Jó házasságban is lehet kicsit ábrándozni

Új tanácsadónk Szendi Gábor klinikai szakpszichológus, hipnoterapeuta. Ha szeretnéd megosztani valakivel gondjaid, tanácsot szeretnél kérni, fordulj hozzá e-mailben.

Tisztelt Szendi Doktor Úr,

én általában meg tudom oldani a gondjaimat, de most olyan patthelyzetbe kerültem, amiből nem tudok egyedül kijutni.
33 éves, három gyerek édesanyja vagyok. 16 éves koromban, szüleim munkája miatt, külföldön éltem, ahol beleszerettem egy 20 éves külföldi fiúba. útjaink pár hónap után kettéváltak, nem elsősorban azért, mert mind a ketten visszaköltöztünk saját országunkba. Igazából nem nagyon ismertem, mindig csak a parkban találkoztunk, és sokat beszélgettünk telefonon, de ez nem volt ahhoz elég, hogy igazán megismerjük egymást. De ez a kapcsolat egy örök életre nyomot hagyott bennem. Neki köszönhetem, hogy három nyelven beszélek.
Miután leveleimre nem válaszolt, szép lassan "elfelejtettem". 19 évesen beleszerettem valaki másba, akitől terhes lettem, és családjaink unszolására összeházasodtunk. Egy évig voltunk együtt, mikor elegem lett a rendszeres kimaradásaiból és a verekedéséből. (Válásunk után a lányom kétszer látta apját, azóta a családja sem tud róla). Ekkor megint előbukkant szívem mélyéről a volt barátom. Mivel akkor még nem volt internet, és pénzem sem, hogy elmenjek arra a címre, ahova küldtem a leveleket, csak ábrándozni tudtam róla.
Szüleim ismét külföldön dolgoztak, és úgy gondolták, hogy ez kihagyhatatlan lehetőség számomra. Így ismét külföldön találtam magam, ahol egyetemre jártam. Két év után (24 éves koromban), az egyetemen megismerkedtem egy velem egykorú fiúval, aki elfogadta a lányomat, szerette is, és nagyon rendes embernek látszott. A szüleimnek is tetszett, ami először fordult elő. Három év múlva összeházasodtunk. Ennek 6 éve. Bár a mai napig úgy gondolom, hogy szerettem őt, korántsem volt egy lángoló szerelem a részemről, de úgy gondoltam, hogy ennél jobbat nem fogok találni, és boldogok is voltunk egy darabig.
Az öcsém velünk lakott az első két évben, mert a szüleimnek haza kellett térniük, ő viszont elkezdte az egyetemet, és nem állt szándékában Magyarországon élni. Férjem többé-kevésbé normálisan viselkedett, eltekintve néhány esettől, amikor annyira kihozta a lányom a sodrából, hogy majdnem megfojtotta. Aztán megszületett a második kislányom, akivel sikerült otthonról dolgoznom, de így is nagyon sok dolgom volt, és ha még hozzátesszük, hogy éjszaka sem aludtam miatta rendesen hónapokig, akkor érthető, hogy nagyon fáradt voltam. A szeretkezéshez nem nagyon volt kedvem, és elég sokat unszolt a férjem. Amikor abbahagytam a szoptatást, megjött a kedvem megint, és majdnem normális voltam. A fiam 19 hónap múlva született meg. Így terveztük. Innentől kezdve, csak tetőződtek a bajok. Fiam 5 hetes korában vissza kellett mennem dolgozni. A férjem nem engedte meg, hogy otthon maradjak a kicsikkel, a főnököm pedig választás elé állított. Így egy fél éven keresztül négykor keltem, hat órát dolgoztam, aztán vittem az unokatesómat úszni, akit kihoztam dadának, vittem a nagy lányt edzésre, iskola utáni programokra, és vezettem a házat. Sokszor úgy éreztem, hogy egyedül csinálok mindent. A férjem nem segített sokat. Főleg éjszaka nem! Ö azt mondja, hogy nekem soha nem volt jó, ahogy ő csinálta a dolgokat, és mindig kiabáltunk meg veszekedtünk. A házaséletünk sehol sem volt. Ha havonta kétszer beadtam a derekam, akkor már nagyon boldog volt.
Aztán úgy egy évvel ezelőtt meg sem kérdezett, hanem egész egyszerűen megerőszakolt. Akkor úgy éreztem, hogy az én hibám volt, de azóta másképp látom a dolgokat. Mikor nemrég végre elkezdtünk beszélni a helyzetünkről, azt mondta, hogy a babák megszületése után úgy érezte, hogy nem figyelek rá eleget, és háttérbe szorult, de nekem soha nem mondta, hogy baja lenne. Úgy gondolta, hogy egyetlen módon fogok csak rá figyelni, az ágyban. (Ez egy kicsit gyerekes, nem? Ha a szüleim nem figyelnek rám, amikor jó vagyok, akkor rossz leszek, mert akkor biztos velem fognak foglalkozni.)

Tavasszal, ki tudja hányadszorra, megint megpróbáltam megkeresni 17 évvel ezelőtti barátomat. Ezúttal sikerrel jártam. Teljesen felkavart a dolog. Elkezdtem az érzéseimet egy tini érzéseihez hasonlítani, mint amikor teljesen odavan egy popsztárért. Úgy gondoltam, hogy ha találkozunk és jobban megismerem, talán rájövök, hogy ő is csak egy férfi, hibákkal és mindennapi gondokkal. Sajnos, nem így alakult. Első találkozásunk tökéletesre sikerült. Mind a ketten nagyon örültünk egymásnak 17 év után. Második találkozásunk már korántsem volt ilyen eszményi, de ez mit sem változtatott az érzéseimen. Nem remélek semmit, hiszen intelligens embernek tartom magam, aki fel tudja mérni a helyzetet - három gyerekkel a zsebemben nem igazán tudok ugrándozni, de a barátságát nem akarom elveszíteni.
Hogy lehet valaki 17 évig szerelmes ugyanabba a férfiba? Miért nem változott semmi a találkozásunk után?
A férjem belátta, hogy mit követett el, és azóta mintha kicserélték volna, de nekem ez már túl későn jött. Már nem szeretem, és nem engedem, hogy hozzám nyúljon, mert csak összerándulok az érintésétől. Ö azt mondja, hogy a könnyebbik utat választom a válással, de én nem így látom. A gyerekeim nagyon fontosak nekem, de az ő érdekükben nem akarok együtt maradni a férjemmel, mert a szüleim azt tették, és terrorban nőttünk föl a testvéreimmel. A helyzeten az sem segít, hogy nem érzem jól magam ebben az országban, és már házasságunk előtt beszéltünk arról, hogy visszaköltözünk Európába. Viszont, ha elválunk (félig érthető módon), a férjem nem akar Európába költözni.
Igazán nem tudom, hogy milyen tanácsot tud adni nekem, de ha csak elindít valamerre, már az is segít rajtam.

Segítségét előre is köszönöm.