A szaloncukorcsenés művészete

Az embereknek két csoportja van. Az egyik, aki csen szaloncukrot a karácsonyfáról, a másik, aki nem vallja be, hogy csen szaloncukrot a fáról. De mindenki tudja, hogy a szaloncukorcsenés létezik. Hogy az a karácsonynak éppolyan elengedhetetlen tartozéka, gyönyörű dísze, mint a csillogó üveggömbök a fán, ugyanolyan ünnepi rítusa, mint az esti gyertyagyújtás. Ami a szívnek az ajándékozás, a léleknek az ünnepi béke, az a szellemnek nem lehet más, mint a szaloncukorcsenés. És ez olyan biztosan így van, mintha legalábbis a brit tudósok állítanák. 

A szaloncukorcsenés - ha igazán jól művelik - nemes szellemi kihívás, izgalmas stratégiai hadművelet. A legjobb téli sport, a legizgalmasabb családi társasjáték. Ha valaki pusztán a kínzó édességéhség elsődleges parancsára cselekszik, a fán hagyott szaloncukorpapírokat pedig gyűrt hulladékká alázza, nem pedig a magasztosabb élményekért csen, az tényleg jobb, ha letagadja, hogy köze van a szaloncukorcsenéshez (mert igazából nincs), az nem méltó arra, hogy a liga képzeletbeli, zörgős aranyjelvényét hordja.

A játéknak csak íratlan szabályai vannak. De azok betartása kötelező. Aki ezeket nem ismeri, vagy nem tartja be, az nem méltó partner, az nem nagypályás ellenfél.
A játékot csak egy fedél alatt élők játszhatják és csak akkor, amikor minden játékos otthon van. Igazán nagyvonalú játékos még azt is megteszi, hogy relatív szemtől szemben támad, ami itt azt jelenti, hogy csak akkor akciózik, amikor lakótársai, ellenfelei ébren vannak.
Ez az ébrenlétes támadás nemes gesztus akkor is, amikor például a karácsonyi rokonlátogatások alkalmával idős nagynénénknél, annak műkarácsonyfáján gyakorolunk. A másoknál történő gyakorlást nem tiltja a kódex, viszont ha így teszünk, számolnunk kell vízkeresztkor az idős nagynéni sipítozására, ufók emlegetésére, akik teleportálással kilopták a cukrokat a csomagolásukból.
Cukrot csak fáról szabad csenni, és csak úgy, hogy mind a művelet, mind annak következménye ne vetessék észre a laikus szemlélődő és az ellenfél számára. Olyan óvatosan kell kibontani a papírt, kicsusszantani belőle a párgrammos zsákmányt, majd visszahajtani a papírocskát, hogy a fa aranycsomagolású dísze úgy nézzen ki, mintha még érintetlen és szeplőtelen lenne. A kifosztott szaloncukorpapírt kötelező a fán hagyni. Az észrevétlenség jótékony homályába burkolózó sikeres csenések plusz öt pontot érnek, a telinek látszó, de mégis üresen álló csomagolásokra való rávetődés mínusz tizet. Csenési kísérlet közbeni rajtaütésért ugyancsak mínusz tíz pont jár. Becsületpontozás van. Aki ebben csal, az ugyancsak nem méltó a szaloncukor-csenés nemes hagyományának gyakorlására.
Ki- és visszacsomagolás közben karácsonyfát megrezzenteni, pláne díszeket leverni a fáról nagy amatőrizmusra vall. Pontlevonás ugyan nem, de a szaloncukorcsenő társadalom generációkon át tartó gunyoros megmosolygása mindig kijár érte.

A szaloncukor-csenés olcsó sport, nem kell hozzá sem tízezer kilométereket utazni, és nem kell méregdrága ruházatot, sporteszközöket vásárolni. Csupán biztos kézre, sasszemre, hang nélküli, finom mozdulatokra, jó ellenfélre és még jobb stratégiára van szükség hozzá. És persze némi, karácsonyfán lógó szaloncukorra.
A vagánykodás nem túl megbecsült magatartás a csenőpályákon. Sőt, egyenesen a csenés meggyalázásának számít, ha az ünnepi vacsoránál kicsit több bor elszopogatása után valaki megpróbálkozik a zsákmányszerzéssel. A remegő kéz még a legrafináltabb partnernél is veszélyesebb ellenség lehet.

A szaloncukorcsenés alaposan túlmutat önmagán. Nemcsak egy egyszeri karácsonyi szórakozás, társasjáték, de a nyelvünket gazdagító rítus is. Ha két szaloncukorcsenő szezon között alaposan belegondolunk, nyelvünk mélyebb rétegeiben is rábukkanhatunk a szokás egy-egy elemére. Például a "Nem tudja a jobb kéz, mit csen el a bal" vagy az "Aki mer, az nyel" mondásainkban. A "Nem zörög a papír, ha a szél nem fújja" népi megfigyelés is igen találó. A szaloncukorcsenés pontozására utal az "Egyik 19, a másik egy híján 20" mondásunk is. És természetesen a "Szegény vesztes még az ágat is húzza" mondásnak is ez a hagyomány az alapja.