gyerekemet nem lehet a földbe tiporni' mottók lehetnek."