Megérinteni Isten arcát

Küldetésük során tényleg olyan dolgokat valósítanak meg, amelyek régóta izgatják az emberek fantáziáját. Teljesítményük - az űrrepüléseket lehetővé tévő technikai-tudományos fejlesztés teljesítményével együtt - rendkívüli. Ugyanakkor hétköznapi emberek is, mint bármelyikünk. Mindez mélyen megérint bennünket akkor is, ha a vállalkozás sikeres. A végtelenbe törekvő ember kivívja csodálatunkat, azonosulásra késztet - és a fantázia szintjén közelebb hozza az embereket egymáshoz. Amikor meglátjuk a küldetést végrehajtóban a magunk képviseletét, akkor megérezzük azt is, hogy mindnyájunkat képvisel, minket, embereket, az emberiséget. Az űrhajósok tragikus halála pedig egyéni és kollektív szorongásaink mélyére hatol. A diadalmas érzésekkel és szorongással egyaránt kísért küldetés kudarca egy pillanatra vakító fényt vet nagyzásos vágyainkra, és átéljük szörnyű sebezhetőségünket is. Boldogan azonosulunk a nagyszerűvel - de annál nagyobb a megrázkódtatás, ha a nagyszerű küldetés tragédiába fordul, ha a csodálatos torony összeomlik, ha egy istenített személy meghal. Hasonló folyamatok játszódtak le régen akkor, amikor egy hadsereg vezére elesett a harcmezőn, ami nemegyszer fejetlen menekülésre késztette a sereget.

Talán az ismeretlen emberek tragikus halála okozta megrendülés mutat rá arra, hogy itt a távoli események személyes kapcsolat nélkül is hatnak legmélyebb lelki rétegeinkben. A hős nem csupán egyéni teljesítménye és kiválósága miatt válik hőssé. Lélektani és társadalmi szükséglet, hogy legyenek hőseink, akik jelképesen megvalósítják álmainkat, megszemélyesítik ideáljainkat és megerősítik önbecsülésünket. Jól tudják ezt a politikusok is.

1969-ben, az Apolló űrhajó holdutazása alkalmával előre elkészült egy Nixon-beszéd arra az esetre, ha az asztronauták, Neil Armstrong and Edwin Aldrin, nem térnének vissza. Ebben olvashatjuk, hogy ezeket a hősöket a család, a nemzet, a világ népei és a Földanya gyászolja, a Földanya, aki merészelte két fiát az ismeretlenbe küldeni. "Felfedező útjuk felrázta a világ népeit, hogy egységben érezzék magukat, áldozatukkal pedig még szorosabbra kötik az emberiség testvériségének kötelékét." A beszéd elmondására nem volt szükség.

Reagan bevezetőben idézett gyászbeszéde végén, John Gillespie Magee, tizenkilenc évesen repülőbalesetben elhunyt II. világháborús amerikai pilóta verséből idéz:

"Ó, kisiklottam a Föld biztos kötelékéből"... hogy "megérinthessem Isten arcát."

Ez a szép és felemelő gondolat a Challenger asztronautáinak szörnyű halálát oldja fel a költői képben. Sajnos, a megfelelő hatás érdekében azonban manipulálták a szóban forgó verset. Az eredetiben ugyanis a vers a következőképpen kezdődik:

"Ó, kisiklottam a Föld biztos kötelékéből
és táncolok az égen ezüst-kacagású szárnyakon..."

majd a vers vége így szól:

"És, míg csöndesen emelkedő lélekkel
lépkedtem az űr magas, járatlan szentélyében,
kinyújtott kezemmel megérintettem Isten arcát."

Látható, hogy itt egyáltalán nincsen szó tragédiáról, gyászról. A költő örömmámorban repül a magasba és vakmerőségében Isten arcát véli megérinteni. A vers felhasználása pusztán retorikai fogás. Ahogyan egy kommentár megjegyzi, a beszéd következtében az elnöknek mint nagy kommunikátornak betonszilárdságúvá vált az imázsa. Hősökre az elnököknek is szükségük van.

Lust Iván