Elfogadtam a lábtörlői állást

Tisztelt dr. Lust Iván!

Hónapokkal ezelott írtam Önnek levelet, akkor arra panaszkodtam, hogy mennyire egyedül vagyok és képtelen vagyok nyitni, nem találok senkit, aki viszontszeretne.

Aztán találkoztam valakivel. Soha nem hittem abban, hogy "meglátni és megszeretni", akkor valami mégis megmozdult bennem. Nagyon szégyellem, de egy telefonos társkeresőben találkoztunk, nem "hagyományos" úton. Amikor megláttam, komolyan akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem, valami leesett a közelben. Kedves volt és udvarias, nagyon helyes, bár családos ember. Naponta több órát beszéltünk telefonon, azt mondta, szüksége van rám. Azt hittem, talán Ő az igazi. De elszúrtam és nem tudom hol. Én úgy szerettem őt, a lelkemet eladtam volna, ha kéri. Olyan boldog voltam, a föld fölött jártam.

Aztán elkezdett nem hívni és nem szólt, hogy bármi baj lenne. Ha beszélni akartam vele, nekem kellett telefonálnom és már nem volt olyan kedves. Napokra eltűnt és nem szólt, hogy elmegy. Nem arra voltam kíváncsi, hogy hol van, csak arra, nehogy valami baja legyen. Aztán eljött a nagy pillanat és kirúgott. Azt hittem, az ég a pokolba szakad. Hazafelé menet azon gondolkoztam, hogy a metró alá ugrom, ekkora fájdalmat nem éltem át még. Semmi magyarázatot nem kaptam, csak annyit: "én ezt nem akarom tovább csinálni, én teljesen alkalmatlan vagyok a társkapcsolatokra, nekem nincs szükségem senkire stb." Ki akartam rohanni a világból, undok voltam és kiállhatatlan mindenkivel, és ez a mai napig sem rendeződött. Utáltam mindenkit, aki csak szerette a másikat, és ennek még jelét is adta. Aztán tettem valamit. Nem tudtam a dolgot annyiban hagyni. Kértem tőle egy második esélyt, megígértem neki, hogy nem hívogatom telefonon, nem aggódom érte, csak maradjon mellettem. Úgy nézett ki, megkapom. Aztán jött a második hidegzuhany, megint kirakta a szűrömet. Ezt egy kicsit rutinosabban fogadtam, de így is úgy éreztem, hogy itt a világvége. Nem figyeltem a munkámra, de nem is érdekelt (és most sem igazán). Nem bírok túllépni rajta, és kötöttem vele egy szóbeli szerződést, miszerint elfogadtam a lábtörlői állást nála. Belement, de a viselkedése továbbra sem változott meg, és a múlt hét kedden végleg kirakott. Azon gondolkodtam, mi a franc értelme van ennek az egésznek. Itt állok fiatalon, és semmi, de semmi értelme az életemnek. Mindenki boldog körülöttem ,és ez engem nagyon idegesít. A barátnőim (ez erős túlzás, ismerősök) is sorra szedik fel a pasikat, az egyik jön, a másik megy. És én???? Gyűlölök hazamenni is, anyu állandóan csak azt kérdezgeti, hogy mi baj van, kislányom. Ő is állandóan otthon van, két percem nincs, hogy egyedül lehetnék. Nem akarok beszélgetni senkivel. Mit mondhatnék neki, hogy még most is, ha csak rágondolok, végigbőgöm a napot, nincs kedvem semmit sem csinálni, tegnap fel sem keltem az ágyból, annyira fáj a lelkem. Az én példámból legfeljebb kiváló referencia anyag lehetne a "hogyan tegyük magunkat nevetségessé és miként műveljük legmagasabb fokon a megalázottságot" című tantárgyban a hülyeség iskolájában. Nem tudom, mit tegyek, rögtön azt csináltam, hogy elkezdtem mást keresni, mondván, hogy majd én megmutatom. De nem mutattam meg semmit, csak ot láttam mindenkiben. Nem megy ez nekem. Most már csak olyan hirdetéseket adok fel és keresek, amelyekben csak alkalmi társat keresnek, én nem akarom ezt még egyszer átélni. Soha többé nem akarok szeretni, egyébkén ezt mondta ő is nekem. Őt pedig csak sikerül valahogy elfelejtenem. Még most is bízom benne, hogy valamikor jelentkezik, de tudom, nem kellene, keserűbb lesz a csalódás.