Háromféle viszonyulásunk lehet ezekben az álmokban. Az egyik szerint teljességgel elhisszük - az álmaink valójában már halott szereplőiről -, hogy itt a földön, a hétköznapokban velünk, köztünk élnek, semmi kétségünk sincs e felől.
A másik félében azonban határozottan gyanús valami, sőt adott esetben döbbenten kérdezzük - közöljük is az álomalakkal, hogy: "Hát te hogy kerülsz ide, hiszen te már meghaltál!"
A harmadik esetben tudjuk az álmunkban, hogy a másik halott és csak a szellemlényével kerülünk kapcsolatba, amely valamiféle "másvilágról" szól hozzánk, azáltal, hogy eljött a két világ érintkezési pontjáig, vagy mi jutottunk oda, és így a két szféra között nyílik egy kis átláthatósági-áthallhatósági ablak, amelyen át olykor akár üzeneteket is kaphatunk "odaát"-ról. Sokszor a még élő hozzátartozó ilyen álmok megálmodása után tud megnyugodni, hiszen a meghalt szeretett személy szelleme biztosítja arról, hogy jó helyre került, tehát ne aggódjon érte, ne sirassa őt az álmodó.
A gyász hosszú, nehéz folyamat. Eleinte még nem akarjuk elhinni, hogy valaki, akit szerettünk, akivel kapcsolatban voltunk, egyszercsak nincs. Sehol. Mert akit (amit) a földbe tettünk, elégettünk abból már hiányzott az, akit szerettünk, és aki minket szeretett. De hová tűnt ő?
Az álmaink a hiányát pótolják. Újra ott van a közelünkben, megszólítható, elérhető. Nevet, jön-megy, tervez, eszik-iszik, úgy egyébként, mint bármely más álomalakunk, önmagunk is, hiszen az álmok világában a már halottnak számító álomalak és a nappali világban még élők, beleszámítva ebbe magát az álmodót is ugyanolyan szellemlények. Az álmodó teste kinyújtózva fekszik az ágyon, ahogy a halott is a ravatalon, vagy a koporsóban. Az álmodó lelke - vélték a régiek - az alvás állapotában érintkezni képes azok világával, akiknek a teste már a nagy-alvás vagyis a halál állapotában fekszik.