Az ember társas lény, de ezt néha nagyon lehet unni. A minap a buszon két fiatal nőnemű és egy fiatal hímnemű egyed fél méterre tőlem azon évődött, hányszor párosodott a hímnemű a mellette ülő nőnemű legjobb barátnőjével. Az évődést időnként hangos cuppogás és nyílt színi tapizás szakította meg. Mivel már akkor ezen a cikken gondolkodtam, feltettem a kérdést: na, most mi a teendő? Egyik verzió: odalépni, mint Bud Spencer, és valami olyasmit mondani, "Csúnya fiú, nem zavar, hogy itt sokan ülnek körülötted?", és amikor a csúnya fiú izomból akarja megoldani a helyzetet, akkor átdobni őt a buszablakon. Azért, ahogy ott elmélkedtem, éreztem, hogy nem ez a legjobb megoldás, nemcsak az erőviszonyok meg a cselekedet következményeként támadó huzat miatt. Ha komolyan vesszük magunkat, konstruktívabban kell hozzáállni a dolgokhoz. Az asszertív vagy önérvényesítő viselkedést oktató könyvek az ilyen "ablakon átdobós" megoldásokra azt mondják: ez agresszív viselkedés. Az is agresszív viselkedés lenne, ha csak egyszerűen leordítanám a fejét. Sőt, valljuk be, az sem jó, ha az ember megengedi magának azt a luxust, hogy dühöngjön az ilyen eseteken. Kinek hiányzik a magas vérnyomás, a fojtott indulat és egyéb egészségtelen dolgok?
A másik megoldás: én lenni török vendégmunkás, nem érteni vidám fiatalok társalgása. Vagyis, egyszerűen nem veszek tudomást a történésekről. Igen, de az asszertív tréning-tanfolyamok első leckéje, hogy ez meg a passzív vagy önfeladó viselkedés. Zavar valami, de úgy csinálok, mintha nem zavarna. Fel szokták még emlegetni a passzív-agresszív viselkedést, mint kerülendő viselkedésformát. A passzív-agresszív emberek néma ellenállók, azzal állnak bosszút, hogy nem tesznek meg valamit. Mondjuk jelen esetben egy hajóbőrönd (tele illemtankönyvekkel) rázuhanna a zavaró egyénekre, akkor én, mint passzív-agresszív egyén nem törném kezem-lábam, hogy lecibáljam róluk. Mondjuk, nem venném észre.
De hagyjuk a fantáziálgatást, be kell lássuk, hogy kizárásos alapon marad az önérvényesítő viselkedés. De azért ettől nem lesz automatikusan könnyebb az életünk.
A csúf, a gonosz és az önérvényesítő
Az önérvényesítő viselkedés lényege: hogyan védjem meg saját jogaimat, miközben mások jogait is tiszteletben tartom. Már ennyiből is látható, hogy az önérvényesítő viselkedés nem alkalmas minden helyzet megoldására. Ehhez kell a másik kooperációja is. Persze kérdés, mit tekintünk helyzetnek. Ha egy eladó a boltban elnéz a fejünk felett, vagy nem akarja becserélni a hibás árut, akkor mi is az a helyzet, amit meg akarunk oldani? Legyen ezentúl jólnevelt, vagy azonnal cserélje be az epilátorunkat? De arra semmi garancia, hogy gyors átnevelő tanfolyamunk sikerrel jár, illetve hogy epilátorunkat becserélik. S ezzel máris előállt egy újabb helyzet (nevezzük kíméletlenül kudarcnak): az eladó nem változik, és az epilátorunkat sem cserélték be.
Az önérvényesítő viselkedés következménye tehát nem mindig a győzelem. Ennek több oka is elképzelhető. Lehet, hogy előttünk járt a boltban egy asszertív tanfolyamról érkező csoport, és lepakoltatták az egész polcot, kipróbáltak mindent, majd vásárlás nélkül távoztak (tipikus házifeladat az ilyen tanfolyamokon). Az eladónk szíve ez idő alatt megkeményedett. De lehet neki gyermekkori traumája is (sokat ugráltatta mostohaapja), meg sok egyéb oka, hogy egyszerűen ne legyen vevő a mi önérvényesítő technikáinkra. Az önérvényesítés tehát nem ellenállhatatlan fogás, hanem kísérlet az emberi módon való együttélésre. Ez az az alaphelyzet, amit minden önérvényesítő viselkedés meg akar oldani. "Tisztelem jogaidat, személyiségedet, tiszteld Te is az enyémet." Ezzel a nemes eszmével szemben azonban lehet valaki közömbös, sőt! Egy agresszív típusú személyiség erre azt mondhatja: tudod mit, ne tiszteld a jogaimat és én is fütyülök a tieidre. Aztán vannak olyan helyzetek, amikor az önérvényesítésnek nincs helye, mert gyorsan lelövik az embert.